Nyomtatóbarát változat

Bán Zoltán András: Azt várta az ember, hogy Szajla címmel fog majd megjelenni a könyv, minthogy folyóiratokban Oravecz ezzel a címmel publikálta a verseket. Mégis Halászóember lett a kötet címe, a Szajla helységnév alcímként szerepel, miközben van még egy alcím: Töredékek egy faluregényhez, és alatta egy évszám, 1987–1997, vagyis ebben az időben keletkeztek a versek. Talán azért döntött Oravecz a Halászóember cím mellett, mert ez bizonyos fokig ars poeticát is jelent. A 111. lapon van egy ezzel azonos című vers, egy rendkívül öreg bácsiról szól, aki majdhogynem mitikus figura, egykor az azóta lecsapolt tóban halászott, és ma már csak az emlékeiből él. A könyv „cselekménye” és anyaga tulajdonképpen Oravecz Imre halászata a szajlai mitológiában, ha szabad így mondani. Jó pár ciklusból áll a kötet, és van bizonyos epikus, életrajzi íve is. Az első ciklus, a Baji-pást, Oravecz gyerekkorát jeleníti meg, az utolsó pedig, amelynek a címe Közelítő nap, voltaképpen Oravecz Imrének, pontosabban a könyvben megjelenő lírai vagy narratív énnek a halálát írja le. Több versben kimondottan a halál utáni helyzetből szólal meg ez az Én, bizonyos értelemben tehát itt is a visszaemlékezés az alapvető beszédhelyzet. Ezt azért tartom fontosnak, mert ezzel az ívvel Oravecz mintegy elhelyezi magát a szajlai halottak között, az egész kötet pedig egy elmúlt, halott világot idéz meg, a halottak faluját. Ezért is lényeges, hogy az egyik alcím „faluregénynek” nevezi a könyvet, bár lehet családregényként, lírai verses regényként, sőt, mondjuk, a Puszták népéhez hasonlóan lírai szociográfiaként vagy akár nevelődési regényként is olvasni. Egyszóval mindig a regény szóhoz jutunk valahogy. Egyébként valóban hatalmas, nagyregénnyi terjedelmű a könyv, 450 oldal.

Radnóti Sándor: Az egyes ciklusok nagyon gondosan meg vannak szerkesztve, úgyhogy ezek valóban tematikus ciklusok. Tehát ahogy az első, a Baji-pást a saját gyerekkorról szól, van mellette egy olyan, és ez talán a Halászóember címértelmezéshez is adalékul szolgál, amely a történelmi emlékezet ciklusa, és Szajlának, ennek a kis falunak a történelemből kibogozható emlékdarabjait gyűjti össze. De van Öregek távozása címen egy további ciklus, amely karaktereket mutat fel – az öregek egyébként is nagyon fontosak ebben a könyvben mint a kontinuitás fenntartói, bár minden illúzió és minden romantika nélkül, de nyilván erről is fogunk még beszélni –, ebben öregkori portrék sorakoznak. Egy másik ciklusban, a Dregojban a táj portréja jelenik meg. Végül van ez a hihetetlen érdekes ciklus, nem mindegyiket sorolom fel, a Beszélgetések nagyapámmal, ami a szorosan vett családtörténet, méghozzá nagyon különleges családtörténet, hiszen itt amerikás parasztemberekről van szó, akik kitántorognak, visszatántorognak, kétségbeesésükben háromszor elmennek Amerikába, és nem tudnak dönteni, újra és újra visszajönnek, miközben a család szétszakad.

