Szentmártoni Szabó Géza

Nyomtatóbarát változat

Pál apostolnak a korinthusbéliekhez írott első levelében, a 13. rész 12. versében olvasható az a nevezetes mondat, amely a Károlyi-féle fordításból közismert: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre.” A magyarítás nem egészen pontos, hiszen a görög textusban lévő „en ainigmati” nem azt jelenti, hogy homályosan, hanem azt, hogy aenigmatikusan, azaz rejtélyesen, talányosan, sejtelmesen. A talányos tükrözésről szóló gondolat egyrészt arra utal, hogy a látott kép a valóságosnak a fordítottja, azaz attól eltérő, más világot mutat, másrészt pedig azon alapul, hogy az ókori tükröket bronzból, ónból és ezüstből készítették, s ha a fémet fényesre csiszolták is, felülete akkor sem volt sohasem tökéletesen sík, s még üveg mögé helyezve is csak gyengén verte vissza a fényt. Így a régi emberek torzított és életlen képet láttak magukról, amely számukra valóban megmásítva, sejtelmesen adta vissza a valóságot. Csak a reneszánsz kor óta terjedtek el Velencéből, illetve Muránóból az olyan foncsorozott tükrök, amilyeneket ma is használunk. Ha az üveg egyenetlen, akkor a mai tükör is torzít. Homályossá azonban csak a rosszul tárolt tükör válik, ha foncsorozása a peremektől indulva elszíneződik vagy helyenként felperdül. Az ősfénykép, a dagerrotípia az ókori és a mai tükörhöz is hasonlítható.

Daguerre találmányát 1839-től lehetett szabadon alkalmazni. 1840-től magyarul is olvasható volt Daguerre képei’ elkészítése’ módjának leírása a bécsi Theresianum magyar tanárának, a piarista Zimmermann Jakabnak a jóvoltából. Daguerre találmánya a fotográfia történetében végül is zsákutcának bizonyult, de az 1850-es évek közepéig sikeresen alkalmazták. A modellnek verőfényben is húsz-harminc másodpercig mozdulatlanul kellett ülnie a kamera előtt; a fémlapocskán rögzített kép egyedi volt, hiszen negatív híján nem lehetett sokszorosítani, s az ábrázolt személyt vagy tárgyat tükörképszerűen, a jobb- és a baloldal felcserélésével mutatta. A mai polaroid kamera is rögtön pozitív képet készít, de egy képfordító prizma segítségével. A prizma azonban nagy fényerejű objektívet igényel, ezért a dagerrotípisták az első időkben nem alkalmazták. A dagerrotípia, ha derékszögben nézünk rá, olyan látványt nyújt, mint egy tükör vagy egy ezüstérem, hiszen csiszolt fémfelületét ezüstamalgám fedi, s ebben az anyagban van jelen a kép. Kézbe véve tehát meg kell találni azt a megfelelő fényszöget, miként a hologramnál, ahonnan az ezüstösen csillogó kép érzékelhetővé válik. A fotóreprodukciók ugyanúgy nem tudják visszaadni ezt a látványt, mint a régi miniatúrák aranyozásának csillogását a fakszimilék. A dagerrotípia valójában olyan, mint egy ékszer, ugyanúgy tokban tartották, mint a középkori kézitükröket.

