(inka) [Mink András]

Nyomtatóbarát változat

1964 táján kezdődött a reform, az „új gazdasági mechanizmus” kidolgozása. A későbbi elemzések szerint már az előkészítés során sok kompromisszumot kellett kötni.


A reformkoncepciót tizenegy albizottság dolgozta ki, mindegyik valamelyik részterület felelőse volt, és azután az általuk elkészített anyagokat kellett valahogy összehangolni. Világos volt, hogy az összes részterületet figyelembe véve nincs optimális megoldás. A koncepció kidolgozása és megvalósítása politikai kompromisszum keretében ment végbe. A bizottságok anyagai alapján két szintetizáló testület, a titkárság és egy – a gazdasági, tudományos és politikai élet különböző területeiről verbuválódott – egyeztető testület igyekezett az elképzeléseket összehangolni. Mindkét testület az én vezetésemmel működött, így a politikai vezetés elé már az én javaslatomként került a véglegesített anyag.

Volt-e az egyes apparátusokban ellenállás a reformkoncepcióval szemben a rendszerféltés vagy egyszerűen a hatalomféltés okán?

Magában a reformmunkában a legkülönfélébb területekről jövő szakértők vettek részt, akik az egyes ágazatokban tevékenykedtek, de magukban a reformbizottságokban nem az adott minisztérium vagy ágazat álláspontját, hanem saját szakmai meggyőződésüket képviselték. Ezért szükség volt még egy minisztériumi szintű egyeztetésre is. A reformkoncepciót végül 1966 nyarán fogadta el a párt Központi Bizottsága, a reformcsomagot 1968 január elsejével vezették be. E két időpont között azonban tovább folytak a politikai egyeztetések, és ekkor születtek olyan kompromisszumok, amik azt eredményezték, hogy végül nem a teljes reformcsomag indult útjára 1968-ban.

Belekalkulálták az előterjesztésekbe azt, hogy valószínűleg le fognak faragni belőlük?

Nézze, az természetes volt, hogy nem lehetett egyszerre átvinni az egészet. Mindig is egy több évig tartó reformfolyamatban gondolkodtunk. Például az árrendszert nem lehetett egy csapásra fölforgatni, de az árképzés jövőbeni alapelveit igenis le kellett fektetni, és a reform tartalmazta az első lépéseket. Úgy képzeltük, hogy az árak teljes piacosítása majd egy hosszabb folyamat eredménye lesz. Ugyancsak nem lehetett egyik napról a másikra a beruházási politikát a piaci értékítélettel összhangba hozni. A koncepció eredetileg tartalmazta a bankrendszer fejlesztését is. Ha homályosan is, de már megjelentek benne a kereskedelmi bankok, a konvertibilitás gondolata. Végül, elsősorban a Nemzeti Bank ellenállása miatt a kereskedelmi bankokról le kellett mondani. Erről az utolsó vitára 1971–72-ben került sor.

1966-ban három előterjesztés került a Központi Bizottság elé. Milyen alapon választották ki azt, ami végül megvalósult?

Az igazi koncepció nem határozatban szerepelt. Ez alapvetően nem változott a Politikai Bizottság egyeztetései során. A Központi Bizottság külön készíttetett egy határozattervezetet. Ez már szűkebb volt, mint az eredeti elképzelés. Az akkori politikai vezetés ugyanis szerette volna ösztönözni a gazdasági növekedést, a reformkoncepció pedig a piacosítás révén átmenetileg valóban fékezte ezt. A piac a beruházásokban és a folyó gazdálkodásban is fékező szerepet játszott, hiszen a reform lényegéhez tartozott, hogy a vállalatok csak valóban eladható árut termeljenek. A beruházások fékezését azonban a politikai döntéssel mérsékelni kívánták.

Látszott akkor valami  esély arra, hogy sor kerül a KGST reformjára is?

Elindult egy közös, magyar–lengyel akció a KGST megreformálására. Erről hozott is a párt akkor egy határozatot. 1969 végén azonban volt egy KGST-csúcs, ahol eldőlt, hogy ez nem mehet keresztül.

Eredetileg milyen időtávlatban tervezték a reform teljes keresztülvitelét, és mi lett volna a folyamat végpontja?