Angyalosi Gergely: Miután nagyon tárgyszerűen elmondtátok mindezt a könyvről, én átadom magam a hozsannázás gyönyörének. Ez egy gyönyörű könyv. Számomra ennek az évnek a legnagyobb irodalmi élménye, és ezt annál is inkább hangsúlyoznám, mert ezek szerint rendelkezik a nagy mű egyik fontos kritériumával, hiszen mindeközben a világlátásával, a világképével, a nosztalgiáival egyáltalán nem tudok azonosulni. Itt most csak egy dolgot említek: például a termelőszövetkezetnek mint ősrossznak a megjelenése a falu és az egyes emberek történetében – nos, ezt ugye én nem érezhettem a bőrömön, amit pedig szociológiailag tudok róla, az sokkal rétegzettebb és ellentmondásosabb, mint ahogy ebben a könyvben megjelenik. De említhetném azt is, hogy jómagam nem szeretnék egy elnéptelenedett kis faluba visszatérni az ősök árnyait keresve, stb. Mindennek ellenére azonban lehengerlő a könyv hatása. Lehengerlő. Az érdekességének talán a legfontosabb komponense ez a bizonyos említett műfaji ingadozás, ami az olvasót állandó állásfoglalásra kényszeríti, hogy most verset olvasok vagy regényt, epikát vagy lírát. Vannak olyan darabjai a kötetnek, amelyek külön-külön csak mintegy epikus funkciót beteljesítő részekként indokolhatók, és vannak olyan versek, amelyek önmagukban, versként is gyönyörűek. Ilyen például a narrátor halálát megjelenítő utolsó darab, ugyanakkor ha két nene és három bácsi elmaradna a kötetből, akkor nekem nem jutna eszembe, hogy itt hiányzik valami. Mégis mindegyik hozzáad egy ecsetvonásnyit a könyv varázslatos hangulatához. Tényleg nagyon szépnek találtam ezt a kötetet, és nagyon örülök, hogy megszületett.

Németh Gábor: Számomra jóval problematikusabb volt az olvasás, és maga az élmény is. Én elsősorban azt érzékeltem, hogy a műfaji ambivalencia nem tesz igazán jót a könyvnek. Az alcím egyébként nem azt mondja, hogy faluregény, hanem hogy töredékek egy faluregényhez, tehát egyfajta előtanulmány-jelleget, vázlatszerűséget vagy jegyzetszerűséget előlegez meg, amiért mintegy előre bocsánatot is kér, szóval van a dologban valami óvatosság. A forma ugyanakkor, az alcím ellenére, erősen verseskötetté, méghozzá nagy verseskötetté stilizálja, és ez azért problematikus, mert nagyon sokszor éreztem redundánsnak a szöveget. Én bizony úgy éreztem, hogy három nenével és két bácsival kevesebb esetleg több volna, vagyis hogy az emlékezet olyan leltára jelenik itt meg, ami az emlékezés természeténél fogva felszínre hozza egy erős verseskötet élményanyagát, anélkül hogy szelektálna benne. Mintha Oravecz gyakorlatilag mindent leírna, ami eszébe jut. És az a beszédmód, az a dikció, amely némely versben tapasztalható, nem nagyon különbözik a beszélő embernek a szükségképpen redundáns, vagyis törmelékeket hordozó, a lényegest a lényegtelennel vegyítő stílusától. Ez persze lehet költői beszédmód, de amikor fölstilizálódik egyfajta pátosszá, az engem kifejezetten kínosan érintett ebben a könyvben, több ízben is. Itt van például a Nagy László-i beszédmódot megidéző litánia, az Abban az esztendőben. Hihetetlenül erős metaforikus képeket használ, majd az az utolsó sora a versnek, hogy „amikor a téesz megalakult”. Ezt elég nehéz nem önparódiaként olvasni. Volt különben a könyvvel kapcsolatban egy véletlen élményem. Egyszer megvettem az Alföldet, minden lapot visszafelé szoktam átlapozni, és egy oldal tetején, egy ciklus utolsó darabjaként, tehát a főcím és a szerző ismerete nélkül a következőt olvastam: „Elza és Hóka / Elza nagytestű, fehér kuvasz, / Hóka kis termetű berni pásztor, / ok vigyáznak az új-szajlai házra, / tombolnak örömükben, / mikor megérkezem, / és vigasztalhatatlanul szomorúak, / mikor távozom, / de távollétemben is hűségesen szolgálnak.” Ennyi volt a vers. Én akkor, szégyen, nem szégyen, odavágtam az Alföldet, majd fölvettem a földről, és megnéztem, hogy mit olvastam. És ekkor indultak be a különböző preformációs mechanizmusok, hogy ki is Oravecz, mekkora költő, mi ez a tízéves teljesítmény, miféle kontextus az, amin belül megjelenik ez a szöveg, ami ezek szerint önmagában nem volt különösebben erős teljesítménynek tekinthető.

R. S.: Úgy látszik, itt mindenkinek elő kell állni a farbával. Én Angyalosi Gergelyhez, sőt meglepetésemre az egyik legnagyobb mai magyar szépíróhoz, egyúttal az egyik legrosszabb magyar kritikushoz, Esterházy Péterhez csatlakozom. A művet nagyon jelentős könyvnek tartom, de meg tudom érteni a kritikai problémákat, ugyanis tíz év óta látjuk ezeket a verseket megjelenni, és nem láthattuk a dolog méreteit és jelentőségét. Ehhez valóban regényként, az elejétől a végéig kellett elolvasni. Sőt azt mondanám, nagyon rosszat tett neki a folyóiratközlés, ami magyar költő esetében nyilvánvalóan inkább anyagi kényszer, mintsem ars poetica vagy teoretikus megfontolás kérdése, hogy tudniillik folyóiratba valók-e a versek, vagy sem. Ezek a versek mint versek nem olyan nagyon értékesek önmagukban, tehát nem csodálkozom, ha egy folyóirat fanyalogva vagy nehézkesen közli őket, noha a név jelentős név, és igazán van mögötte fedezet. Itt éppen az a folyamat az érdekes, ami egyszer már megtörtént egyébként egy másik költővel a magyar irodalom történetében nem is olyan régen, nevezetesen Weöres Sándorral a Psyché esetében, hogy az egyenként megismert, ott persze önmagukban is jelentős versek átalakultak regénnyé. Vagy regénytöredékké, de itt a töredék nyilván nem azt jelenti, hogy egyszer majd megírja a regényt is, és hogy ez annak volna a matériája. Épp amit te kárhoztatsz, azt tartom én nagyszerűnek, tehát ezt a mindenről beszélést, ahogy egy szűk körön, Szajla körén belül minden, ami eszébe jut, tárggyá válik, méghozzá poétikus tárggyá, miközben a poétikai eszközei minimálisak. Azt mondanám, hogy nem is annyira poétikailag, mint inkább retorikailag lehetne elemezni ezeket a műveket. Mindegyik egy-egy rövidebb-hosszabb beszéd, amelyen egyébként a szerző beszédmódja nagyon határozottan felismerhető. Mindenekelőtt épp a kopárságáról, a költőietlenségéről, azt mondanám, a mindenfajta költőiség előli meneküléséről.

B. Z. A.: Ha most már nekem is elő kell állnom a farbával, akkor magam Németh Gáborhoz csatlakozom. Nagyon nehéz dolog ez a kötet. Hihetetlen nagy produkciónak tartom én is, kétségkívül hatalmas a megteremtett és a felhasznált anyag, de nagyon sokszor az volt az érzésem, hogy ezzel a hatalmas anyaggal igazából nem tud mit kezdeni. Nagyon sokszor egész egyszerűen untam a könyvet, untam ezeket az újból és újból megismétlődő mondatszerkezeteket, a kopár beszédet, amit sokan erénynek tartanak, és untam azt a szemléletet, amiről a Gergely azt mondja, hogy őtőle ugyancsak távol áll, ám ennek ellenére remekműnek tartja a könyvet. Én viszont nagyon nehezen tudok elszakadni ennek a szemléletnek a problematikusságától. Németh Gábor említette az Abban az esztendőben című verset. Ebben a versben a téeszesítés úgy jelenik meg, mint maga a világkatasztrófa: „abban az esztendőben véres tejet adtak a tehenek / abban az esztendőben tüzet okádtak a csődörök” stb., tehát apokaliptikus, hatalmas képeket látok, a végén pedig azt olvasom, hogy „abban az esztendőben, mikor elvették a földeket és megalakult a téesz”. Ez nekem egy kicsit pitiáner. Ez nekem olcsó.

Még valamit mondanék az idegenkedésemmel kapcsolatban. Az utolsó ciklus a Közelítő nap, ebben Oravecz a saját vagy az általa teremtett „lírai én” halálát jeleníti meg. Régen olvastam ennyi önsajnálattal teli szöveget. Hihetetlenül taszít, idegenkedem ettől. Már az 1972. szeptember című verseskötetében is érzékeltem ilyesmit, tehát Oravecz önmagához való viszonyát a mostanihoz hasonló, önsajnálattal teli, szentimentális férfiviszonynak érzékeltem. Az, ugye, szerelmi regény volt. Itt, amikor leírja, hogy a temetésén egy középszerű pályatársa fog halotti beszédet mondani, stb. stb., sorolhatnám, rengeteg az ilyen kínos pillanat.

Még valamit szeretnék mondani, ami a számomra komoly probléma, hogy tudniillik nem tudom, hogy ezek miért versek? Állati nehéz kérdés. Nem tudom, hogy ezek miért versek. Talán végtelenül primitív kérdés, de azt hiszem, ezt a kérdést is fel lehet tenni. Nekem ugyanis gondot okozott.

N. G.: Most hihetetlen bunkóságot fogok elkövetni, és azt mondom, hogy ha nem különböző hosszúságú sorokba volna tördelve a könyv, akkor prózakötetként korántsem volna ilyen testes. Azt gondolom, hogy a szöveg elemzése elsősorban retorikai analízist kívánna, mert valójában itt minősülnek át ezek a beszédmódok poétizált beszédmódokká.

A. G.: Nem, Gábor, ne haragudj, de először is a tördelésnek komoly, a dikciót is befolyásoló funkciója van, azonkívül szerintem rengeteg vers magában – mint önálló vers – is megáll, a többit pedig igazolja a kontextus, ami ebben az esetben döntő jelentőségű. A kopárságról szólva nagyon egyetértek Sándorral, engem – kissé elnyújtott – haikukra emlékeztet a tárgyi világnak ez a megéneklése. Rég nem olvastam olyan gyönyörűt, mint a Dédnagyapám végez. Tudjátok, ahol éjjel fölébred a dédnagypapa, és azt mondja el a vers, hogy hajnali háromtól a reggeliig mit csinál. Abszolút lírainak érzem ezt a darabot. Én az önsajnálatot sem éreztem túlzottnak; hát miért is ne sajnálja az ember magát, ha van rá oka. Végül is nem lennék olyan szigorú ezzel kapcsolatban. A téesszel kapcsolatban is azért fogalmaznék kicsit óvatosabban, mert végül is egyikünk sem élte át, hogy micsoda iszonyatos tragédia volt ez. A téeszmotívum nagyon sok darabban visszatér, mint az ember és az állat közötti kapcsolat, a földdel való kapcsolat megszakadásának oka, tehát vitális, alapvető dolgokat érintett, és ezeknek az embereknek a számára alighanem tényleg katasztrófa volt.

N. G.: Számomra az egyik legerősebb szöveg egyébként az – a telepesek első napját megidéző – vers volt, amelyben a telepesek vezetője, egy negyvenéves férfi elmondja, hogy mi lesz a teendő aznap. Itt elemi nyelvi erővel szólal meg Oravecz, megidéződik az akkori nyelvállapot feltételezhető táj- és korjellege. Ezt az erőt máshol nem éreztem.

R. S.: Érdekes, hogy ezt keresitek, az egyes műveket. Én hihetetlen izgalommal, és azt mondanám, egy lendülettel olvastam az elejétől a végéig. Tele van figurákkal, tele van rendkívül plasztikus karakterekkel…

B. Z. A.: Hát, nem tudom, a Vahalcsik sógort és az Alács sógort én például nehezen tudom elkülöníteni. Nekem e tekintetben sem a lírikus vénámat nem elégítette ki, ha szabad ilyen borzalmasat mondani, sem az epikust.

R. S.: Ezt érdekes összefüggésbe hozni a korábbi Oraveczcel. Kimondottan absztrakt költőként kezdte a Héj című kötettel, és ebből az absztrakcióból a konkrétság, az egyre növekvő tárgyiasság felé közeledett, de ennek a konkrétságnak a határa is megvolt, amennyiben idegen világban mozgott vele – a válogatott kötetének a címe például A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása. Vagy másutt történelmi környezetben jelent meg: nagyon szerettem például azt a versét, ami a két szerzetes felfedezőről, Joliet-ről és Marquette-ről szólt, és aminek a hangja egyébként pontosan ugyanaz a hang, ami a Szajla-könyvben szól. A Hopik könyve külön út, amit nem tekintek a másfelől nagyon egyneműen fejlődő vagy egy irányba mutató életmű igazán értékes részének. Az 1972. szeptember című kötetben a legszemélyesebb lett nagyon analitikus módon, rendkívül tárgyiasan felidézve vagy feltárva. És jött a Szajla, ami, legalábbis szerintem, rendkívül gazdag tárháza az anyagnak, aminek a gazdagsága egyébként éppen abból adódik, hogy egyrészt van egy viszonylag zárt, organikus falu, legalábbis ennek a maradványai még az ötvenes években jól láthatók, másrészt van az Amerika-élmény, ami egész más szempontot ad a szajlai világhoz. Na most, létrejön egy kötet, tíz éven keresztül dolgozik rajta a költő, és nagy gonddal szerkeszti meg az előbb említett tematikus ciklusok szerint, ugyanakkor a lírikus bevezető és a lírikus zárórész között egy regény, vagy legalábbis regényanyag olvasható. Csak azért mondom ezt a regényanyagot, mert nem egy történetet, hanem egy világot tudunk rekonstruálni belőle.

A. G.: Úgy veszem ki a szavaitokból, hogy ti ezt nemigen fogjátok újraolvasni, én meg azt gondolom, hogy az én számomra éjjeliszekrény-könyv lesz, időnként le fogom venni, és bele fogok olvasni, mert rengeteg olyan összefüggés van, aminek pillanatnyilag csak a jelenlétét érzem, de még nem tudtam átlátni. Nagyon izgalmas lenne például végiggondolni a nemek közötti viszonyt, a szereposztást, vagy hogy a gyerek szempontjából figyelő narrátor, aki ezt az egészet elbeszéli, mikor tud, mondjuk, az apával azonosulni. Az apák kérdése általában is nagyon izgalmas, de a női princípium is igen összetett. Én azt tekinteném kudarcnak, ha – mint az nagyon sok népi írónál megfigyelhető – idillikus, népmesei, mitologikus világot vázolna elém. De ez úgy mitologikus, hogy közben nem népmesei, mert közel megyünk a karakterekhez, mindegyikről megtudjuk, hogy ennek ez volt a gyarlósága, ez itt bukott meg az élettel szemben, az itt siklott ki, stb. stb, és az egész úgy van igenelve, hogy ugyanakkor nincsenek idealizálva az egyes figurák, hanem valami hallatlan nyersességgel jelennek meg.

B. Z. A.: Az egyes figurák talán nincsenek igenelve, de a világ egésze igen, és Oravecz szentimentális, nosztalgikus viszonyban áll ezzel az egésszel. O ide akar visszaköltözni, a könyvből az derült ki, hogy épített is egy házat, itt akar meghalni, ebbe a nekropoliszba akar bekerülni. Természetesen tudom, hogy ezt a szemléletet nem lehet megkérdőjelezni, mintegy kívülről. Engem mégis zavar. Az egyik legkedvesebb régi Oravecz-versemnek az volt a címe, hogy Emlékezés az ülőkalauz-rendszerre. Prózavers volt, abszolút banális, a legprózaibb szövegek egyike, amit versben még egyáltalán meg lehet írni, de vers volt. Nem tudom, mi okozza a különbséget, talán az irónia, talán valami apróság, ha itt lenne a szöveg, biztos meg lehetne nézni. Itt azonban úgy látom, csak megy, megy előre a szöveg, differenciálatlanul, és mozaikokra hullik szét.

