Turai Tamás

Nyomtatóbarát változat

Turai Tamás: Rövidesen befejeződik a Magyar Rádió Petőfi Sándor minden verse című nagyszabású vállalkozása. A felvételek időrendben követik a versek keletkezését. Hol tartotok most?

Katona Imre: Jelenleg a ’48. márciusi verseknél tartunk, a Nemzeti dalt például már felvettük, és előreláthatólag április végére fejezzük be a felvételeket. Elképzelésünk szerint az 1998. január 1-jétol tízperces részekben elhangzó teljes életműsorozat lezárásaként július 31-én, a segesvári csatának, vagyis a költő halálának a 150. évfordulóján az összes Petőfi-vers folyamatosan, még egyszer elhangzana a rádióban. Az eredeti víziónk szerint egy egész napon át, bár itt még van némi probléma, például egyelőre úgy néz ki, hogy kb. 28 órányi lesz a teljes anyag.

T. T.: Nyilván egy csomó Petőfi-vers már megvolt az archívumban. Miért kellett újra fölvenni gyakorlatilag a teljes költői életművet?

K. I.: A Petőfi-kötetben több mint 900 vers van. Amikor átnéztük az archívumot ’97 őszén, kiderült, hogy kevesebb mint 200 vers található meg – bár ezek néha 10-12 színész előadásában is –, az életmű nagy része tehát egyáltalán nincs meg hangszalagon. Az anyagot végighallgatva nehéz volna Petőfi-versmondó hagyományról beszélni, talán csak egy ilyen van, a Latinovits-féle, ami szerintünk érvényes, néha a Major Tamásé. Ezenkívül a legrégibb anyag, az Ascher Oszkáré, Beregi Oszkáré volt még a számunkra szimpatikus, a kettő között pedig ott egy terjedelmes köztes rész, ami legalábbis a mi elképzelésünkhöz nem illett. Azt lehet mondani, hogy az archívumban lényegében csak a kultikus versek meg a slágerversek voltak meg.

Szebényi Cecília: Az archív anyagokat még a felvételek kezdete előtt hallgattuk, és akkor elég sok verset ki is választottunk, hogy ezek szerintünk jók. Amikor azonban elkezdődtek a felvételek, az új versek sorban dobták ki maguk közül a régieket. Összességében alig 30-40 verset tudtunk megtartani az archívumból, a többit újravettük.

T. T.: Cili, te már szerkesztettél pár éve a rádióban Galkó Balázzsal együtt egy József Attila-összest, akkor sokkal kevesebb új felvétel készült. Ott inkább használható volt az archívum?

Sz. C.: Ott az archívum épp fordítva működött. Sokkal több és izgalmasabb anyagot találtunk, igazi különlegességeket is. Ami hiányzott, azt vettük fel újonnan, mindössze öt színésszel, így a kb. tizennégy órányi műsor nagy részben rádiótörténeti dokumentum. Itt, amikor bementünk a stúdióba, még senki nem tudta, hogy ez lesz belőle, hogy végül is nem hatszáz verset veszünk föl, hanem kilencszázat, hogy ennyire izgalmas lesz a dolog, hogy végül is kiderül, hogy ez a költő jobban él, mint mondjuk te, vagy én, vagy Katona Imre József. Ezt nem tudtuk előre mi sem.

K. I.: Hozzá kell tenni, hogy a Petőfi-versekkel mindig valami aktuálisat akartak igazolni, és ezt azzal a pár tucat verssel lehet a legjobban megtenni, amit mindenki ismer. Tehát a János vitéz, Megy a juhász a szamáron, Nemzeti dal és a Befordultam a konyhára. József Attilától nagyobb anyag volt az archívumban, az életműnek körülbelül a fele, ami arra utal, hogy bár nem kanonizálták az egész életművet, nem mindent emeltek be, mégis az életmű egésze működött. Petőfi időben is távolabb van, nála jobban válogatott az utókor. Számomra pillanatnyilag ez a legnagyobb tanulság, és többé nem tudok egyetérteni azokkal, akik azt mondják, hogy egy jelentős költői életműnek is rendszerint csak töredékrésze, ami igazán fontos, ami tanulmányozásra érdemes, és az életmű egésze inkább csak magyarázza ezt a néhány verset. Gottfried Bennt szokták idézni, aki a legnagyobbaknál is csak hat-nyolc befejezett költeményt említ. Lehet, hogy ez nem általános, de Petőfinél a számomra az igazolódott, hogy csak az életmű egésze szólal meg, az egyik vers magyarázza a másikat.

