Farkas Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Hogy merre vezet, nem tudom már. Biztos:
az utak simák és gördülékenyek valamerre.
Én folytonosan a jó halálra gondolok; mint
rézlemezbe mart jegy, létezem névtelenül.





Kondor Béla 1971-ben megjelent Boldogságtöredék című verskötetéből másolom ide ezeket a sorokat. A vers címe N. N. – bárki, akárki lehetett volna ez a személy, én magam is akár, gondoltam akkor.

Biztos voltam benne, hogy én vagyok az.
Elnézhető hóbort, tizennyolc évesen.


De ez már nem az a kötet, amelyet én vettem, amelyre nagyon vigyáztam, ne legyen koszos, gyűrött, ne szürküljenek el az oldalai, ne vegye el természetes könyvszagát a por; amelynek rövid, szaggatott, rímtelen soraiban több elbűvölő erotikát találtam, mint megannyi szexlapban.

Álmaimban szeretkeztem valakivel, vörös
trikóban fekhetett ő és az én hátam
meztelen, trágár és valódi, védtelen.




Akit a folytatás is érdekel, s az is, miféle dolog egy másnapi rendes szeretkezés álmaink vörös trikós asszonyához képest, és várja a választ arra az elképesztő ívű kérdésre, hogy

Miért ezt a szép testet néma
kívánságainkkal újra lenyűgözni, újra?


– az vegye elő a Boldogságtöredéket, lapozza fel a huszonnyolcadik és a harminckettedik oldalt.

És a többit is.

Tehát ez már nem az a kötet. Az odalett. Szívesen mondanám: nem vészelte át a Kondor-versekben is felsejlő, hitvány, alpári, kopottas szerelmi másnapokat. Csakhogy ez nem igaz. Ennél köznapibb okot pedig kár lenne említeni eme fennkölt bekezdésben.

Amiből most a verstöredékeket másolom – miközben az a szentségtörő ötletem támad, hogy montázst kellene készíteni belőlük; igazi orgia lenne! –, azt a minap vásároltam egy antikváriumban. Benne dedikáció, képzetlen, kissé nőies írás:

Megismerkedésünk 10. évfordulójára. Laci, 1971. szeptember 18.

Ez a Laci, bizony, bántóan nem én vagyok. S bántóan idegen ez a kötet, amely tehát egy tíz és még valahány évet átvészelt kapcsolat után került a Múzeum körúti üzletbe. Ott vettem, nem kell tehát most az emlékeimre hagyatkoznom.

Kondor Béláról gimnáziumi osztálytársamtól, Csillától hallottam először. Ő akkor már irodalmi körökben mozgott – az Ifjúsági Magazin és a Nők Lapja versszerkesztőit igyekezett meggyőzni arról, ideje lenne a rovatoknál új költőket bemutatni, például őt –, aminek valójában én láttam hasznát. Hol Pilinszky hírét, hol Nemes Nagy Ágnes nevét hozta magával az irodalmi szerkesztők fogadóóráiról. Az Ekhnáton-ciklusét, a Harmadnaponét, Kondor Béláét, aki Pilinszky portréját rajzolta. Kormos Istvánét – a Szegény Yorick is 1971-ben jelent meg –, s mesélte megrészegülten a legendás történeteket a költőkről, a festőről, s persze a szerkesztőkről is.

Egyikükkel sem találkozott – a szerkesztőket leszámítva. Akik pontosan tudták, hogy értelmiségijelölt süldőlányokra az irodalmi folklórba való beavatással jobban lehet hatni, mint egy olcsó konyakkal. Kormos szerelmeinek emlegetése, néhány verssorral hitelesítve bizonyosan andalítóbb, mint a Tánczenei koktél.

Pilinszky-verseket először egy antológiában találtam, Májusfák volt a kötet címe, felszabadulásunk valahanyadik évfordulójára jelent meg. A Francia fogoly, a Harbach 1944 nem izgatott különösebben, de a Parafrázis lenyűgözött. Az 1970-es Nagyvárosi ikonokat évekig nem tettem fel a polcra, naponta beleolvastam. Ma meglévő példányomért hatszáz forintot kért tavaly az antikvárius. Sebaj. A kötetben eredeti tulajdonosa benne felejtette a Népszabadságban megjelent kritikát (1970. december 29., kedd ), melynek szerzője – nevét fedje homály – vitat bizonyos elméleteket, melyek „Pilinszky útját az igazi szocialista költő útjának” tartják, költészetét „kommunista költészetnek” vélik. No, ezt azért nem – mondja határozottam a kritikus –, ezzel a dumával minket nem lehet megetetni. (Ez nem szó szerinti idézet.) Egy szocialista lírikus pátosza nem a magányos szenvedőé, hanem a történelmet alakító emberé. (Ez viszont az.) Egyébként pedig dicséri Pilinszky meleg líraiságát. Igazán kár, véli, hogy az elszigetelt magány, a passzív szenvedés teljes vállalása, a történelem értelme iránti bizalmatlanság a hallgatás felé taszítja a költőt.