Ugyanakkor, amit a Gergely mond, hogy éjjeliszekrény-olvasmány, azt én is el tudom magamról képzelni. Annak ellenére, hogy nem tetszik a könyv, el tudom képzelni, hogy folyamatosan újra és újra elolvasok bizonyos szövegeket, hogy megpróbáljam megfejteni, ami engem izgat, hogy ezek miért versek voltaképpen? És ha igen, akkor miért nem?

N. G.: Valóban rengeteg olyan pillanata van, ami fontos, amit nem fogok elfelejteni, tehát nem szeretném en bloc eltolni magamtól a könyvet. De a bajom épp itt ragadható meg. Vannak kitüntetett, erős dolgok, mint például a cigarettasodrás és a száj sarkában ottragadó cigaretta képe, ami igazi telitalálat, vagy az önmagát a trágyába ásó koldusé, és az örökre ottmaradó lélegzetvétel nesze, amit mindig hallani, ha valaki a trágyadomb körül jár. Vagy a birka, amelyiknek meglékelték a fejét. Szóval van néhány hihetetlenül erős pillanatfelvétel a könyvben, és úgy érzem, hogy éppen ehhez képest redundáns. Én értem annak a pátoszát is, amikor valaki azzal a szándékkal ül le, hogy leltárba veszi az egészet, ami neki adatott, csak valahogy kialakul egy rafinált technika, éppen a kopárság, a delírizáltság miatt, egy második szándékú fölstilizálás vagy pátosz, ami ezt a világot számomra mégiscsak hamisan fölemeli, egyúttal megszünteti a jelent mint olyat. Holott valószínűleg Oravecz is jár néha az utcán, fölül a buszra. Szóval ha nagyon durván akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy abban a kizárólagosságban, ahogy fel van emelve ez a világ, egyfajta élethazugságnak az esélyét látom.

R. S.: Én ezt nagyon nem látom. Én úgy érzem, érzékeny vagyok az élethazugságokra, és éppen azt becsülöm nagyon nagyra ebben a könyvben, hogy miközben világos, hogy erős nosztalgiái vannak, ez a nosztalgia nem áll össze romantikus világképpé, amely bárhol is felemelné vagy felstilizálná az egészet. Ez egy nagyon szerencsétlen világ, hihetetlenül szomorú és hihetetlenül rosszkedvű könyv, amely minden egyes alakról azt mutatja meg, hogy kinek-kinek hogyan tette tönkre a létét nagyon sokszor maga az illető, nagyon sokszor meg a történelem. Bizonyos tekintetben nagyon nem népi könyv ez, miközben a tárgya az. Egyszer régen írtam a korábbi Oraveczről, és éppen ellen-Nagy Lászlónak mutattam be. Ugyanaz a téma jelent meg náluk nagyon sok helyen, de pontosan fordított módon. Ahogyan itt a téesz-ügyben is látható, hiszen ugyanúgy, mint amikor a civilizációt elhozzák a vad népeknek, bármit gondoljunk ennek a pozitív vagy negatív fejleményeiről, az bizonyos, hogy egynéhány generációnak az életét tökéletesen tönkreteszi az ún. fejlődés.

B. Z. A.: Sándor, az, hogy nem áll össze világképpé, nem igaz. Összeáll, és van egy csomó olyan vers, ahol majdnem hogy újságcikkszerűen vagyis durván szólva ideologikusan megy a szöveg. Vegyétek a Nemzedéktársaimhoz című verset. Így kezdődik: „Vége a zsarnokságnak, széttört igátok” stb. stb. Vegyük az Epilógus című verset, utolsó sora így szól: „Meg lehet őrizni, meg lehet semmisíteni egy élet, egy kultúra feleslegessé vált kellékeit?” Vagy ott a Könyörgés az apákhoz. Tele van ilyen szövegekkel, és amikor kitör belőle az újságcikk, azt én újságcikknek is tartom. Vagy amikor a „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég”-féle Vörösmarty-sorba beépíti, hogy akkor Lőrinc bátyám aláírta a belépési nyilatkozatot. Ez újságírói fogás.

A. G.: Vagy irónia.

B. Z. A.: Azt hiszem, Gergely, hogy nem. Azt hiszem, nem. Ez véresen komoly könyv. Nyoma sincs benne a humornak, öniróniának.

A. G.: Vörösmartyt ezzel összehozni, ez például biztos, hogy irónia. Éppen arra mutat rá, hogy itt a pátosznak nincs helye. Elfeledkezel arról, hogy nagyon sok nyelvi réteg van ebben a könyvben, amit éppen az epikus formával való kacérkodás vagy az epikus és a lírai közötti oszcillálás enged meg, vagy tesz lehetővé. De ezt nektek nem kell elfogadni. Én csak arról tudok beszámolni, mint ezek szerint Sándor is, hogy szerintem ez nem áll össze egy idillikus világ képévé, nem arról van szó, hogy mindenkinek azt ajánlja, hogy most vonuljunk vissza egy kis faluba, és műveljük kertjeinket. Azt sem sugallja, hogy amikor még nem volt termelőszövetkezet, és mindenki tudta, hogy meddig tart az o földje, akkor minden rendben volt, mert akkor is volt egy csomó ellentmondásos emberi sors, rettenetes sok baj, gond. Van egyfajta kultúrkritikai attitűd a dologban, de ettől lírai mégis az egész. Van egy én, aki azt mondja, hogy én bizony nem tudtam megcsinálni a saját életemet, és nem tudom eldönteni, hogy ebben mekkora szerepem van nekem magamnak, és mekkora a körülményeknek, vagy mindannak, amit magammal hoztam, de mindenképpen ez a viszonyulás a meghatározó. Általában nem szeretem a kultúrkritikai attitűdöt. Ezt el tudom fogadni, mert semmiféle tanulság nem adódik belőle, legföljebb annyi, hogy abban a világban volt mindenkinek valamilyen helye. Ebben meg senkinek semmilyen helye nincs.

R. S.: Ez az elfoglalt hely azonban, és ez mutatja a tisztánlátást, tulajdonképpen szörnyűségeket is hordoz. Benne van az is, hogy a gyarapodni akaró család a tüdőbajos fiúhoz nem hív orvost, mert az pénzbe kerül, és a fiú meghal, és ezáltal magva szakad a családnak, és ez tönkreteszi magát a gyarapodást, a fő eszmét. Tehát nem világkép, hanem világ van benne. Ez a különbség.

B. Z. A.: Én azt gondolom, hogy világképre való törekvés van benne, és többek között éppen ez a könyv bizonyította számomra, hogy miért nem lehetséges a népi irodalom föltámasztása. Látszólag az úgynevezett népi irodalom feltámasztása, de mégsem az. Illyés megidézése az Illyés Gyula Szajlán című versben baromira nem véletlen. Igenis, világképet próbál föltámasztani, Sándor, és ez valahogy nem sikerül. Németh Gábor idézte a két kutyát, akkor most emlékezzünk Illyés egyik öregkori nagy versére, Az ígéret megszegésére. Ott a vers végén felcsaholnak a „megvesztegethetetlen nagyapai juhászkutyák”. Ezeket a kutyákat elhiszem, Oravecz ebei múzeumiak.

A. G.: Illyés megidézése egy vitatható műfajú hommage. De az az érdekes, és nagyon tetszik nekem, hogy szó sincs Illyésről mint költőről vagy íróról, csak arról, hogy hova tegye a kalapját, és nehogy beleüljön egy rozsdás szögbe. Valóban van egy közös pont, egy bizonyos világ igenlése, amit a közösségi szempont valahogy helyre tesz az összes problematikusságával együtt. Mármost ebben lehet nem hinni, lehet azt mondani, hogy ez sosem volt így (én ezt azért nem hiszem), az viszont biztos, hogy sosem lesz már így, ez többé vissza nem hozható, ez már végképp elúszott. Ezt pontosan tudja is, erre utal az egész reménytelen gesztusa. Reménytelen gesztus visszamenni a faluba. Csak meghalni lehet visszamenni.

B. Z. A.: Azt mondjátok, hogy az egészet kell olvasni, de ha az egészet nézem, akkor megint csak azt kell mondjam, hogy igenis összeáll benne egy olyan világkép, egy világnézet, ami szerintem rémesnek is nevezhető. Volt itt egy közösség, egy világ stb. stb., ami tönkrement, amit elpusztítottak a kommunisták. O, Oravecz Imre ebből kiszakadt, háromszor próbált meg disszidálni, visszajött, és most már csak annyi vágya van, hogy ebbe a nekropoliszba szépen visszakerüljön és szépen meghaljon.

A. G.: Ezt sem világnézetnek, sem rémesnek nem tartom, tudniillik ez valószínűleg így volt. Csak a romlás kezdődött korábban, már a kommunisták előtt. Az amerikázással kezdődött a romlás, ha úgy tetszik, ugyanakkor a gazdagodás is egy másik vonalon, mert kétségkívül sokkal izgalmasabbá teszi ezt az egész világot, hogy volt ez az amerikás lehetőség, például az o számára, aki kiment és visszajött. Nem tudom, ez miért világnézet?

B. Z. A.: Mindenesetre szentimentális, nosztalgikus viszony a saját életéhez. Itt kapcsolódom ahhoz, amit Gábor pedzett, hogy valami élethazugság felüti azért a fejét. Ez az, ami a számomra nagyon nehezen megbocsátható. A Zöld angyal című Nagy László-vers, meg a Búcsúzik a lovacska ebből a szempontból teljesen komplett a számomra, se Nagy László, vagyis a lírai én viszonya a falupusztuláshoz, se az egész versszövés nem problematikus a számomra. Bár őszintén szólva ritkán olvasom újra, nagy verseknek tartom őket. Oravecz könyvében meg állandóan azt érzem, hogy összevissza mennek az irányok.

R. S.: Jó, ha nagy verset keresel, valóban nehezen találnál ilyet, ez kétségtelen. Itt valóban a kontextus számít. Ezért mondtam, hogy ez olyan verseskötet, ha verseskötet, amelynek a verseit nem szabadna önálló daraboknak tekinti. Nem szabadna önállóan az Alföldben vagy másutt olvasni, mert csak ha együtt, egymás után olvassuk őket, akkor értjük meg azt, amit néha laposnak gondolunk.

A. G.: Az idilli világ inkább a gyerekkor világa. Egy fantasztikusan szép gyerekkoré, és itt nagyon nehéz egy városi embernek fölmérni, hogy mitől olyan szép ez az egész, amikor tele van véresnél véresebb és kegyetlen dolgokkal. Gondoljatok a játékokra, az egér felfújására. A kutya sem úgy hal meg, mint a városban, hogy elüti egy autó, hanem sokkal véresebben, plusz még a halál után is kikaparják. Vagy ahogy a mama megnyúzza a nyulat. Tehát a természetnek, természetközelségnek ez a rettenetes kegyetlensége a rajongott mamával van összekapcsolva vagy ellensúlyozva – lehet választani. Lehet azt mondani, hogy én azért szeretem, ha van hideg-meleg víz, úgyhogy én maradok a civilizációnál, nekem ez nem hiányzik, de azért egy kis empátiával meg lehet hallani azt, hogy miért igenelheti valaki ezt a világot mindezzel együtt.

R. S.: Az ideologikus látás szerintem múló lehetőség, Oravecz egyre távolodik tőle. Ez inkább A Hopik könyvére volt jellemző. Azért is neveztem a lényegi életmű keretein kívülesőnek, mert az a könyv tényleg idealizálta a primitív állapotokat, a közvetlen viszonyokat, amik ebben az elképzelt hopi indián világban voltak. Az egy ideologikus és bizonyos értelemben vallásos, romantikus könyv volt. Éppen ezzel szembeállítva látható a tökéletes eltávolodás ettől az iránytól.

A beszélgetés részlete elhangzott a Kossuth rádióban.  

Oravecz Imre: Halászóember. Szajla. Töredékek egy faluregényhez, 1987–1997. Jelenkor Kiadó, 1998, Pécs, 2500 Ft

• Kultúra