Pesten 1841-ben Marastoni Jakab festőművész nyitotta meg az első dagerrotípiát készítő műhelyt a Felső-Dunasoron (a mai Apáczai Csere János, illetve Akadémia utca), a Nákó-házban, ahol ugyanez év júliusában Kossuth Lajost is megörökítette egy hármas csoportképen. Számos követője akadt: Tarschl Ferenc a lipótvárosi Háromkorona utcán (ma Hercegprímás utca) 1842-tol, Strelisky Lipót ’46-tól az utóbb fogalommá vált Bálvány (ma Október 6.) utcai muterem tulajdonosa, Khogler a Régiposta utcában, Kawalky a Nádor utcai Tigris vendégfogadó III. emeletén, Stuhr nevű konkurensével szemközt, Mayer György a Király utcában, majd a belvárosi Gizella (ma Vörösmarty) téren, Fájth János Nusz Ferenc nevű társával a Nagy Diófa utcában, és még sorolhatnánk. Jókai szerint a Ferenciek terénél, az Egyetem és a Kalap (ma Irányi) utca sarkán is nyílt 1846-ban egy műhely, ahol akkor portré készült Laborfalvy Rózáról, majd 1848-ban egy nagyobb méretű csoportkép, amelyen Bulyovszky Gyula, Nyáry Albert, Jókai Mór, Vasvári Pál és Petőfi Sándor volt látható (a fotográfus nevét Jókai elfelejtette). Az első fényképészek ötvösök és festőművészek voltak, de tudunk alkalmi fotósokról is. Petőfi Pesten, szokott útvonalait járván, nem kerülhette el, hogy jó pár dagerrotípistáról is tudomást ne szerezzen, ám hogy kivel fényképeztette le magát és mikor, az máig sem derült ki. Azok a vélemények, amelyek szerint Petőfi Szendrey Júliának szánva 1847-ben Streliskynél vagy egy Friedrich nevű, ismeretlen fényképésznél készíttette volna a felvételt, nincsenek kellően alátámasztva.

Hogy miként zajlott a műtermi fényképezés az 1840-es évekbeli Pesten, arról Nagy Ignác Magyar titkok című regényének egyik 1845-ben közzétett fejezete számol be. A Daguerreotyp című életkép meglehetősen szatirikusan mutatja be a pesti polgárok kamera előtti viselkedését. A humoros párbeszédekből az is kiderül, hogy mennyibe került egy kép elkészítése (két pengő forintba), s hogy milyen módon öltöztek ki az emberek a felvételhez, amelyet néha meg is kellett ismételni. Nagy Ignác gúnyos szavai olyan felkapott divatnak mutatják be a dagerrotípia-készíttetést, amely Petőfi számára aligha lehetett vonzó. A Daguerre-féle fotótechnika közismertsége révén azonban műkedvelők is beszerezhették a Franciaországban gyártott Daguerre-Giroux kamerát, de akár leírás alapján is el lehetett készíttetni. Jedlik Ányos például 1842-ben vásárolt 229 forintért egy ilyen fotómasinát, amely ma is megvan, Apor Károly gróf pedig 1843-ban, a Kolozsvárott megforduló Marastoni Jakab egyik fényképezőgépét megvásárolva lett Erdély első amatőr fotósa.

Amatőr fotós volt Petőfi barátja, a színész Egressy Gábor is, aki valószínűleg 1843–44-ben, párizsi útja során szerzett magának kamerát. Erről fia, Egressy Ákos a következőket írja egy visszatekintő cikkében: „Atyám művészi foglalkozásai közé tartozott a negyvenes években használt, daguerre au type-féle fényképezés, melyhez gépet és lemezeket szerzett be magának. Előbb családja tagjait, majd legjobb ismerőseit, barátait fényképezte le, nevezetesen: Petőfit, Tompát, Szentpétery [Zsigmondo]t, Czakó [Zsigmondo]t, Diósy Mártont, akikkel családunk mindennap együtt étkezett Szentpéterynél, kinek mindannyian kosztosai voltunk. Atyám, a kedélyállapot különböző változatait tanulmányozandó, magát is lefényképezte, többféle alakban, víg és komoly arckifejezéssel, miket eztán színpadi működésében mintákul használt.” Egressy Ákos Petőfi életéről szóló emlékezésében további adalékokat közöl: „Atyám, szabad óráiban, Daguerrotip képek készítésével foglalkozott, melyeket az időben hozott hazánkba a francia feltaláló élelmessége. Arcképei igen tiszták voltak; szebbek, mint a mai fotografiák; de múlékonyak. Pár év alatt a világosság teljesen elhalványította, megsemmisítette az alakok körvonalait. Atyámnak – magánhasználatra – saját gépezete volt, mellyel lefényképezte családtagjait, ismerőseit, barátait, s a különféle kedélyállapot változataiban önmagát – nem hiúságból, hanem hogy – szükség esetében – a különböző pózokat mintául használhassa alakításaihoz. Petőfit is rávette egyetlenegyszer a pózra; de többször nem állt kötélnek. Teljességgel nem szerette magát képmásoltatni. Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel – hangoztatta sokszor.” Egressy Ákos visszaemlékezése időrendben haladva az 1845. március 17-i, Sándor-napi köszöntés és a „rekkenő nyári napok” idején tett visegrádi kirándulás (amely Petőfi 1845-ös, Visegrád táján című versét ihlette) között említi a fotografálást. Petőfi április 1-jétől június 23-ig nem volt Pesten, mert a Felföldet járta, így a felvétel nyár közepén történhetett. Ha hihetünk az akkor 15 éves emlékezőnek, érdemes megvizsgálni, hogy a fennmaradt dagerrotípia azonos lehet-e azzal, amelyet Egressy Gábor készített 1845-ben?

Egressy Gáborról két dagerrotip arckép maradt fenn, Flesch Bálint fotóművész szerint ezek és a Petőfiről készült példány technikailag azonos jellegűek. Mindháromból levágtak egy darabot, hogy a kamera adottságaihoz illő méretük legyen. Az Egressy Ákos által említett asztaltársaság tagjai közül Szentpétery Zsigmondról maradt még fenn dagerrotip arckép, ám ez műtermi felvételnek látszik. Szentpéteryről és a többiekről, Diósy Márton kivételével, egy vagy több korabeli metszet is fennmaradt, így a magán- és közgyűjteményekben őrzött, azonosítatlan Daguerre-féle képek közt talán fel lehetne találni még róluk készülteket. Ha Egressy többi amatőrfelvétele is előkerülne, az teljes bizonyossággal eldönthetné, hogy valóban ő készítette-e Petőfiről a máig fennmaradt képet. A kép művészi beállítása addig is e feltevés mellett szól, de további feltevésekre is módot ad.

Egressy Ákos fogalmazása, hogy tudniillik apja Petőfit a pózra vette rá, arra is utalhat, hogy modelljeit – önmagához hasonlóan – különböző érzelmeket mutató arckifejezéssel örökítette meg. A költő mint gyakorló színész, modellként a kamera előtt az egykedvűen komoly arckifejezés mellett megjeleníthette a vidámság, a düh és a bánat, azaz a flegmatikus, szangvinikus, kolerikus és melankolikus alkat jellemző arckifejezéseit is. (Figyelemre méltó, hogy Barabás 1845-ös rajzán Petőfi – más ábrázolásoktól eltérőn – ábrándos pózban látható. A korban több olyan könyv is készült, amely az érzelmeket bemutató mimikát és testtartást írta le.) Elképzelhető, hogy a sorozatból a komoly kép tetszett Petőfinek, ezért adta át neki barátja épp ezt. Magyar vagyok című versében így ír kedélyállapotairól a költő:

„Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.”

Nézzük meg alaposabban a fényképet. Petőfi, miként a róla készült rajzok és festmények többségén, jobbra fordulva ült a kamera elé, ám a fényérzékeny lemezre vetülő tükörképe alakját és arcát balra fordultan rögzítette. A régi képek tanúsága szerint a férfiakat, ha nem szemből, akkor többnyire kissé jobbra fordulva ábrázolták, eleinte talán azért, hogy a kardjuk látszódjék. A kabát, atilla, mellény, zakó és az ing jobb szárnyán vannak ma is a gombok; a gomblyukak vagy a hurkos kapcsok és a derékszíj csatja pedig baloldalt. A női viseletek ehhez képest épp fordítottak. A férfiak hajválasztója is többnyire baloldalra kerül. A Petőfi-dagerrotípián a kapcsok és gombok felcserélt helyen látszanak, ami azt bizonyítja, hogy a felvételt végző kamerában nem volt képfordító prizma. Petőfi a kamera előtt oldalra fordulva ült a biedermeier stílusú székre, úgy, hogy a támlán átvetett egyik karját a másik kezével fogja. (Jellemző lehetett rá, hogy nem a hátát, hanem az oldalát vetette a támlához, miként az 1848-as, Lapalapítás című karikatúrán, ahol az éles szemű rajzoló, Szerelmey Miklós is ilyen módon, sőt a széken hintázva ábrázolta.) A költő derékig látható alakját a fény csak egy irányból világítja meg eléggé. Fejét kissé lehajtja, arcát enyhén félrefordítja, épp ezért alulról felfelé, a szeme sarkából tekint a kamera irányába, ám talán az ott álló fotográfusra figyelve, kissé az objektív fölé néz. Petőfi a felvétel pillanatában ugyanazt az 1844 végén vagy 1845 elején, Tóth Gáspár pesti magyar szabómesternél csináltatott fekete atillát és ugyanazt a két végén aranyrojtos, hosszú nyakkendőt viselte, mint amit a róla 1845 márciusában készült s azon év júliusában litografált, „hátratett kezű”, első Barabás Miklós-féle rajzon. E rajzon a nyakon körbetekert, felemás hosszúságúra kötött selyemkendő két rojtja a három felső gombnál bekapcsozott kabát belsejéből éppen egymás felett lóg ki, s az alsó az ötödik gombig ér le. (A kendőn egy hullámvonalszerű hímzés is kivehető.) A fényképen is csak a három felső gombnál van összehúzva az atilla, de a kendő nem belül, hanem a gallér nyílásából a kabát szárnyán kívülre vetve halad az ötödik gombig. A valóságban öt centiméteres rojtok itt annyira egymásba érnek, hogy a halvány fényképen egybefüggő fehér csíknak látszanak. Az is egyezik az 1845-ös rajz és a fénykép között, hogy a költő itt is, ott is úgy tekerte nyakára a kendőt, hogy az az inge gallérját is eltakarja. Ha nem így lenne, akkor a gallér fehér színe a fényképen mindenképp látszana. Petőfi a kortársak tanúsága szerint csak 1845 végéig hordott nyakkendőt, utána mindig nyakravaló nélkül, begombolt vagy kihajtott inggallérral járt. (Ismeretes a nyakravaló miatti 1849-es vitája Mészáros Lázárral.)

A képen látható öltözék részletei tehát szintén azt valószínűsítik, hogy Petőfi 1844 vége és 1845 ősze közti időben próbálta ki a fényképezést. Erősíti e feltevést az is, hogy a dagerrotípián, Barabás említett 1845-ös képéhez hasonlóan, Petőfinek serkenő bajsza van. A pödrött bajusz 1846-tól jelenik meg az ábrázolásokon. Sötét haja, amelyről Lisznyai Kálmán 1845 májusában azt írta versében, hogy „tíz ujjal furdalád borzas hajadat”, fülénél rövidebbre van vágva, mint bármely más képen. De 1844 végénél korábbi sem lehet e fénykép, hiszen Petőfi akkoriban, a Pesti Divatlap különcködő segédszerkesztőjeként, még nem atillát, hanem, a peleskei nótáriust utánozva, Zajtay-mentét viselt. (Erre Szemere Miklós 1845-ös gúnyverse utal.) Amikor 1844 novemberében első verseskötete megjelent, végképp lemondva a színészi pályáról, felhagyott a teátrális külsőségekkel, hogy immár mint hírneves költő új, egyéni arculatot teremtsen magának. Ennek a metamorfózisnak átmeneti állomása lehetett 1845 első felében, talán Csapó Etelke januári halálát követően, a nyakkendővel párosított atilla, a borotvált arc, a kicsiny bajusz. Felföldi utazása előtt, március elején pingáltatta le magát Barabással, hogy arcát megismerhessék költészetének csodálói. A kép, a Pesti Divatlap mellékleteként, 1845. július 3-án, kőnyomatban jelent meg, nem sokkal azután, hogy visszatért Pestre. Ekkor kezdte írni az Egressy jutalomjátékának szánt, Zöld Marci című népszínművet. Ez lehetett az a pillanat, amikor a képmás készítésétől idegenkedő Petőfit Egressy rá tudta beszélni, hogy üljön fényképezőgépe elé. A felvétel időpontját Petőfinek a dagerrotípián látható rövidre vágott haja is igazolhatja. Hudák Ágost, aki ekkor Eperjesen látta Petőfit, úgy emlékezett, hogy „fekete haját, mely mereven állt fölfelé, akkor rövidre nyírva viselte”. Kéry Gyula jegyezte fel, hogy 1845. szeptember 26-án, amikor Petőfi Borjádra érkezett, zsinóros fekete magyar ruhát viselt, aranyrojtos nyakkendővel, amely egy kevéssé kilátszott. A vendéglátó Sass István felesége a nyakkendőre pillantva, meg is jegyezte: „Be szép aranyrojtos nyakkendője van!” Petőfit zavarba hozta e megjegyzés, és gyorsan a ruha alá csúsztatta a nyakkendő arany rojtját. „Nem is tudtam, hogy kilátszik” – szólt.

Minden arra vall tehát, hogy a Petőfiről máig fennmaradt dagerrotípiát Egressy Gábor készíthette lakásán, a Kerepesi út és a Síp utca sarkán álló Marcibányi-ház második emeletén, mégpedig 1845 júliusában. Egressy Ákos emlékezéséből kiderül, hogy apja ugyan jó képeket készített, de amatőr lévén, nem tudta őket olyan szakszerűen rögzíteni, hogy állagukat tartósan megőrizzék. A Petőfit ábrázoló, másfélszáz esztendeje készült dagerrotípia jellegzetességei szintén ilyesmire utalnak. A kép felülete sérült, s ma már olyannyira halvány, hogy a költő arca szinte alig vehető ki rajta. Holott a korból fennmaradt 150-200 dagerrotípia között vannak olyanok, mint például Kertbeny Károlyé 1847-ből, vagy Görgei Artúré 1849-ből, amelyek ma is teljesen jó állapotúak.

Petőfinek az új találmány alighanem csalódást okozott, és nem is lett lelkes híve. Amikor 1847 nyarán, Vácra utazva, a Magyarországon egyesztendős újdonságnak számító vasutat kipróbálta, hamarosan elragadtatott verset írt róla (Vasúton). Vajon a fényképezés korszakalkotó voltát miért nem találta megverselésre méltónak? Kortársa, Henszlmann Imre 1841-ben, a művészetek felől nézve, nemtetszéssel nyilatkozott a fényképezésről. „Mert – amint írja – ámbár a daguerotyp a természetet oly híven utánozza, mint csak physikai eljárásnak lehet: mégis, ha élő emberek arcképeit adja elő, oly borzasztó, oly eleven nélküli holt lesz az előadás, hogy a nézőre csak kellemetlenül hathat.” Sőt egyenesen ijesztőnek látta az első portrét, amelyet látott: „…megvolt ezen arcképen az eredetinek minden legkisebb redője, pórusa, vonása, hajszála; de másrészről a kép (ámbár fiatal emberé volt), negyven vagy ötven esztendővel öregebbnek látszott, mint eredetije.”

Petőfi és kortársai először találkoztak a fénykép kérlelhetetlen realitásával. Ez portré esetén csalódást is okozhatott. Az idealizált arcképek feleltek meg a kor igényének, s e tekintetben Petőfi sem volt forradalmár. Sőt Petőfi nagyon is hiú volt. A róla 1846-ban készült, „szakállas állú”, második Barabás-féle rajz acélmetszetét is felülbírálta. Különösen arra volt kényes, hogy orrát valósághűen, keskenynek ábrázolják. A képet saját kezűleg átigazítva küldte vissza a metszőnek, Tyrolernek, akinek 1847. november 24-én, németül írt levelében utasításokat is adott egyes részletek kijavítására. Aligha kétséges, hogy Orlai Petrich Soma róla festett képeibe is beleszólt. A Petőfiről készült dagerrotípián éppen az orr vonala mellett látható ma is egy olyan sötét foltocska, amely megtévesztő módon vastagnak mutatja az orr alsó részét. Kertbeny a 22 esztendős Petőfit pörsenéses arcbőrűnek látta. A retusálhatatlan dagerrotípián egyetlen efféle szépséghiba is torzított, de legalábbis előnytelen látványt keltett.

Petőfi tehát a fényképet, amellyel vélhetőleg elégedetlen volt, gondosan eldughatta, hiszen arról senki nem tudott 1868-ig. Ekkor, Szendrey Júlia halála után, annak hagyatékával együtt Petőfi István vette át. Ő 1879-ben úgy nyilatkozott, hogy „a kép annyira el volt mosódva, hogy azon csak egy görbült alaknak mintegy árnya látszott, az arc vonásai a legmerészebb képzelő tehetséggel sem voltak kivehetők”. Petőfi öccse alighanem az ezüstamalgám oxidációjának következményeit látta, amely egy régi ezüstkanál megfeketedéséhez hasonlítható. (Egressy Gábor 1866-ban meghalt, így ő már nem mondhatta meg, hogy az előkerült dagerrotípia az ő felvétele-e vagy sem.) A fénykép ezután Petőfi Zoltánhoz, majd annak halála, 1870 után barátjához, Beliczay Imre pesti orvoshoz került. Beliczay csak 1874-ben hozakodott elő a képpel, amikorra valószínűleg restauráltatta. Az eztán készült reprodukciókat senki sem írta le annyira rossznak, mint Petőfi öccse. A feljavítási kísérleteket egy későbbi levél is bizonyítja. Doctor Albert, aki 1862-ben nyitott „fényirdát” Pesten, 1878. április 11-én német nyelvű levél kíséretében küldte vissza Beliczaynak a dagerrotípiát, és bizonyára azt a reprodukciót is, amely máig fennmaradt Petőfi leghitelesebb arcképeként. A fotográfus német nyelvű levele magyarra fordítva a következő: „Kedves Barátom! Csatolom Petőfi képét. Ha ezt te még további felhasználás céljára alkalmazni akarod, úgy sietned kell, mert a kép rajzolata szemmel láthatólag elhalványodik. Megfelelő kémiai kezeléssel ez felerősíthető. Rövidesen, amint lehet, megyek. Öreg barátod: Albert.”

1874-ben Berecz Károly nagy lelkesedéssel írt a dagerrotípia egyik fotómásolatáról a Magyarország és a Nagyvilág című lap hasábjain: „Jelen arckép, mely [Petőfi] nejének hátrahagyott holmia közt találtatott, s mely eredetiben a negyvenes évek elején készült primitív daguerreotyp, reám, megvallom, megdöbbentő hatást tőn, mintha a nyomtalanul eltünt a maga őseredeti alakjában lépett volna elém.” Kertbeny Károly pedig 1876-ban ugyancsak egy másolat láttán imigyen kiáltott fel: „Ez az a Petőfi, ki évtizedek óta él emlékezetemben!” Kertbeny csak 1844 szeptembere és 1845 decembere között látta Petőfit, de akkor igen sokszor, s – állítása szerint – úgy megfigyelte, hogy 32 év után (azaz 1877-ben) is le tudta volna rajzolni. Az ő ráismerése is a dagerrotípia 1845-ös keletkezését támogatja. Petőfi öccse, de még Jókai is a későbbi, kiforrottabb Petőfire emlékeztek, hiszen élete végéig ismerték. Nem véletlen, hogy 1879-ben, amikor Kertbeny Koszorúban megjelent cikkének mellékleteként a folyóirat minden egyes számába egyenként beragasztva megjelent Klösz György papírképen készült reprodukciója, Jókai Mór is Petőfi Istvánhoz csatlakozva reagált: „Az a daguerreotypról másolt arcképe Petőfi Sándornak, ami a Koszorú-ban megjelent, s amit Petőfi István, kedves barátom, megtagad, csakugyan semmit sem hasonlít a költőhöz. Hanem az nem ugyanaz, amit Klösz most kiadott. Ugyanarról az elmosódott üveglapról van ugyan lemásolva, de új retouchirozással, amihez én is hozzájárultam, ahogy tudtam, emlékezet után. Az üvegnegatív, amit valaki spongyával lemosott, csak a fej felső részét mutatja meglehetős tisztán, az a homlok, a felálló hajviselet, hegybetörő szemöldök, a satyrszerű fülek egészen Petőfi Sándoré, hanem a száj már elmosódott, s az állon azt sem lehet kivenni, volt-e szakálla, vagy borotválva volt?”

Az eredeti dagerrotípia végül is a Beliczay-családnál maradt, ám mindenki megfeledkezett róla, és hosszú ideig elveszettnek hitték. 1948-ban Rózsa György utánjárásának köszönhetően került elő újra Beliczay Imre hasonnevű unokájánál. A nem megfelelően tárolt, elpiszkolódott lemez ekkorra már teljesen besötétedett, s a kép alig látszott rajta. 1956-ban Escher Károly fotóművész az ezüstoxidtól megfeketedett dagerrotípiát rendbe hozta. Egy régi recept szerint, 1%-os ciánkálioldatban fürdetve, néhány perc leforgása után sikerült eltüntetnie a sötét oxidréteget, s halványan ugyan, de előtűnt a portré. Valószínűleg ugyanezt az eljárást csináltatta meg a lemezzel Beliczay is 1874-ben. (Ez a restaurálási módszer egyébként – a fotográfusok véleménye szerint – vissza nem fordítható romlási folyamatot indít el a lemezen.) Escher azonban az így előhozott kép látványával nem volt elégedett, ezért helyenként retusálta a közzétett fényképet. Arra viszont ügyelt, hogy a tükörképet visszafordítsa, így az ő reprodukcióján Petőfi jobb felé fordul, miként egykor a valóságban. Várkonyi Nándor, aki 1940-ben, a Petőfi arca című írásában még a Klösz-féle retusált fényképet tekintette a hiteles Petőfi-arcmásnak, 1957-ben, Az üstökös csóvája című, a Petőfi-ábrázolásokat részletesen tárgyaló, gazdagon illusztrált könyvében már az Escher Károly által restaurált és retusált kép mellett áll ki. Az 1970-es években Flesch Bálint fotóművésznek, hosszas kísérletezés után, sikerült eszményi megvilágítást és fényszöget találnia, s ennek eredményeként olyan jó reprodukciót készítenie a dagerrotípiáról, amely retusálás nélkül is jól szemlélhető képet ad a költő arcáról. Ez a legjobb fénykép ma Petőfiről.

1990-ben hologram is készült a dagerrotípiáról; az előállításhoz szükséges lézersugár többet láttat a képből, mint a természetes fény. A bankkártyákon alkalmazott, ezüstfénnyel tükröződő, fémfóliás hologramokkal szinte tökéletes másolatot lehetne készíteni a Petőfit ábrázoló dagerrotípiáról. A mai számítógépes technika segítségével akár digitalizált, színezett arckép-rekonstrukció is lehetséges. Jól kidolgozott szoftverrel a dagerrotípia, a róla készült fénykép és a hologram Barabás rajzával, a Mezey József, valamint az Orlay Petrich Soma által festett képekkel is „összehozható”. A dagerrotípia nem rekvizitum, hanem annak a néhány másodpercnek a közvetlen tanúja, amit Petőfi a kamera objektívje előtt töltött. Segítségével a költő arcát – ha nem is úgy, mint a színről színre való találkozásnál – de végre nem homályosan, hanem világosan látnánk.

Irodalom


Daguerre képei ’elkészítése’ módjának leírása. Német után közli Dr. Zimmermann Jakab. Bécsben, 1840. (Reprintben: Bp., 1984, Karlovits Károly utószavával.)

Henszlmann Imre: A daguerotypek. In. uo: Párhuzam az ó- és újkor művészeti nézetek és nevelések közt, különös tekintettel a művészeti fejlődésre Magyarországban. Pest, é. n., 111–112.

Nagy Ignác: Magyar titkok. Kilencedik füzet. Pest, 1845 és Bp., 1908, 48–58.

Berecz Károly: Petőfi. Visszaemlékezések. Magyarország és a Nagyvilág, 1874/33. szám, augusztus 16., 402–405. (Székely Bertalan rajzával.)

Kertbeny Károly: Petőfi arcképeiről. Koszorú. A Petőfi-társaság havi közlönye. I. kötet, Bp., 1879, 10–22. (A 10–11. lap között beragasztott papírképpel.) Petőfi István nyilatkozata a dagerrotípiáról és Jókai Mór hozzá fűzött megjegyzése a Hon 1879. szeptember 2-i, esti számában jelent meg.

Petőfi Album. Szerk. Bartók Lajos, Endrődi Sándor és Szana Tamás, Bp., 1898, 81. (A 149. lapon Jankó János rajza.)

Egressy Ákos: Egressy Gábor, a budapesti Nemzeti Színház első éveiben. 1837–1848. Uránia, 1906/10. szám, október, 386.

Kéry Gyula: Friss nyomon. Bp., 1908, 33–34. (Petőfi-könyvtár, I.)

Egressy Ákos: Petőfi Sándor életéből. Bp., 1909 (Petőfi-könyvtár, XII.), 37–38.

Kéry Gyula: A Petőfi-ház ereklye-gyűjteménye. In. Petőfi Almanach, Bp., 1909, 332–333.

Endrődi Sándor: Petőfi napjai a magyar irodalomban. 1842–1849. Bp., 1911 (Petőfi-könyvtár, XXIX–XXX.).

Ernst Lajos: Petőfi arcképei. Bp., 1922.

Varjú Elemér–Höllrigl József: Ernst Lajos magyar történeti gyűjteménye. Bp., 1932.

Kreilisheim György: Régi magyar fényképezés. Bp., 1941. (2. kép: Kertbeny Károly 1847, 3. kép: Görgei Artur 1849.)

Rózsa György: Petőfi Sándor képmásai. Irodalomtörténet, 1951, 207–216.

Fejős Imre: A fényképezés feltalálása. Magyar daguerrotípisták. Fotó, 1954/5. szám, 1–4., 6. szám, 1–2., 1955/2. szám, 1–2.

Escher Károly: Petőfi igazi arca, Fotó, 1956/5. szám, 18.

Várkonyi Nándor: Petőfi arca. Pécs, 1940 és Az üstökös csóvája. Dokumentumok Petőfiről. Pécs, 1957.

Hevesy Iván: A magyar fotóművészet története. Bp., 1958, 32–33. (3. sz. kép: a Kertbeny Károlyt ábrázoló dagerrotípia.)

Fejős Imre: Széljegyzetek Petőfi ikonográfiájához. Irodalomtörténet, 1961, 320–322.

Mészáros Vilmos: A fényképezés kezdeti korszaka Magyarországon. Várpalota, 1977, A Magyar Vegyészeti Múzeum Kiadványai, 16.

Leletek. A magyar fotográfia történetéből. Vál. Szilágyi Gábor–Kardos Sándor. [A bevezető tanulmány Kreilisheim György munkája (1941)] Bp., 1983. (Az 1. kép a Petőfi-dagerrotípia mai állapotot tükröző reprodukciója.)

Magyar színháztörténet 1790–1873. Szerk. Kerényi Ferenc. Bp., 1990. (96. kép: Dagerrotípia Egressy Gáborról. Az 536. lapon a 96. kép jegyzete: Dagerrotípia, 1840-es évek. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, fotógyűjtemény).

Kincses Károly: A színház. A fénykép. A 200 éves magyar színjátszás és a 151 éves magyar fotográfia közös történetéből. Magyar Színházi Intézet, Bp., 1990, 8–9. (Flesch Bálint véleményéről.)

Kovács Ida: Írófényképek. Irodalomismeret, 1994/1. szám, 43–44.

Cs. Plank Ibolya: Fényképészműtermek Budapesten. Budapesti Negyed, 1997. tavasz (V. évf., 1. szám), 69–70.

Beszélő tárgyak. A Petőfi család relikviái. Összeáll. és bev. Kalla Zsuzsa és Ratzky Rita. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 1997.

Szentmártoni Szabó Géza: Feltevések a Petőfit ábrázoló dagerrotípiáról, Irodalomismeret, 1998, 1–2. szám, 96–103.

• Kultúra