Skip to main content

…az oroszlán farokbojtjáról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Emlékezni nehéz” – lepi meg az olvasót Bächer Iván a Népszabadságban (július 2.). Szerinte pl. iskolája folyosóján üvegkalickába zárt oroszlán állt, míg társainak még csak nem is rémlik, hogy valaha látták az állatot. Ám B. I. emlékezni akar, és a következő történet „homálylik” elé: a nyolcvanas évek közepén a gimnáziumban, ahol tanított, egy harmadikos fiú eladott egy Beszélő-példányt. Kiszállt a belügy, botrány, majd az igazgatónő javaslatára a diákot kirúgták. Ennyi. Hol itt az oroszlán? B. I. szándékában: úgy akarja elmesélni e történetet, hogy az az igazgatónő megdicsőülését, a szamizdat Beszélő szerkesztői és terjesztői megszégyenülését eredményezze. Így nem csoda, ha nehéz az emlékezés.

B. I. nem csupán krónikása a történetnek: dacos büszkeséggel közli is, hogy párttag és „úgynevezett KISZ-vezető tanár” volt. Kis vétek elismerése, tudjuk, retorikailag kifizetődik. Hogy valami mégse stimmel, arról az „úgynevezett” szócska árulkodik. A KISZ-vezető tanárok ugyanis valóban KISZ-vezetők voltak. B. I. viszont azt sugallja, hogy ő igazából nem az volt, csak úgy nevezték. E feszültség vélt énje és társadalmi szerepe között már akkoriban is bajt okozhatott. A harmadikos fiú sem azért dühítette, mert az szamizdatozott (B. I. bizonyára már akkor is roppant „liberális” volt), hanem azért, mert „Tamás gyerek nem volt hajlandó ígéretet tenni árra, hogy felhagy az újságárusítással”.

Persze, így: Tamás gyerek. Mert B. I. szükségét érzi annak is, hogy a neveket elhallgassa, szerep és személyiség irigyelt azonosságát stilisztikailag megbontsa. Ám a lejáratáshoz azonosítható szereplők kellenek. A cikk alapján pontosan tudható: Solt Ottiliáról van szó, aki „eszközként használta gyerekét”, és „reggelente az uzsonnászacsi mellé” Beszélőt rakott „a gyerek” táskájába. Hogy mi volt a „zacsiban”, azt a jól informált B. I. bizonyára csak azért nem árulja el, mert nem személyeskedik, nála elvekről van szó: „Láttam már bolsevik családot, már akkor sem szerettem a műfajt.”

Nos, itt olyasvalaki bolsevikozik, aki most is arról ír, hogy ha kilencvenben ő lett volna a párttitkár, „a legkisebb habozás, lelkiismeret-furdalás és főként nyom nélkül égette volna el az utolsó lapig” a párttaggyűlések jegyzőkönyveit. Hogy azokba ne tekinthessenek be „holmi senkik”. Kik ezek a senkik? Talán a 16 éves „Tamás gyerek”, meg az anyja, akiknek a sorsáról B. I. – „hol volt, hol nem volt elvtársaival” – döntött. Igaz, most így emlékszik: a „párttaggyűléseknek az égvilágon semmi funkciója nem volt”, merthogy „joga sem volt” iskolai ügyekben határozatot hozni. S mert joga sem volt, hát nem is hozott. Aki pedig nem emlékezik az oroszlánra, magára vessen. B. I. nem támogatta a kirúgást, mert „szép lassan kiviláglott, hogy semmiféle jogalapja nincsen”. Csakis morális kifogás emelhető: „maradjon a gyerek, teljesen mindegy, hogy melyik iskolában árusít tovább”, mondja megvetően. Mert az olyan árulós fajta volt, ráadásul „drágán adta, kétszázért darabját”. (Csak egyetlen példányt, azt is százért; merthogy annyi volt az ára: vigyázni kell, a végén még két oroszlán lesz!) E megvilágosodás előtt persze ő is ki akarta dobni a fiút: dolgozni akart, úgymond, „azt pedig nem lehet, ha állandó vendég a belügy, ha leszól a párt”. Érthető: ha Tamás nem adott volna el Beszélőt, akkor sose száll ki a belügy, sose szól le a párt. Úgy tűnik, egy kamasz mozgatta a pártot, amelynek B. I. a tagja volt. Nehéz lehetett így szembenézni a fiúval, aki egyszerűen csak azt mondta, amit gondol. Semmi úgynevezett.

„A történelem neki adott igazat” – írja Tamásról. Nos, e mondat elárulja, hogy B. I. emlékezete sohasem birkózik meg a történelemmel. Tamásnak, Solt Ottiliának nemcsak most, már akkor is igazuk volt, és akkor is igazuk lett volna, ha „a történelem soha nem ad nekik igazat”, és akkor is igazuk volt, ha nem volt igazuk: mert „nem igaz” gondolataik kimondásával nem vártak semmiféle hatalom („történelem”) engedélyére. Mi több, B. I. és a többi „úgynevezett” titkon már akkor is tudta, hogy Tamásnak van igaza, akit ezért irigyeltek, s aki előtt szégyenlették magukat. Persze: gyűlölték is. Most azonban B. I. úgy érzi, fordult a történelem menete: mintha ismét neki kezdene igazat adni. Kár volt annyira sietni az égetéssel, mert most kénytelen emlékezetére hagyatkozni. Az emlékezés pedig nagy úr: azt is felidézi, amit feledni szeretnénk. Szégyelljék hát magukat azok, akiknek erre nincs gondjuk; szégyelljék magukat a tisztességesek!

Oroszlánok ügyében pedig kiváltképp nehéz dűlőre jutni. Az állatok királya ugyanis nyomtalan tűnik el, mint a pártgyűlések elégetett jegyzőkönyvei. Az antik gyökerekre visszanyúló középkori hagyomány szerint az oroszlán, „ha megérzi a vadászok szagát, farkával eltünteti nyomait, nehogy kövessék, megtalálják rejtekét és foglyul ejtsék”.

Ezért van bojt az oroszlán farka végén.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon