(Elek Tibor)

Nyomtatóbarát változat

Kedves Dezső!

Szomorúan olvastam a Beszélő 2003/ 12. számában a Ne mán, Mr. Dunkelstein! (A serdültebb ifjúság védelmében) című írásodat, mert több szempontból is riasztó az, amit írsz, és ahogyan írod, s tudom (mert mondták), nem csak számomra.

Dolgozatodban, az általam főszerkesztőként jegyzett Bárka című folyóirat 2003/2. (március–áprilisi – és nem februári, ahogyan írod) számában megjelent Payer Imre-tanulmány (A jelentésvesztés poétikája) kapcsán, hetet-havat összehordasz, de igyekszem mondandómat csak az engem is érintő részekre korlátozni.

Azzal egyetértek, hogy előfordulhat olyan helyzet, amikor az alkotó ember (félretéve jólneveltségét) úgy érzi, nem hagyhat szó nélkül egy kritikát, mert az a becsületébe gázol, emberségében alázza meg stb. A Payer-dolgozat kapcsán erről szó nem lehet, Te is „csupán” „bődületes”, „elemi” tévedésekről beszélsz, de tegyük fel, hogy ez is elegendő ok szót kérni. Bár a Payer-szöveg az én olvasatomban nem kritika, hanem költészeted egy korábbi szakaszának tárgyilagosságra törekvő (minden támadó él nélküli), irodalomtörténeti jellegű számbavétele, egyfajta elemzési, értelmezési kísérlete, az általad szóvá tett tévedései pedig nem olyan jellegűek és mérvűek, amelyek okot adhatnának éktelen haragodra, s amelyek egy része ne férhetne bele akár az értelmező értelmezési szabadságába, vagy akár a kritikus szabadságába, különösen ma már, amikor egyes irodalomelméleti teóriák szerint (szerintem ugyan nem) ahány olvasó, annyi érvényes olvasat, és a félreértés, a félreolvasás is értés és olvasás. De tegyük fel, hogy nincs igazam (nem is beszélve a teoretikusokról), Payer pedig nagyokat tévedett, s Te szükségesnek tartod a filológiai hűség, művészeted, életműved helyes(?) értése, értelmezése, irodalomtörténeti elhelyezése szempontjából az elkövetett baklövések kiigazítását. (Azt ugyan még ezzel együtt is túlzásnak vélem, hogy előírod, honnan kell kiindulni, s mi mindent kell figyelembe venni ahhoz, hogy ne tévedjen valaki veled kapcsolatban.) Ebben az esetben szerzők, szerkesztők, olvasók azt várnánk (mivel ennek van hagyománya, ugyan a politikai sajtóban már sikeresen felrúgták ezt a hagyományt is, az irodalmiban azonban eddig nem volt jellemző), hogy elküldöd észrevételeidet az ominózus írást közlő lap szerkesztőinek, akik, ha vitázva is veled, de ha másért nem is, az irántad való tiszteletükből, nyilván közzéteszik.

Különösen elvárhatnánk ezt, ha egy olyan lapról van szó, mint a Bárka, amelynek az elmúlt tíz évben rendszeres szerzője voltál (mint ahogy, természetesen, a legtöbb magyar irodalmi lapnak), ha egy olyan lapról van szó, amelynek a szerkesztői (2001-ben) az elsők között ítélték oda neked a Bárka-díjat, ha egy olyan lapról van szó, amely az utóbbi három évben minden második számában hozta szebbnél szebb, jobbnál jobb verseidet, ha egy olyan lapról van szó, amely a legutóbbi évben három számban közölt rólad, illetve műveidről (elemző, értelmező, méltató) írást. S mondjuk, ha ezen lap főszerkesztőjének, a sérelmezett írás megjelenése óta, már többször írtál levelet (bár a sérelmeidről nem szóltál), küldtél verset, gratuláltál az irodalmi sikerről szóló írásához, amire hivatkozol is cikkedben, a pontos forrás megjelölése nélkül és, mellesleg, Elek Istvánnak tulajdonítva az esszét.

Ezzel szemben Te egy legkevésbé irodalminak tekinthető folyóiratban, a Beszélőben teszed közzé észrevételeidet (amely lap olvasói közül kevesen olvashatják a Bárkát, mint ahogy a Bárka olvasói közül sem igen sokan olvashatják a Beszélőt). S a fentiek ismeretében elég meghökkentő módon nemcsak Payerről írsz le nehezen védhető, őt szándékaiban, szakmai és emberi tisztességében sértő állításokat („sok-sok tévedése, felületessége, érzéketlensége, mély ellenérzése”; „Azt a szintet és jelleget és emberséget vetem el, melyen ez a dolgozat született”), hanem az írást közzétevő lapnak, a Bárkának és szerkesztőinek is rossz hírét kelted. (Ezért kell nekem megszólalnom.)

Bár az irodalmi lapok szerkesztői természetesen nem vállalhatnak felelősséget szerzőik minden állításáért és soráért, de ha mindaz a szörnyűség igaz lenne, amiről írsz, akkor Payer írását nem lett volna szabad közölniük, hacsak nem voltak (Tandori-ellenes) hátsó szándékaik. A Bárka szerkesztőiről viszont (a fentiek után) ezt nehéz lenne feltételezni, ennek ellenére Te arra utalsz, hogy Payer cikke régebbi időkben egész kis feljelentéssel ért volna fel, s hogy nem is biztos, Payer az, aki Payerből beszél. Aztán a következő mondatban mindezeket is felülmúlva azt írod: „Mivel Elek István lapjában jelent meg a cikk, nem akarom Elek István másutt már röviden citált »újforrásos«-cikkének vonatkozó részeit idézni. Nem, azt én holtbizonyosra veszem, hogy Payer nem olyan jegyben írt, amilyet Elek pl. az irodalmi díjak odaítélésével kapcs. feszeget elegánsan: »általában személyes elfogultságok, baráti kapcsolatok, különböző csoportérdekek, politikai, ideológiai és egyéb szempontok is szerepet játszanak« ottan. Meggyőződésem, hogy Payert nem vezérelték ilyen tényezők…” Ezzel a passzussal egyrészt az a baj, hogy úgy tűnik, sem Te, sem a Beszélő szerkesztői nem tudják (hátsó szándékot fel sem tételezek), hogy Elek István közíró, az egykori politikus, miniszterelnöki főtanácsadó, a Heti Válasz főszerkesztője (akivel a Beszélő szerkesztői korábban beszélgettek is már a lap hasábjain belül) és Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus, a Bárka főszerkesztője (akivel Te évek óta levelezel) nem ugyanaz a személy. Másrészt az sem lehet világos az adott kontextusban, és az Elek Tibor írását nem ismerő olvasó számára, hogy az, amit tőle idézel, az itten pozitív, vagy negatív összefüggésben szerepel (az „elegánsan” szó ellenére, ami akár ironikus is lehet), s egyáltalán miért is kerül ide, de még utána sem tud nézni az érdeklődő, mivel a forrást nem jelölöd meg: Elek Tibor: Az irodalmi siker természetrajza(?), Új Forrás, 2003. 8. (október) 90–97.



S végül, a Beszélő olvasói számára bizonyára félreérthető a Bárkához való viszonyod, amikor azt írod: „S mielőtt ezt innen tovább írtam volna, a Bárkát (hogyan kurziváljam ezt todományosan?) tettem vissza a könyvespolc megf. régiójába.” Ha engem kérdezel, kedves Dezső, akkor „todományosan” sehogy ne kurziváld, mert jól kell tudnod, hogy a Bárka nem egy todományos lap, még ha időnként olyan dolgozatokat is közöl, amelyek a manapság divatos tudományos értekező nyelven beszélnek, mivel szerkesztői egyik legfontosabb célja épp az, hogy lehetővé tegyék a különböző szemléletrendszereket, fogalmi apparátusokat, beszédmódokat működtető irodalomértelmezések egymásmellettiségét. Nem lehet világos az olvasó számára az általad egyébként sokszor dicsért Bárkáról a véleményed azért sem, mert később pedig hangsúlyozod, unalmadban vitted ki a klotyóra a Payer-dogát, azaz a Bárkát.

Ezért is tartottam fontosnak a fentiek leírását, no meg a filológiai hűség és a tévedések kiigazítása érdekében. Payer Imrét egyébként nem ismerem, személyesen nem találkoztunk még, miután elküldte a dolgozatát hozzánk – s én alkalmasnak találtam arra (sajnos egy-két nyelvhelyességi, stilisztikai hiba valóban benne maradt), hogy hozzászóljon a Tandori-költészetről létező diszkurzushoz –, tudtam meg róla, hogy költő is, a Magyar Hírlap újságírója, a hozzánk küldött szöveg pedig a doktori disszertációja része, azóta pedig azt is hallottam, hogy Tandori-rajongó. Hát, ennyi a történet. Látom én, hogy Payer írása csak alkalom, sőt ürügy volt neked arra, hogy valami egészen másról beszélj (ezért is olvastad félre), de ahhoz nekem semmi közöm, ezért nem is szólok hozzá, csak annyit: félő, hogy ezek után hatszor meggondolja majd, akinek megfordul a fejében, hogy írjon-e rólad bármit, nem is beszélve a szerkesztőkről, hogy közöljenek-e rólad valamit.

Kedves Dezső, abban a reményben búcsúzom, hogy az a szellemi és lelki állapot, amelyben a dolgozatodat írtad, múló rosszullét volt csupán, s ezért a lehetőségeidhez mérten igyekszel majd elősegíteni e levél megjelenését a Beszélőben.

Tisztelettel és barátsággal üdvözöllek:

• Visszabeszélő