T. T.: Ahogy, mondjuk, a mindenkori kortárs befogadók olvasnak?

K. I.: Ez érdekes kérdés, ugyanis a kortársak a verseknek talán felét sem ismerhették, hiszen ezek nyomtatásban nem jelentek meg. Veress Péter írta, amikor olvasgatta a kötetet, hogy jé, nem is volt olyan kemény ez a cenzúra, hiszen ez is megjelent, az is megjelent. Nem nézett bele a kritikai kiadásokba, ahol mindig ott van, hogy ez se jelent meg, az se jelent meg, amaz se jelent meg.

T. T.: Mennyire volt kész koncepciótok erre a másfél évre?

Csizmadia Tibor: Az induláskor voltak bizonyos keretek, tudtuk, hogy mikor indul a sorozat, mikor fejeződik be, hány vers van, hol hangzik majd el, stb. Ezt tudtuk. Elkezdtük a felvételeket, és azt vettem észre magamon, hogy sűrítve, másfél év alatt megélem azt, amit ez az ember huszonhat és fél év alatt – illetve ’38-ban kezdett el írni, tizenhat éves korában –, akkor pontosabban: ezt a tízéves történetet mi másfél év alatt végigéljük. Egy nagyságrendnyi eltéréssel majdnem ugyanazt az időfaktort használjuk, ami azért érdekes, mert így van lehetőségünk arra, hogy drámai sűrítésben, de mégiscsak ugyanazt az időmúlást, ugyanazt a változást végigkísérjük. Mi is úgy változunk, vagyis az elképzeléseink, ahogy a szerzőnk változott, mondjuk, a 16 éves kori írásaitól kezdve. Ez a munkafolyamat tehát nem egy eleve zárt struktúrát követett, miközben egy ember élete visszatekintve mégis mindig zárt egész. Számomra ennek az egésznek a végigkövetése önmagában is fantasztikus történet.

K. I.: Ezt a folyamatot mind a hárman más oldalról nézzük. Én követem leginkább a szakirodalmat a versfelvételek közben, és merem állítani, hogy az egész visszavezethető egy olyan problémára, ami a Petőfi-életműnek az első komolyabb áttekintésekor, tehát már a Gyulai Pál-féle tanulmányban felbukkan, és amit aztán később Horváth János az 1922-es könyvében összefoglalt. Arra a bizonyos szerepjátszó Petőfi-elméletre gondolok. Horváth János, úgy látszik, valamit mélyen megértett nemcsak Petőfiből, hanem a Petőfi-recepcióból is, és mintha mi a magunk gyakorlatában ezt a szerepjátszó Petőfi-elméletet igazoltuk volna.

Cs. T.: A korábban az archívumba került versek mindig alkalmi versek, mindig valamilyen apropóból készültek, és ez tükröződik is rajtuk. Miért készültek Petőfiről játékfilmek, és miért nem készültek például Arany Jánosról vagy József Attiláról? Mert a korabeli politika vele mindig igazolni tudta magát, vagy éppen vitatkozni tudott vele. A Föltámadott a tengertől kezdve Lányi András Segesváráig, és közte a Petőfi 73-nál, mindenütt ugyanaz az alaphelyzet, mindig egy-egy alkalom, és mindig egy-egy politikai polémia. A hangfelvételek közül is kevés képes az úgynevezett körülményeket ledobni magáról. Nem véletlen, hogy főleg Latinovitsnál sikerült ilyeneket találni, aki tudatosan próbált mindig „a vers geneziséhez” visszanyúlni, és kiiktatni a napi helyzetet, ami körülveszi a versmondását.

Sz. C.: Azért ő is melléfog néha, A nép nevében-t például az elejétől a végéig elüvölti, mint egy csatakiáltást, ahogy egyébként a régebbi felvételeken mindenki. Aki csak egyszer elolvasta a verset, már előre le tudja kottázni, hogy hol kell hirtelen halkan mondani, hol kell jelentőségteljesen, hol kell üvölteni, mint az állat. És van jó pár darab A nép nevében, és mindegyiket ugyanúgy mondja mindegyik színész. Vannak ilyen versek. Nálunk akkor szólalt meg, amikor félelemből szólt. Gálffi László mondta. Éppen nem az volt benne, hogy én nép vagyok. Hanem az, hogy gyerekek, én is itt állok a másik oldalon, itt óriási balhé lesz. Jönnek a Zsil-völgyi bányászok. Meg lehet így is szólaltatni, és fantasztikus aurája keletkezik.

T. T.: Fölmerült-e olyan verzió, hogy egyetlen színész jelenítse meg Petőfit, akár az egész anyagban, akár az életrajzi versekben; van-e Petőfi-alteregó a színészek között?

Sz. C.: Igen, kezdtük Kaszás Gergővel, mert eleinte elég kevés volt a kimondottan „életrajzi” én-vers, inkább betyárok, bordalok meg hortobágyi kocsmárosnék, tehát eleinte csak a Gergő volt. Később csatlakozott hozzá Máté Gábor, Rudolf Péter, Kaszás Attila, még később Szarvas József. Aztán Alföldi Róbert, bár ő más típusú verseket is mond, de László Zsolt például egyre inkább csak ilyeneket. Most már van egy csomó Petőfink. Ok mindig mondanak dátumot is – hely, év, hónap –, így követhető, hogy mikor merre járt, mit csinált, érzett, gondolt.

T. T.: Számomra az tűnik itt nagy találmánynak, hogy több színész és főleg nem kizárólag hősi karakterek, hanem inkább karakterszínészek szólaltatják meg a verseket, ami lehetőséget teremt arra, hogy a versek tényleg helyzetdalokként tudjanak megszólalni, és megkapják azt a kellően ironikus hangszínt, ami ugyanakkor mégsem engedi paródiává válni őket. Nem tudom, egyetértetek-e ezzel.

Cs. T.: Tippelj, hogy hány színész van ebben a produkcióban, annak alapján, amit eddig hallottál?

T. T.: Nem tudom, sok, mondjuk 30 és 50 között.

K. I.: Igen, még több is, eddig 76 hangot számoltunk össze, ami a végére el fogja érni a nyolcvanvalahányat. A százat biztosan nem, mert egy határon túl nem tudtuk bővíteni a szereplők névsorát, bár nagyon akartuk.

Cs. T.: És színésznők, idősebb színészek is mondanak Petőfi-verset, olyan karakterű művészek is, akik igen távol állnak a hagyományos Petőfi-képtől…

K. I.: Volt egy hipotézisünk, amihez sok tekintetben még mindig ragaszkodunk, hogy eleve fiatal Petőfit gondoltunk el. Csak ez nagyon nem működött. Inkább az derült ki, hogy az idős színészek is megfiatalodnak, tehát éppen fordítva van a dolog.

Cs. T.: Arról van szó, hogy az életmű elején találkoztunk versekkel, amelyek erőteljesen szerepversek. És ezeket egymás mellé téve kiderül, hogy nem pusztán egy költő írja őket, aki eljátszik a szavakkal, hanem egy színész ír magának szerepeket, amiket ő maga elő tud vagy legalábbis megpróbál előadni. Petőfi színésznek készült, és egy ideig ez volt az igazi ambíciója. Elkezdett tehát különböző szerepeket írni, hol részeges bordalt, hol szerelmes leány álmodozását, ahogy a kedélye diktálta. Mi pedig ezeket a szerepeket kiosztottuk. Van, ahol aggastyánra veszi, és alig 19 évesen arról panaszkodik, hogy hová tűnik, hogy múlik el a fiatalság. Ilyenkor például el lehetett játszani azzal, hogy ezt egy szinte gyermeki hanggal mondattuk, mert a dolog feszültsége így jobban kijön. ’42 körül elkezdődik ez a bizonyos szerepjáték, és tulajdonképpen a mai napig, most ’48 márciusánál tartunk, tehát a mai napig nem fejeződött be. Bár nem ennyire látványosan, de végül is minden versnél föl kellett tennünk a kérdést, hogy kicsoda ebben a versben a költő. Hol lehet őt megtalálni. És azzal, ahogy ezt eldöntjük, tulajdonképpen már ki is osztottuk a szerepet. Az a művész, aki végül is a verset mondja, ezzel próbál meg játszani, illetve saját magán átengedni, interpretálni ezt az alapgondolatot. És mindebből nagyon látványos helyzetek adódnak, hiszen a lírai én hol öreg, hol gyerek, hol nő.

Sz. C.: A szeretőm nyalka gyerek például. „A szeretőm nyalka gyerek / Alája termett a nyereg.” Ez egy nő. Hiába írta egy 24 éves fiatalember. És még számtalan ilyen van.

Cs. T.: Az a kérdés, hogy a szövegben az író mikor kicsoda, azonossá válik azzal, hogy a szerepben a színész mikor kicsoda. Ez nem evidens, erre minden versnél rá kell kérdezni. És egy idő után mindenki, aki esetleg úgy jön be a stúdióba, hogy tart a dologtól, mert, úgymond, nem szokott Petőfit mondani, egyszer csak rájön arra, hogy kérem, ez egy szerep, ezt nekem el lehet játszani. És ekkor nyílnak ki általában a színészek. Például Hernádi Judittal, hogy nevesítsem a dolgot, nagyon izgalmas volt a munka. Ő nem egy kimondott Petőfi-versmondó. Viszont nagyon kifinomult stílusú, nagyon jó szituációs érzékű nő, akire a színházban sokszor mondják, hogy milyen sok. És én kénytelen voltam neki azt mondani, hogy Juci, most kevés vagy. Még többet! És amikor megérezte, hogy a saját teljes energiájával képviselheti a verset, vagyis a szerepet, akkor fantasztikus játék bontakozott ki, például a Panyó Panniban.

Sz. C.: Vagy a Pató Pál úr, ez talán még jobb példa. Mit gondolsz, milyen szituációban mondhatja Hernádi Judit a Pató Pál urat? Ő az a nő, aki hozzá akart menni Pató Pál úrhoz, rendbe akarta hozni a gazdaságát, a ruháját, mindenét, de Pató Pál úr egyre vonakodott, hogy hej ráérünk, hej ráérünk, és a végén csak nem vette feleségül. Ezt meséli el. Gondolhatod, hogy ebből a helyzetből egészen másképp szólal meg a vers, mint egyébként. Ezt se így terveztük, több lehetséges variációból végül ez jött be.

Cs. T.: Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenféle elvadult konstrukciók mennek, előzetesen nem is instruálok. El szoktam mondani bizonyos, inkább úgy mondanám, játékszabályokat, hiszen itt nyilván az a játék, hogy a színész személyisége hogyan találkozik a verssel. És van olyan variáció, hogy egy verset több emberrel is elmondatunk, pont azért, mert úgy érezzük, hogy a versnek több személyes rétege is van, és így négy-öt hanggal megnézve egész más dimenziókat kap. Ilyen volt a Füstbe ment terv, A tintásüveg, a Nemzeti dal…

T. T.: A Nemzeti dalt kik mondják?

Sz. C.: Haumannal vettük fel eddig, Kaszás Attilával, és most még Eszenyi Enikő van hátra.

Cs. T.: …és ilyen volt a Szeptember végén is. Egy Pásztor Tibor nevű fiú mondta először, akinek rekedtes, falzettes, furcsa, kamaszos hangja van, huszonvalahány éves, a Merlin Színház tagja. Korábban több verset is mondott. Utána Szarvas Józsi. Ő is létrehozott egy érvényes változatot, de mégis úgy éreztük, hogy van még valami ebben a versben.

K. I.: Itt az is fontos, hogy a Szarvas Jóska mondta az Etelke-ciklust, és úgy láttuk, hogy a versnek van némi köze az Etelke-versekhez, a Cipruslombokhoz, hasonló halálélményből ered, stb. Aztán lett egy harmadik, mégpedig a Kern, aki kínozza, gyötri a nőt: „Gyere csak, most hogy is van ez?” „Ülj csak ide az ölembe!” „De boldognak látszol, na gyere, elrontom egy kicsit a kedved”, valami ilyesmi. A stúdióban hallgatva élményerejű volt.

Cs. T.: Most lehet, hogy azt gondolod, hogy ez ellenszereposztás, pedig nem az. Kernnek nagyon jó versei voltak korábban, és ennyi idő után már a verset olvasva egyszerűen megszólal bennünk egy hangszín is. A lehetséges változatok közül az egyik Kern, ez teljesen biztos, ha nem a romantikus általánosságokat, hanem megint csak egy konkrét szituációt kell megragadni. A Szeptember végén-t is Koltón írta, ugyanott, ahol nem sokkal később A szerelem országát – ez a vers a legjobb bizonyíték arra, hogy ez mennyire nem ellenszereposztás. Petőfi elképesztő dolgokat írt a mézeshetek körüli időben. Én is tudom, hogy Kern mennyi minden, és mennyi mindennek az ellenkezője. Csak éppen miközben hallgatom, mindez megszűnik. Amit hallasz, arról szól, hogy egy ember gyötri a párját és önmagát. Nem Petőfi Koltón, hanem egy középkorú fickó, akiről Kern tud egyet s mást.

Sz. C.: „Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem.” Eszenyi Enikő. A szabadság itt nem feltétlenül a politikai szabadságot jelenti, az Eszenyi hangján különösen nem. Ő egyébként egy másik verssel, A Tiszával erősen megosztotta a hallgatókat. A Tiszát mi eleve neki szántuk. Olyan benne, mint egy kölyökkutya, aki kimegy viháncolni a folyópartra, szóval egészen fantasztikus, napsugaras az egész vers, kivéve a végét, persze.

Cs. T.: A tájleíróknál van egy erős konvenció, amit megint csak Latinovits alakított ki például Az Alfölddel, nála ez tényleg gyönyörű, láttató erejű, olyan, mint egy festmény, és hallod a lódobogást stb. Az Encinél is abszolút lehet hallani a folyót, csak nála eleve zabolátlan, és azt hallod, hogy egyszer csak elkezd balhézni.

K. I.: Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy Latinovitsnál a metafora szerint ő az, aki majd ki fog önteni. Eszenyi találmánya, hogy ez a folyó engem el fog önteni. És amikor jön a Tisza, akkor úgy hallani, hogy egyenesen felé jön.

Cs. T.: És abban a pillanatban ő is meghal. Ha így vesszük, akkor ez lehet szentségtörés, vagy olyasmi, amit nem biztos, hogy mindenkinek el kell fogadnia. De az vitathatatlan, hogy képszerű. Eszenyi egyébként mondott még egy nagyon jó Arany Lacit meg egy Falu végén kurta kocsmát, ugyanilyen határozott karakterrel, ami azért nagyon hatásos tud lenni.

T. T.: Mi a helyzet az epikus darabokkal?

Sz. C.: Érdekes tapasztalat, hogy hosszú, elbeszélő verseket igazán nőkkel tudunk mondatni, ezeket ok tudják a legjobban összetartani. Udvaros Dorottya, Eszenyi, Kubik Anna, Lázár Kati, Bodnár Erika. A Bolond Istókot például Gálffi Lászlóval csináltuk, tehát vannak kivételek, persze, de a János vitéz már Törőcsik Mari. A Salgó Udvaros. Tehát a leghosszabbakat mind, Az apostol kivételével, ami Kaszás Attilával lesz. A helység kalapácsát Rudolf Péterrel vettük föl. Azt nem mondanám, hogy okvetlenül jobban mesélnek a nők, de a jelenidejűséget és a történetet, úgy látszik, a női hangok jobban össze tudják fogni.

K. I.: Ezek a romantikus nagy versek tele vannak szadista részletekkel, a Salgó például abszolút rémtörténet. Szerintem a nők egyszerűen szadistábbak: a férfiak valamiért szégyenlősek ezekkel a dolgokkal, a nők inkább merik vállalni. Egyébként itt is az derült ki, hogy az életmű szelekciója mennyire dezorientál. A Petőfi-versek nem kis része csöpög az erotikától. Ezt nem tanítják az iskolában. Szóba kerül a szerelmi költészet, a Minek nevezzelek?, egy-két kis biedermeier Júlia-vers, miközben ezek mögött valóságos dráma forrong. Nekünk az Etelke-verseknél a felvételek során némi túlzással sikerült eljutnunk a nekrofília határáig, Az Egy gondolat bánt engemet-ben a mazochizmusig, a János vitéznek, mint kiderült, van egy szadista olvasata a legjobb Grimm-mesék és romantikus rémregények szintjén, végül is a romantika korának kellős közepén vagyunk. Mi sokkal inkább ezekből az apró motívumokból tudjuk felépíteni a verseket, mintsem egy elvont szabadságeszme alapján. Közbevetőleg: nem biztos, hogy jót tett a magyar irodalomnak, hogy kimaradt belőle a freudista olvasat. Bármit gondoljunk erről a megközelítésről, Shakespeare-t már régen végigolvasták „freudul”, a magyar irodalmat pedig tudtommal nem, ami néha meg is látszik rajtunk.

Sz. C.: Most vágom éppen a Szécsi Máriát, ebben van pár sor, hogy eljő a hajnal, a deli, ifjú levente, és megöli az éjet, akinek magasra „fölfeccsen” a vére. Ezt a részt Eszenyi úgy mondja el, mintha egy valódi, jó véres gyilkosság lenne, holott mi történt? Felkelt a nap. De majdnem minden tájleíró versben van egy gyilkosság. Valakit biztosan megölnek, a napot, a holdat, a felhőt, a falevelet, a virágot.

K. I.: Egyébként az erotikus Petőfit is a nők interpretálják a legjobban, Kútvölgyi például. Az is nagyon érdekes, hogy van egy ilyen kitűnő versmondó színésznő, mint Kútvölgyi, és ő is abban a pillanatban kezd el élni, amikor elveszíti ezt a biztonságos, barna versmondóhangját. Csak kár, hogy sokan kimaradnak, mert egyszerűen nincs elég női vers. És nem bírunk ellenállni annak, hogy Udvarosnak ne adjunk újabb verset, hogy Takács Katinak ne adjunk újabb verset, és így tovább.

T. T.: Hogy néz ki a gyakorlatban egy versfelvétel?

Cs. T.: Egy-egy alkalommal egy színésszel minimum három, maximum tíz verset veszünk fel. Másfél-két-három órája van a színésznek, egyedül van a stúdióban, ilyenkor csak vele dolgozunk. Tudni kell, hogy semmit nem törlünk le. Az esetek nagyobbik részében azt mondjuk neki, hogy mondja el, ahogy ő gondolja, és ezt biztos, hogy megtartjuk. Utána elkezdek kérni bizonyos dolgokat. Ha kijön belőle egy másik, érvényesebb variáció, azt úgyis a színész érzi meg a legkorábban, és akkor megpróbáljuk ezt tökéletesíteni. Az első változattól ekkor már ő is eltávolodott. Más kérdés, hogy amikor a Cili pár nap múlva négy-öt-hat felvétellel a vágóasztalhoz ül, lehet, hogy mégis azt hallja majd a legerősebbnek, amit először mondott a színész, akkor ezt használja alapfelvételnek, és csak a bakikat javítja a többiből. Körülbelül ez az alapkonstrukció.

T. T.: Hogyan fogadják a színészek ezt a sokverziós munkamódszert?

K. I.: Szerintem kimondottan szeretik. El is terjedt a városban a híre, hogy itt valami másról van szó, szóval már tudják a színészek, hogy mi történik a stúdióban.

Cs. T.: Volt olyan vers, amit több mint egy tucatszor, tán tizennyolcszor is felvettünk, de nem ez a jellemző. Egy idő után a színész sem tud igazán különbséget tenni a verziók között, és az mindig fontos, hogy ő tudja, hogy hová lép. Megtörtént, hogy a színész azt mondta, hogy most teljesen össze van zavarodva, én meg azt kértem, hogy akkor most ilyen összezavarodottan próbálja elmondani. És elmondta összezavarodottan, és az lett az igazi. Vagy azt mondod, hogy ez így igen pontos, látszik, hogy mindent tud, úgyhogy most próbálja mindezt elfelejteni, úgyis benne van a vers, hagyja, hogy az csinálja meg őt. És valóban, ezek után dob még egyet, és ez sokkal lazábban ugyanaz, mint az előző, ahol még látszott, hogy itt most erre figyelt, ott meg arra. Vagy egy hagyományosan indulatosan interpretált versnél megkérem a színészt, hogy képzeld el azt a szituációt, hogy ezt holnap el fogod mondani a Pilvaxban, most fejezted be a verset, és átnézed az utolsó változatot, csak úgy magadban végigfutsz rajta. „Tötötö, rörörö…”, és ami egyébként üvöltve hangzana el, ott egyszer csak a lecsupaszított gondolat jön elő, és arra a gondolatra oda kell figyelni. Az elején kifejezetten sportot űztünk abból, hogy amikor lehetett, halkítsuk a színészt, mert sokkal erősebben előjöttek a gondolatok, ha nem hagytuk, hogy valamilyen előadói indulat elfedje őket. Tehát ne az legyen, hogy olyan szépen beszél, hogy nem tudok arra figyelni, hogy mit mond. Persze van, amikor mindez csak tréning. De ha épp átütő erejű az igazsága, miért ne tartanánk meg a végleges változatban is?

T. T.: Összesen tehát huszonnyolc órába telne, amíg valaki végighallgatja az egészet?

Sz. C.: A mostani számításunk szerint igen. Huszonnyolc-harminc óra Petőfi, és óránként vagy kétóránként hírek, ami külön bukét adna az egésznek. Hogy ez mennyire fontos része a folyamatnak, az a József Attila-napon kiderült: a versek és a hírek igen izgalmasan hatnak együtt és egymásra.

Cs. T.: Azért is fontos lenne, hogy az egész életmű egyben elhangozzék, akár a János vitézzel, mindennel együtt, mert épp a kontrasztok és konstellációk miatt tud annyira intim történetté válni, hogy néha már szinte perverz, kukkoló közelségbe kerülsz hozzá. Ugyanis valóban mindig azt a pillanatnyi testi vagy lelkiállapotot látod, amiből a vers megszületett. Amikor az első két órát egyben végighallgattuk egy társasággal, valaki azt mondta, hogy olyan, mintha együtt ülnének a színészek a stúdióban, és egymásnak válaszolnának a versekkel. Valóban, nagyon erős dialogicitás jön így létre, és ebből gyönyörű, nem várt dolgok adódnak. Kialakult például egy kettős még az elején, amikor Udvaros elmondott egy rövid kis szerelmes darabot, arra válaszolt Gáspár Sándor, majd mondott megint egy rövidet Udvaros, és öt versből egy szerelmi dráma alakult ki anélkül, hogy erre számítottunk volna. Nem egyszerre volt a felvétel, a versek utólag lettek egymás mellé szerkesztve, miután ugyanazon a helyen és ugyanabban a hónapban születtek, a pontos napot pedig nem jelölte a dátum.

Sz. C.: Ennyi szerkesztői szabadságot engedtünk magunknak a sorrendben, hogy a hangok váltakozása minél hatásosabb legyen, de ahol pontos a dátum, ott természetesen ezt követjük, és amit Petőfi szerkesztett, ahhoz sem nyúltunk, ilyen a Felhők-ciklus, vagy a Cipruslombok Etelke sírjáról. És még egy dolog. Folyamatosan hallgatva a verseket, sokszor tökéletesen elfelejtem, hogy ugyanaz a személy a költőjük. Mintha valami furcsa, semmilyen témakör köré nem szerveződő versösszeállítás lenne rengeteg színésszel, a szerző eszembe se jut közben, sem az, hogy férfi vagy nő, fiatal vagy öreg, nem érdekes; csak egy rejtett belső fonál köti össze a verseket.

T. T.: Mennyire a mai korhoz kötött ez az interpretáció, és mennyire immanens összetevője az életműnek? Lehet, hogy ma jobban szól, mint húsz évvel ezelőtt?

Cs. T.: Jobban, azt azért nem mondanám. Ezek a versek megvannak, ugye, kötetben. Mit is csinálunk mi? Fölveszünk hangszalagra egy, nem kizárólagos, inkább nagyon rugalmas interpretációt, és ezt megint azzal pontosítanám, hogy nem is mi gondoljuk így, hanem a versek gondoltatják így velünk. Ez lehet, hogy nagyon misztikusan hangzik, és ha egy versről lenne szó, talán marhaság volna, de mivel ez az életmű számunkra egy rendszer, versek összefüggő egymásmellettisége, ezért ha valami így van, akkor valami más meg úgy. Szóval itt szinte logikai képletek működnek, és lehet, hogy a húszévek közt is olyan kapcsolatról van szó, mint a newtoni és az einsteini fizika között, hogy ismertek a newtoni, a földi körülmények között vett fizikai jelenségek, aztán egyszer csak kinyílik a világ, és kiderül, hogy fénysebességnél, illetve egy nagyobb, kozmikusabb gondolkodásban mindez csak perifériája az egésznek. Most nagyképűen azt mondom, hogy ma a mienk az einsteini megfogalmazás. Természetesen mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy másképp interpretálja az életművet, vagy hogy elolvassa a kötetet, és más következtetésekre jusson.

K. I.: Több évtizede ismerem azt a József Attila-szöveget, hogy nem Bachból Bartókot, hanem Bartókból kell megérteni Bachot, de tulajdonképpen azt hiszem, most értettem meg, hogy lehet az, hogy Petri Györgyből tudom megérteni Petőfit. Ezt a részt talán idézni is lehet: „Egyes zenészek Bachból próbálják megérteni Bartókot. Ez lehetetlenség. Bach olyan, mint a szokás. Ha valaki szokásból tesz valamit, a szokásnak az értelmét csak úgy foghatja föl, ha egy eredeti helyzetet fog föl (probléma) és old meg. Tehát Bartókból érthető meg Bach, és nem fordítva.” A másik, amit ezzel kapcsolatban felfedeztem a saját magam számára, hogy Petőfi nemcsak egyszerűen humoros, meg nemcsak egyszerűen rezignált vagy mélységesen elkeseredett, tehát nemcsak ilyen szélsőséges érzelmei vannak, hanem egyúttal állandó jelleggel reflektál saját magára, és azt hiszem, amit mi itt sormintának kiemeltünk a munka során, az maga az önreflexió. Van egy profi költő, akinek ez az egyetlen megélhetési forrása, és állandóan erre és magára az írásra és a korabeli irodalomra reflektál, és idézőjelbe teszi magát, és aztán az idézőjelet eltünteti, és tökéletesen azonos magával körülbelül ezer szerepben. Hogyan is írta Petőfi ezeket a verseket? A Szendrey-hagyatékból előkerült egy elég nagyméretű papírlap, ’47 körüli dátummal, rajta egy hónap verstermésének a kezdősorai és vázlatai. Elsőre tollpróbának látszik, valójában a tudatos tervezés lenyomata. Megvan, mondjuk, az első sora a versnek, aztán vonalak, két rím, és az utolsó versszak készre megírva. Itt Petőfi félretette, és később újra megírta az egészet. Tehát nem igaz, hogy mindennap öt percre leült, és a tollát fel sem emelve irkálta hibátlanul a verseket. Nem, itt egy nagyon tudatos és fegyelmezett profiról van szó.

Sz. C.: Csizi elmondta, hogy ő a színház felől közelít, és így jutott el egy furcsa Petőfi-élményhez, Imre olvassa a szakirodalmat és állandóan összehasonlítgatja, hogy mire jutottunk. Én nem olvasok semmi mást, csak Petőfit, csak verseket, leveleket, prózát. Róla semmit. Lassan másfél éve, hogy napi tíz-tizenkét órát töltök vele, és ettől valami egészen furcsa, bizalmas kapcsolatba kerültünk. Nekem Petőfi Sándor életformámmá vált. Az a fő munkám, hogy a szalagra vett verseket szerkesztem és vágom. Az anyag minden másodperce, minden centimétere többször megfordult a kezem alatt. Az én fejemben most kb. tizennyolc órányi, vagyis nyolcszáz oldalnyi Petőfi van. Az első háromszáz verset kívülről tudtam. Most már csak minden sort tudok kívülről, ezek a sorok keverednek, és lassan kialakul belőlük az én saját Petőfim, egy lakásban lakunk, egy tányérból eszünk. Ez ugyanahhoz a misztikához tartozik, amiről Csizi beszélt az előbb. Most mondjam azt, hogy életem egyik legnagyobb élménye? Pedig én mindig szerettem Petőfit, csak sosem tudtam, hogy milyen.

• Kultúra