Mindent összvetve úgy gondoltuk, hogy tíz év alatt eljuthatunk odáig, hogy az árak a valódi költségeket és piaci értékítéletet tükrözzék. A végállapot pedig egyfajta piaci szocializmus kialakulása lett volna. Ez persze nem volt egyértelműen kimondva az eredeti koncepcióban, és feltételezte azt is, hogy a KGST-ben is végbemegy egy piacosodási folyamat.

A reform ellenzői nyilván hivatkoztak erre, de önökben akkor nem merült fel, hogy a reformok keresztülvitele végül a politikai rendszer megingásához fog vezetni?

Nem. Igaz, a reform, mivel a gazdasági pluralizmus felé nyitott utat, feltételezett egy elmozdulást a politikai rendszer pluralizálódása felé is. A politikai pluralizmus kimondása viszont akkor tabunak számított. Láthattuk, mi történt 1968-ban Csehszlovákiában. A reform alapján a gazdaságban önálló szereplőként jelentek meg a szakszervezetek és a szövetkezetek önkormányzati alapon működő képviseleti szervei, és a tanácsok. Volt még egy elgondolás, ami szerint ezek az szervezetek a népfronton belül kaptak volna valamilyen képviseletet.

Nem volt elképzelhető, hogy a spontán fejlődés egy határozottabb politikai tagolódáshoz, a rendszer fellazulásához fog vezetni?

Nézze, a köztulajdonra épülő szocialista rendszeren belül, kiegészítő szektorként, a reform bizonyos teret nyitott a magánszektornak is, annak társadalmi képviseletét is önkormányzati alapra helyezve. A mértékről folytak viták, de jellemző, hogy kezdetben rendelettel köteleztük a helyi tanácsokat arra, hogy automatikusan adják ki az iparengedélyt a kérelmezőnek. Végül ezek a viták vezettek a reform leállításához.

Sokat írtak arról, hogy a reform leállításának hátterében a nagyvállalati bürokrácia és a pártapparátus állt. Ön hogyan látja ezt?

A nagyvállalati vezetők kezdetben nem voltak reformellenesek, hiszen a reform nagyobb önállóságot biztosított nekik. Azután, valószínűleg a helyi pártszervek nyomására, szembefordultak a reformmal. 1973-ban volt egy nagy összejövetel a Parlamentben, ahová a vállalatvezetőket hívták meg, és ahol már nyíltan bírálták a reformfolyamatot. A hozzászólók a KGST-ben jelentkező nehézségekre hivatkoztak, illetve a piac vállalati munkát zavaró hatásait emlegették. A magánszektor bővülése kapcsán elindult egy kampány a „harácsolás” ellen, de folyt a hangulatkeltés a szövetkezetek ellen is, amelyek sokkal piacosabb szerveződések, és ezért sikeresebbek voltak, mint a vállalatok.

És nem volt valamiféle általános „népi” ellenállás a reformokkal szemben, mondjuk a munkások körében?

Spontán módon nem volt szembenállás. Viszont a csehszlovák bevonulás után a munkások körében volt egy „felülről” szervezett ellenállás. Azt vetették a szemünkre, hogy a vállalati vezetők fizetésében a nyereség szerinti jutalom aránya nagyobb, mint a munkásoknál. Azt állították, hogy ezzel mi leértékeltük a munkásokat. Voltak persze valóságos problémák is. A reform nehezítette például az iskolák, kultúrházak gazdálkodását. De hát éppen a pazarlás visszaszorítása volt a reform egyik fő célja. Mindent összevetve, sem a társadalom, sem a párt egésze nem volt reformellenes. A valóban létező érdekkonfliktusokat meg lehetett volna oldani.

Hivatalosan soha nem jelentették ki, hogy a reformot leállították.

Ez igaz, de 1974 és ’84 között nem talál egyetlen pártdokumentumot sem, amiben a „reform” szó le lett volna írva.

De valamiféle reformretorika azért tovább élt, legalábbis a sajtóban, nem?

Mondjuk, a nemzetközi szocialista világ akkor használatos fogalomkészletéhez igazítva igen, de annak semmi köze nem volt a reformhoz. Igaz, az alapintézményt érintetlenül hagyták, de mint utaltam rá, a reform eleve úgy indult, hogy a folyamatos továbbfejlesztését terveztük. Így, félbehagyva nem vezetethetett valódi átalakuláshoz.

A reform valamikor a 80-as évek első felében került újra terítékre. Ön az „új” Mozgó Világ első számában 1984-ben azt nyilatkozta, hogy a reformcsomag gyakorlatilag készen van. Ez ott folytatta volna, ahol a 70-es évek elején abbamaradt, vagy teljesen új koncepció volt?

Folytatta volna az 1972-ben félbemaradt folyamatot.

És akkoriban nem lehetett érzékelni, hogy változás következett be a közgazdász szakértők szemléletében? Nem észlelte, hogy néhányuk esetleg a reformok falovában a kapitalizmus csíráit akarja becsempészni?

Nem, ez már csak a 80-as évek második felében volt érzékelhető. A világgazdaság felé való nyitás alapkérdés volt, de továbbra is a köztulajdon dominanciáján alapuló rendszerben gondolkodtunk. Voltak, akik már akkor szkeptikusak voltak az iránt, hogy a szocialista piacgazdaság megvalósítható, de ők voltak kisebbségben. A nemzetközi közgazdászvilágban sem számított a szocialista piacgazdaság hagymázos utópiának. A térségből emigrált gondolkodók, Ota Sik, Brus, még Kolakowski is erről írtak és elmélkedtek akkoriban. Ma sincs senkinek bizonyítéka arra, hogy egyfajta gazdasági és politikai pluralizmus közepette működő szocialista piacgazdaság elméletileg lehetetlen lett volna. Ma már azonban nem reális a felvetése.

Végül 1985-ben reform helyett a növekedés gyorsítását határozta el a pártkongresszus. Ez volt az a pillanat, amikor a reformközgazdászok arra jutottak, hogy a rendszer megreformálhatatlan?

Igen, talán ez volt a döntő bizonyíték. Valójában, visszanézve a mai helyzetből, valószínű, hogy a rendszer valamikor a 70-es 80-as évek fordulóján vált megreformálhatatlanná. De ez számomra csak a 80-as évek második felétől vált egyre világosabbá.

És ha a reformot végig lehetett volna csinálni, akkor ma virágozna körülöttünk a szocialista piacgazdaság?

Nézze, mindig is osztottam Galbraith konvergencia-elméletét, ami szerint a szocialista rendszer egyre több piaci elemet adaptál, míg a tőkés gazdaság egyre több szociális intézményt illeszt be a maga rendszerébe. Ez elméletileg számomra a 70-es évek végén is így látszott, és, bár az utóbbi másfél évtizedben Nyugaton egy ezzel ellentétes folyamat zajlott le, meggyőződésem szerint ez átmeneti jelenség.

Ön szerint igazuk volt a konzervatívoknak abban, hogy a reform aláásta a rezsimet?

Először is a reformok hiánya, illetve alakulása írta alá a társadalmi rendszert. Másodszor a válaszom az: attól függ, mit értünk „rezsim” alatt. Igazuk volt: a sztálinista rezsimet valóban aláásta. Egy demokratikusan értelmezett szocializmust azonban nem. A reform kísérlet volt arra, hogy a szocializmust reális alapokon, a szociáldemokrácia hagyományaiból kiindulva, meg lehessen valósítani. A bukást az okozta, hogy a konzervatívok meggátolták a reformokat, és a megmerevedő struktúra egy idő után ellehetetlenült. A harcot természetesen nem adtuk fel, én még 1987-ben is készítettem egy utolsó javaslatot a KGST megreformálására és azt átadtam a szovjet Akadémiának. Nem lehetett itt ülni és várni, hogy majd jön egy rendszerváltás. Nem volt semmi jele ennek.

Majd mégis bekövetkezett. Nemrégiben elterjedt a hír, hogy reformbizottságot hoznak létre az államháztartási reform kidolgozására. Ma, amikor vannak pártok, van parlament, van az érdekegyeztetésnek intézményes formája, vajon van-e értelme egy ilyen bizottságnak?

Egy ilyen bizottság valamiféle agytröszt jellegű munkát tud végezni. Akkor működhet sikeresen, ha képes arra, hogy ne csak egy statikus végállapotot vázoljon fel, hanem lépésenként ki tudja dolgozni az odáig vezető gazdaságpolitikát.

De nekem úgy tűnik nem az ötletek, nem a koncepció, hanem a politikai bátorság hiányzik a reform beindításához.

A bürokráciának mindenütt a világon megvan a maga tehetetlensége. Ezért kívülről kell belevinni, valamilyen eszmei, politikai koncepció alapján a változást.

És van remény a sikerre?

Nem férfi, aki nem próbálja meg.

• Belföld