Tévedett. 1971-ben Pilinszky több verset írt, mint a megelőző évtizedben összesen. Ezek jelentős része a Nők Lapjában jelent meg. Csilla tehát jó körökben mozgott. Én pedig állandó olvasója lettem a hetilapnak. Az 1972-ben megjelent Szálkák verseit kívülről tudtam, s csaknem az egész Nagyvárosi ikonokat is.

Nyilván igyekeztem ellesni az irodalmi szerkesztők szerelmi technikáit.

Ma már belesülnék a Trapéz és korlátba. A Miféle földalatti harcba. Még az Apokrifba is.

Ma már megtudhatnám, gondolom, mi történt Pilinszkyvel 1970 és 1971 között, miféle gátszakadás következtében árasztotta el versekkel az Élet és Irodalmat, a Vigiliát, miért volt oly otthonos a bizonyos oldalain fölöttébb bugyuta női hetilapnál, miért kért tőle verseket a Kortárs, az Új Írás. Megtudhatnám, miért írhatott róla oly szépen Vas István az ÉS-ben, és miért kellett a Népszabadságban megvédeni tőle a szocialista eszmeiséget.

Nem érdekel.

Évekkel később Szilágyi János Kettesben című híres műsorában interjút készített Pilinszkyvel. Élőben. A műsor vége előtt tíz perccel arra kérte a költőt, olvassa fel – vagy mondja el – az Apokrifot. Pilinszky megtette. Abban a lassú, feszes, pontosan hangsúlyozó, éneklő, csöndek ritmusával játszó stílusban mondta a verset, amelyet azóta más tévéfelvételről is alkalmunk volt megismerni. Túllépte az adásidőt. Egy perccel. Kettővel. Öttel. Látja Isten, hogy állok a napon... még csak itt tart. Látja árnyam kövön és kerítésen. Már rég híreket kellene mondani. Csorog alá, csorog az üres árok. Időjárás-jelentést. És még hátra van a Négysoros.

A Magyar Rádióban akkor nem keverték le a műsorrendet felborító, versmondó Pilinszky Jánost. Gyanítom, ma megtennék.

Igaz, különösebben nem kár az akkor el nem hangzott hírekért. Erről is van egy ideillő történetem.

Valamikor a hatvanas években a Magyar Rádió elnöke április 30-án átsétált-átbicegett a Hírszerkesztőségbe, megnézte a másnapra vonatkozó időjárás-jelentést. Erős felhősödés, záporok, zivatarok. Tűnődött egy sort, majd azt mondta: mehet. Le lehet adni. A hírszerkesztő döbbenten nézett rá.

Addig ugyanis május elsejére csak szép időt volt szabad jövendölni, nehogy valakit visszatartson az eső a felvonulástól.

1971-ben, az érettségire készülve irodalomtanárunk a kortárs költőkről, írókról beszélt. A legjobbakról. A jó ízlésű tanár sorolta a neveket, azokét, akiknek mondatait, vagy ritmusba-rímbe szerkesztett szövegeit olyannyira untam.

– És Pilinszky? És Nemes Nagy? – kiabáltam közbe.

– Őket is érdemes olvasni – válaszolta.

Ez volt középiskolás korom legnagyobb lázadása. Meg az, hogy amikor az április negyedikei ünnepségre készültünk, azt javasoltam, adjuk elő Pilinszky KZ-oratóriumát. Osztályfőnökünk (korántsem mellesleg az iskola párttitkára) nem válaszolt azonnal. Nem mondott semmit. Néhány nap múlva odajött hozzám, s azt mondta: rendben. Csilla lett R. M., a fiatal lány, Steinbach Judit – mély hangja miatt – az öregasszony, én a kisfiú. Zenét is én kerestem. Akkor jelent meg egy Bibliai dalok című lemez. Megvettem. Azt olvastam az angol nyelvű borítón, hogy a lemez énekei a gettóba kényszerített zsidók fájdalmát tükrözik. (Szó szerinti idézet.) Kiválasztottam a Kol Nidré-t. De elbizonytalanodtam.

– Pilinszky katolikus költő. Mit gondoltok, megy hozzá a Kol Nidré? – kérdeztem Csillától és Judittól.

– Hülye vagy – mondta tömören Judit. De nem tartott történelmi leckét, pedig rám fért volna.

Boldogtalan a pillanat, mikor
fölfedezi az árva önmagát,
s arra gondol, hogy másnak is
fontos lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl arra vágyik, hogy szeressék





– szavaltam az ünnepélyen, mondhatni, felszabadultan (rossz szóvicc), mély átérzéssel. De senki nem röhögött. A KZ-oratórium után Csilla még elmondta az Apokrifot is. Menthetetlenül és végérvényesen beleszerettem.

Csakhogy ő továbbra is az irodalmi életből gyűjtött hódolókat.

– Képzeld, krizantémot hozott nekem! Krizantémot! – mondta korosodó s kopaszodó udvarlójáról az egyik randevú után.

– No és? – kérdeztem fölényesen.

– A krizantém temetői virág. Halottak napján mindenki ezt visz a sírokhoz. Késett fél órát, lenyalt két puszit, a kezembe nyomott egy csokor selyempapírba csomagolt krizantémot. Nézd, itt a nyelve nyoma a fülcimpámon – panaszkodott nekem. Majd csacsogni kezdett, viháncolt, iskolatáskájából elővarázsolt egy könyvet, Mándy Iván Fabulya feleségei című kisregényét.

– Olvasd el, ez róla szól – mondta. – Ugye, borzalmasan szeretnivaló? – kérdezte, amikor visszaadtam a könyvet. – Épp ilyen hülye.

Az irodalmi szerkesztővel egyébként Csilla módfelett tartózkodóan viselkedett. Nem engedett a vad ostromnak, még azt is elviselte, hogy versei hónapokig nem jelentek meg. Ám amikor az iskolai irodalom-dolgozat tárgya egy személy jellemzése volt, akkor róla írt. Ha jól emlékszem, egy szomorú szamárhoz hasonlította őt. Tátott szájjal olvastam.

Én persze Csilláról írtam – nagyon rossz – dolgozatomat. Megírtam róla mindent, amit ő mesélt magáról nekem.

Egy évvel korábban belehabarodott egy nála évekkel idősebb egyetemistába, aki néhány héttel az első csókok után motorbaleset áldozata lett, meghalt, szőke volt, kék szemű, és bőrdzsekiben száguldozott – ennyit tudtam róla. Csilla gyászolta, szép verset írt róla, találóan a Rekviem címet adta neki – akkor azt mondtam: émelyítően érzelgősek a jelzőid –, majd járni kezdett egy közös osztálytársunkkal, akinek szép görögös feje volt, de semmi nem érdekelte, csak az evés. Étteremről étteremre vonultak, érdemes volt tőlük tanácsot kérni, hol a legjobb a brassói, a hagymás rostélyos. Az irodalmi szerkesztő lassan elfelejtődött, kikopott közös életünkből.

Már mindennap együtt jöttünk haza az iskolából Csillával, vagy hozzájuk mentünk, vagy nálunk kötöttünk ki; ha beteg voltam, hozta a leckét és a grillcsirkét, ha matekdolgozatra készültünk, én magyaráztam neki a differenciálszámítás kegyetlenül elvont absztrakcióit.

Akkor adta a kezembe édesapja könyvét.

Hátborzongatóan rossz írás volt, az erdélyi magyar megszállás története. Fiatal magyar vitézek vonultak benne az ősi föld visszahódítására, ünnepelték őket a magyarok, csak épp a románok nem voltak túl megértőek. Aljas ármánykodásukkal kardlapozásra kényszerítették a kultúrfölényük biztos tudatával büszkélkedő hős leventéket. Folyt a vér, persze, oktalanul. De bűn megtorlatlanul nem maradt.

Egy tizenhét éves fiatalember romantikus kalandregénye, amelyet a korabeli politika jelentős díjjal jutalmazott. Árpádsávos magyar Rambo.

Évekkel később egy román történész valahonnan előtúrta ezt a könyvet. Indulatos cikket írt a magyarok ősi románellenességéről, bőségesen idézve benne a díjazott ifjúkori remekműből. Elhallgatta a megjelenés évét s azt, hogy 1945 után ez a könyv Magyarországon egyszerűen nem létezett.

Egy magyar történész írt válaszcikket: nincs már könyv, nem él a szerző, miért kell ezzel most előhozakodni. Történelmi okfejtése hatásos volt. Nagyon megutáltam Horthyékat. A cikk alapján rádiós interjú is készült, fő műsoridőben, a befolyásos elnöki tanácsadó maga volt a riporter. Olvasta a kérdéseket, a történész is olvasta a válaszokat. Akkor már magam is a rádió dolgozója, elbűvölten hallgattam, milyen jól megvannak együtt.

Másnap felhívtam az elnöki tanácsadót. De nem a saját nevemet mondtam, s bizonyára gyakornoki státusomat sem jelöltem meg. Nemes egyszerűséggel közöltem a titkárnővel azt a bizonyos nevet; azét az emberét, akiről előző nap azt állították, hogy már nem is él.

Azonnal kapcsoltak.

Először is megköszöntem a megtisztelő figyelmet. Másodszorra pedig tudattam, hogy élek, s ilyetén mivoltomban volna néhány megjegyzésem a tegnapi interjúhoz, megosztanám azokat a hallgatósággal.

– Még csak az kéne – mondta az elnöki tanácsadó. – Nem szabad a múltat bolygatni.

– De hisz dolgozom, vezető mérnöke vagyok egy szövetkezetnek. Nevem benne van minden telefonkönyvben – mondtam, bár erről nem voltam meggyőződve.

– Tudjuk – hallottam a választ. Az elnöki tanácsadó hosszan sorolta ál-személyazonosságom fontosabb adatait. Azt nem mondta meg, kiket-miket fed a királyi többes.

– Akkor miért beszéltek rólam nem létező személyként?

– Nehogy megtalálják román újságírók. Nehogy olyasmit mondjon nekik, ami árt a magyar–román kapcsolatoknak. Nehogy megtalálja önt a román titkosszolgálat. Nehogy bosszúszomjas nacionalisták törjenek a családjára. Nehogy bántódás érje fiát, lányát.

Nem tette hozzá: sosem lehet tudni ezeknél a népeknél.

Nagyjából eddig voltam képes megőrizni az inkognitómat. Megmondtam, ki vagyok: egy gyakornok a Bródy épület második emeletéről, 224-es szoba. Valamelyest ismertük is egymást.

Hatalmas sóhajt hallottam. Rájöttem, nem lesz baj. Nekem nem oly kényelmetlen szabadkoznia, mint az igazi szerzőnek. A pillanatnyi csöndben agresszív hangon kezdtem újra a faggatódzást. A sajátomon.

– Ne haragudj, egyszerűen nem értem ezt az egész bújócskát. Mitől vagytok ennyire berezelve?

– Figyelj ide. A legfelső körökben döntöttek arról, hogy mi a válasz megfelelő módja. A folyóiratcikk minden mondatát a megjelenés előtt hatan ellenőrizték, nincs-e benne félreérthető állítás, rossz hangsúly. A rádióinterjút is így lektorálták. A cikkben kijelölték a felolvasandó mondatokat, azoktól nem térhettünk el.

– De miért nem lehet azt mondani, hogy a szerző él, a könyvet tizenhét évesen írta, azóta pedig az a legfőbb bűne, hogy a lányának megtiltotta, hogy kisdobos legyen?

– Értsd meg, számunkra valóban az a legfontosabb, hogy a családnak ne legyen bántódása.

Fölhívtam Csillát, közöltem vele, megnyugodhat, vigyáz rá a párt. De már tudta.

Csilla egy megyei lapnál dolgozott, s évek óta nem írt verseket. 1971-ben én előfelvételis katona lettem Kalocsán, őt nem vették fel a bölcsészkarra, egy évig dolgozott valahol. Küldözgettem neki a szerelmes leveleket vaskos és viccesnek gondolt, kanszagú katonatörténetekkel, míg ő a barátjával végigette Pestet és Budát. Amikor leszereltem, őt felvették egy vidéki főiskolára. S amikor először bújt hozzám egyetemista szerelmem – ma színésznő, Franciaországban él –, akkor írta le Csilla először nekem: szeretlek.

Kétszáz kilométer távolságból már nem volt a vallomásnak különösebb kockázata.

Hetekig nem válaszoltam. Tulajdonképpen soha többé nem találtunk vissza egykori meghitt, elbűvölő, vibráló – s ma is azt mondom, negyedszázad távolából – megejtően szép és nyílt barátságunkhoz.

Ám a román–magyar történészvita napjaira valahogy már túltettük magunkat közös életünk évekig tartó egyensúlytalanságain. Hívtam tehát a szerkesztőséget. Csillát kértem, vezetéknevét is mondtam. Nem kapcsolták. Megint hívtam. Megszakadt a vonal. Újra próbáltam, hiába. Este hívtam otthon. Felvette. Zokogott.

Elmesélte, hogy nem írhatja le a nevét a lapban. A város túl közel van a román határhoz, indokolták a döntést. Hogy szerinte figyelik. Hírügynökségi anyagokból dolgozik, csak ritkán mehet interjúzni, s akkor is ismerősökhöz. Ráparancsoltak, minél kevesebbet mutatkozzon nyilvánosan. De nem bocsátják el. Megóvják mindentől.

Mert minden más megszakad:
egy margaréta tenyerébe
fektetem arcomat.



Csilla verse végül megjelent az Ifjúsági Magazinban, több tucat új költő s versíró társaságában, éppen 1971-ben. Három sorával ott él ma is klasszikus költőim között. De erről majd később. Előbb még érettségizzünk le.

Olyan gimnáziumba jártunk, amely négy év alatt, éppen a mi időnkben züllött vissza az élmezőnyből a középszerűségbe, s ma a középiskolák között a leggyengébb egy tucatban tartják számon.

Egykor egyházi iskola volt. A régi tanári karból még tanítottak néhányan. Tőlük a mi időnkben szabadultak meg, fölöttébb gátlástalanul.

Arról, hogy mi folyik a tanáriban – hová belépni nem volt jogunk –, Jávor Ottó egyik novellájából értesülhettünk volna. De azt a bizonyos ÉS-t, amelynek utolsó oldalán a tanár úr költői riportja megjelent, betiltották. Talán még motozás is volt a felsőbb osztályokban – nem tudom. Jávor Ottót nem láttuk többé.

A fizikatanárt tüdőrák vitte el. Az volt az utolsó kérése: mondjon el érte egy imát az osztály: az a negyvenvalahány gyerek, akiket olyannyira szeretett. A biológiatanár, a régi barát, könnyek közt jelentette be, milyen búcsút kért tanítványaitól osztályfőnökük. Meghitt csönd támadt, majd mindenki imára kulcsolta a kezét.

A biológiatanárt azonnal nyugdíjazták. Az esetet az Esti Hírlap írta meg. Hiába.

Az iskola könyvtárosa egy költő, Kónya Lajos volt. Soha egyetlen tanár nem küldött minket a könyvtárba. Azt sem tudtam, és ma sem tudom, hol van – a könyvtár s benne Kónya – abban a barátságtalan, zárdaszerű épületben, hogy hová dugták előlünk, s miért.

Az angoltanárnő lefordította a Zabhegyezőt. Csak úgy. Nyilván tetszett neki. A hivatásos műfordítói szakma azonnal nekiesett. Rossz a magyar szöveg, pontatlan, javítandó – zengte a kórus. A tanárnő átszellemülten beszélt a könyvről egy rádióműsorban. Alig úszta meg, hogy kirúgják. Egyre kevesebb órát tarthatott. A Zabhegyezőt viszont nem lehetett betiltani. Más kérdés, hogy valamennyien jó nevelést kaptunk: senki nem gyilkolt közülünk a kötettel a hóna alatt, vagy éppen a Zabhegyező mondatait mormolászva.

Ha egy tanárt kirúgtak, újat kaptunk. Hogy miért, nem közölték velünk. Igaz, mi sem kérdeztünk semmit.

Némi tisztogatást köztünk is tartottak. Először egy kedves, jó humorú vidéki srácot tanácsoltak el osztályunkból. Édesanyja – aki, ha jól emlékszem, egyedül nevelte – Erdélyből települt át egy Bács megyei faluba. A fiú kollégista volt, néhány hármasával rontotta az osztályátlagot. Második végén elküldték, mondván, egy jó vidéki középiskolából több eséllyel pályázik majd egyetemre, mint a mi gimnáziumunkból.

Ma sincs diplomája.

1970 őszén ismét felmerült, nem vagyunk-e túl sokan. – Nem kell mindenkinek érettségiznie – ismételgette párttitkár-osztályfőnökünk. Hol erre, hol arra szállt rá, számomra követhetetlen logikával. Később kiderült: a kádergyerekekkel volt főleg baja, s azokkal, akik meg akarták reformálni a KISZ-t. Kádergyerekek? Ez az akkor is, ma is irritáló minősítés a mi osztályunkban azokra a kedves, épeszű, művelt fiúkra és lányokra vonatkozott, akik mindössze abban különböztek tőlünk, hogy szüleik – jobbára apáik – a mai szóhasználattal élve egyes fontos tisztségeket töltöttek be. KISZ-reform? Néhányan kétségbe vonták, hogy mindenki érdemes volna a tagságra. – Nem tűrök ilyen avantgárd nézeteket – mondta osztályfőnökünk megannyiszor. Meg azt: nem tűrök kispolgári allűröket.

A miniszterhelyettes és a bank-elnökhelyettes lánya, gondolom, védettséget élvezett. A diplomata fia kitűnően tanult. Balszerencse. Az Európa-hírű ideggyógyász professzor fia összeszedett ugyan egy-két kettest, mi több, tarka ingben járt és nem hordott iskolaköpenyt, de a papa meghívta az osztályt a kutatóintézetbe tanulmányi kirándulásra. (Többen elájultak, amikor a megskalpolt macska agyába elektródákat vezettek a lengén öltözött asszisztenslánykák. Én csak hányni akartam, de restelltem magam előttük.) Maradt Kornai. Őt minden évben legalább egyszer ki akarták rúgni. (Végül nem tették.)

Kornai bűnei számosak: krétával, szivaccsal dobálódzott (mint valamennyien), összetörte a
virágállvány üvegjét (mi tagadás, fociztunk az osztályteremben), pimaszkodott a tanárokkal (ki nem?), és legjobb barátjával cikket akart írni arról, hogy Gül baba türbéje pusztul, senki nem törődik a műemlékkel (igazuk volt.) Az ő kirúgásának a lehetősége pedig már engem is bosszantott.

Kornai Gábor egyik barátja ugyanis a kis Bródy volt, Tini féltestvére. Ő vitt be minket Illés-koncertre, ő hozta a híreket az együttes botrányairól, és neki volt meg magnófelvételen egyoldalnyi lemezanyag abból az 1971-re tervezett Illés-nagylemezről, amely azután Bródyék BBC-nyilatkozata miatt mégsem jelenhetett meg. (Adatgyűjtők kedvéért, ha vannak még: máig ismeretlen instrumentális szám, Élünk és meghalunk, Approximáció, Kéglidal, Júliára várunk.)

Azt tudtuk, hogy Kornai édesapja híres közgazdász. Később azt is megsejtettük, hogy valami baj van vele. De hogy mi, az csak egyetemi éveim után derült ki. 1972 és 1976 között ugyanis a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen nem akadt professzor vagy tanársegéd, rektor vagy lektor, dékán vagy docens, aki kimondta volna előttünk Kornai nevét. A tudományos művekben legtöbbet hivatkozott lábjegyzet – a nyolcvanas évek elején-közepén ugyanis egy szociológus összeszámolta és egy szellemes cikkben megírta, kinek a nézeteit és tanulmányait idézték a legtöbben: kiderült, hogy Kornai János és Liska Tibor neve szerepelt a legtöbbet – az egyetemen említést sem érdemelt. Ha jót nem mondhatunk róla, rosszat miért mondjunk – meglehet, ezért.

Egyik évfolyamtársam, barátom édesapja miniszterhelyettes volt. Az 1972-es reformellenes fordulat után fiatalon nyugdíjazták. Ő adta a kezembe Kornai könyveit – és az úgynevezett Op-Art-ot, az eredeti reformprogramot, Koestler Darkness and Noon-ját, talán az Animal Farm-ot –, ha barátomhoz mentem, bejött a szobába, sokat szabadkozott, nem zavar-e minket, és még többet mesélt a reform politikatörténetéről, a megtorpedózott elvekről, a szocialista tervgazdaság ideáltípusáról, Kaleczkiről, Brusról, Ota Sikról, a prágai tavaszról. Ötvenhatról soha. Tudta, hogy a Rádióban dolgozom, hívott, hogy beszélgessünk. – Bármikor jöhetsz – mondta. Kényelmetlen és érthetetlen volt rám zúduló szeretete, érdeklődése, közlési vágya.

Évekkel később, amikor fia már hosszabb ideje külföldön dolgozott, beült a fürdőkádba, elővette szolgálati fegyverét, és agyonlőtte magát. Lekéstem a temetését. Fölmentem a lakásba. A fia – barátom – ott ült a karosszékben, meg sem lepődött, hogy beállítok, vagy tán fel sem fogta. Megnéztem a könyvespolcot, minden a helyén volt.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Tudod, a pszichológusok azt mondják: mérlegelt. Precízen egymáshoz mérte, összevetette a tényeket. Ez a végeredmény. Felbomlott egyensúly.

Ennél többet nem tudtam meg. Aznap délután már csak én beszéltem – vigasztalni kezdtem, de ezt idétlennek találtam, nem voltak jó mondataim, majd apjával történt találkozásaimat hoztam szóba és azt talán, hogy ilyenkor természetes az önvád, az önmarcangolás, hogy miért nem volt több időnk egymásra, de ezt éppen ők, apáink, soha nem vetnék a szemünkre, ennél jobban értenek és szeretnek minket –, addig dőlt belőlem a szó, míg meg nem nyugodtam.

Ő csak ült a karosszékben. Nem reagált. Azt sem tudom – azóta sem –, megnyugtatónak vagy idegesítőnek találta-e a beszédtechnika-tanárok által sokszor, okkal bírált tenoromat. Fogalmam sincs, emlékszik-e rá, hogy nála jártam. Vele voltam.

Nincs egyensúly. A kereslet és a kínálat tisztázatlan fogalmak, nem mérhetők. Nincs olyan ár, amely megszabadítja a piacot a feleslegektől. Amikor Kornai János rászánta magát a nyugati közgazdaság-tudományokban akkor uralkodó irányzat, az általános egyensúlyelmélet bírálatára, vajon valóban új általános elméletet keresett-e, vagy csak új fogalmi apparátust a szocializmus bírálatához? Ezt is, azt is? Ki tudja? Az 1971-ben megjelent Anti-equilibrium mindenesetre korának éles rendszerkritikája, kikezdhetetlenül bizonyítja a szocializmus versenyképtelenségét. A lemaradást a műszaki fejlődésben, az alkalmazkodási képesség hiányát. A reform felemásságát. Mindezt olyan tudományos erővel, hogy nem lehet rá azt mondani: nem igaz. Ezzel szerző és műve hosszabb elhallgattatásra ítéltetett.

Nincs egyensúly. Értéket az irodalomban, árat a boltban a hatóság közöl. Nincs Illés, ha nem akarják. Nincs Pilinszky, ha ki nem adják. Nincs Kornai, ha elhallgatják. Ők mondják meg, mennyit érnek. Nem én. Nem te. Nem Csilla. Nem az olvasó. Nem a lábjegyzetben hivatkozó. S nem az irodalmi szerkesztő.

Nem értettem, mivégre.

– Zoltén, te vagy az? – hallottam a suttogást a telefonban. Váratlanul ért. Éppen siettem volna valahová, de azonnal leültem. Ezen a néven évek óta nem szólított senki.

– Honnan beszélsz ? A síron túlról?

– Majdnem. Képzeld, itthon vagyok anyunál. Hasnyálmirigy-gyulladásom van, vagy hasonló. Lefogytam negyven kilóra. De már hízásban vagyok – kuncogott. – A héten felszedtem harminc dekát. Már megint tudok ülni. Nem borulok fel. Vicces, nem?

Azt hittem, hülyéskedik.

– Zoltén, már rég hívni akartalak, de nem volt erőm hozzá. Tudod, nincs erőm. Gyenge vagyok. A fogyástól – tette hozzá. Hangja kislányos volt, de metszően tiszta.

– Te jó ég, mi van veled?

– Meglátogatsz? Nincs erőm elmondani.

Bólintottam.

– Ugye, meglátogatsz ? – kérdezte még egyszer, majd hozzátette: – Ne félj tőlem. Kérlek, ne félj. Én sem félek. Gyere, meglátod, ilyen karcsú barátnőd még úgysem volt.

A csengetés után sokáig csönd. Ő nyitott ajtót.

– Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, de ki akartam jönni eléd. Szóltam anyunak, segített egy kicsit, de majdnem teljesen egyedül jöttem idáig.

Földig érő pongyolában volt. Pici teste csaknem teljesen elveszett benne. Önkéntelenül a lábára néztem. Látni akartam a bokáját, a lábfejét, az ujját, egyetlen körmét, bármit, hogy megtudjam, mi maradt belőle. De megijedtem, hogy elkapja a pillantásomat, felnéztem, mosolyogtam, nem tudom, miért.

– Várj, most bemegyek. Anyu majd segít. Lefektet, elhelyez, és akkor bejöhetsz hozzám.

Lassan megfordult, vállával a falnak dőlt, kezét megpróbálta felemelni.

– Most ne nézz ide, kérlek.

Amikor bementem a kis szobájába, már nyakig be volt takarva. Ágy, íróasztal, könyvespolc. Szék sehol. Odaültem az ágya szélére. A takaró nem domborodott fel. Féltem, ha rossz helyre ülök, véletlenül összetöröm.

– Hát, ez van.

Hústalanná fogyott az arca, derékig érő, dús, barna haja kifakult, párnáján, paplanján hajszálak százai. Alig volt szemhéja, de a szeme élt. Kétségkívül élt.

– Ne félj, már jobban vagyok. Különben nem hívtalak volna föl.

Akadozó hangon, de ironikus derűvel mesélte el betegsége kalandos történetét. Először azt hitte, hogy terhes. Megnőtt a hasa, és más tünet is utalt erre. A sokadik hónapban az orvosok azt mondták, tévedés, ez az ál-terhesség sajátos esete. Visszafogyott a normál súlyára, és az alá is. Aztán váratlanul felpuffadt. Kórházba küldték, majd klinikára. Kiengedték. Nem mondtak semmit. Majd megint fogyni kezdett. De már megállíthatatlanul.

– Megijedtem, megkértem anyut, utazzon értem, nem tudom, mi van velem. Eljött, megláttuk egymást, és én azonnal összeestem. Ő hozatott Pestre a mentőkkel. Azóta küzdök a kilókkal. Minden dekáért hősies harcot vívok. Voltam harmincnyolc, harminckilenc. Most majdnem negyven vagyok már, hála anyunak. Azt mondják az orvosok, hogy hasnyálmirigy-gyulladásom van. Ocsmány betegség, ezt ők is elismerik.

– Olvasni tudsz?

– Talán tudnék, de nem bírtam el a könyvet. Amire most szükségem van, azt kívülről tudom.

– Az Apokrifot is?

– Persze. Bolond vagy.

Magamról beszéltem, meg arról, hogy gazdasági újságíró lettem végül, s ez jó, mert nem kell hazudnom. Itt számok vannak, tények, és a hiányok helyett nem kell többletet mondanom.

Láttam, hogy fárad. Egyszerűen nem tudtam, most mi van.

A margarétára gondoltam. Az irodalmi szerkesztőre. A krizantémokra.

– Emlékszel, egyszer arról vitatkoztunk, hány mondattal lehet leírni a csöndet. Egy bizonyos csöndet. Teleírtuk az oldalt hosszú, whitmani mondatokkal, aztán elkezdtünk húzni belőle. Kihúztunk minden felesleges szót. Végül csak a húzások maradtak. Ez volt a csönd. A mi csöndünk. De te nem nyugodtál bele. Azt mondtad, a csönd ott van két szó között. Ott kell lennie, ha a szavak pontosak. Csak azt a két szót kell megtalálni. Azt a két szót.

– Tudom. Már tudom.

Csengettek. Mozdultam volna, de rám szólt:

– Maradj. Ez a férjem lesz. Anyám majd beengedi.

A férj, pontosabban az elvált férj meg is jelent. Odaült mögém az ágyra. Ő sem volt kevésbé rémült nálam.

– Jobban vagy? – kérdezte.

– Jobban. Csak a lábam, az nagyon oda van – mondta. Mióta a férje felbukkant, valahogy megváltozott a hangja. Nyersebb lett, s tán erősebb is.

– Ezt nem is mondtam még – fordult hozzám.

Mióta az ágyához ültem, most először mozdult meg. Maga alá húzta a két könyökét. Lassan rájuk támaszkodott. Felemelte a fejét, a vállát.

Nyúltam volna felé, hogy segítsek, de a férje megelőzött. Edzettebb volt nálam, gyakorlottabb. Kicsit meglökött, csak annyira, hogy magamtól felálljak. Egyik kezével átkarolta, a másikkal megfogta a kezét, óvatosan felhúzta, felsegítette a lányt ülő helyzetbe. Elengedte, de csak centiméterekre távolodott tőle, hogy ha kell, elkapja.

A lány egy ideig szótlanul ült. Erőt gyűjtött. Majd váratlanul felhajtotta magán a takarót. Felhúzta a hálóingjét is, egészen combja tövéig.

– Látod, csúffá tettek. Többet aligha vehetek fel szoknyát – mondta.

Megtántorodtam. Kiment a vér a fejemből, ájuldoztam, mint egykor az idegsebészeti klinikán a megperzselt szőrű, lemetszett koponyacsontú macskák láttán, amelyek agyába betolták a műszereket, s amelyek ott bűzlöttek, de még volt bennük élet.

A lány egész combja összefüggő, sima, lapos, páncélkemény seb volt. Mintha kivasalták volna, s a vasaló fekete vértezet-réteget égetett volna rá. Megkopogtatta. Úgy kongott, hogy azt hittem, összedől a ház.

– Kaptam egy injekciót, rosszul adták, vénát ért. Azóta ilyen a lábam – mondta.

A csontra simuló, a combtőtől a térdig terjedő éjfekete sebről egyszerűen nem tudtam levenni a szemem. A lány dobolt rajta az ujjaival, és azt kérdezte egyre: ezzel mi lesz? Mi lesz ezzel?

– Ez meggyógyul. De hát mondták, hogy ez biztosan meggyógyul! – mondta a valamikori férj kétségbeesett hangon.

Nem tudom, mi történt ezután. Talán udvariasan szedelőzködni kezdtem, talán nem. Talán szabadkoztam, talán nem. Talán suttogtam biztató szavakat, talán nem.

Arra emlékszem: amikor eljöttem a lánytól, már nem kísért ki. Megpróbálta felemelni a fejét. Nem tudta. De mosolygott. Az előszobában felvettem a kabátomat, visszamentem hozzá. Megsimogattam a fejét. – Szia – mondtam. Kimentem. Anyja ott állt az ajtóban, rezzenéstelen arccal kérdezte tőlem: – Mit szólsz?

Semmit. Fogtam a táskámat, és visszamentem a kis szobába. Megint megsimogattam a lány hulló hajzatát.

– Csilla, hívlak. Mindennap hívlak.

– Örülni fogok neked. Ha nem tudok beszélni, majd csak hallgatlak. Légy türelmes velem. Idő kell, hogy rendbe jöjjek.

– És megint eljövök.

– Az nagyon jó lesz. Köszönöm – suttogta.

Másnap nem telefonáltam. Harmadnap sem.

Az újságból tudtam meg, hogy meghalt. Egykori lapja saját halottjának tekintette.

Amikor azon a bizonyos utolsó napon, táskával a kezemben, kabátban, csatakosra izzadtan, félig ájultan kibotorkáltam a szűk kis szoba ajtaján, beleakadt a kabátom ujja a kilincsbe. Elrántottam a kezem, odébb löktem az ajtót, kipréseltem magam a szobából.

– Ne menekülj tőlem – szólt utánam. – És írj.

Nincs miről.

• Beszélő évek – 1971