Wéber Attila

Nyomtatóbarát változat

1. „A jobboldali veszély”

A parlamenti ciklusra visszatekintve ma már egyértelmű, hogy melyek azok a történések, amelyek az elmúlt négy évben a politikai színtér átalakulásában komoly szerepet játszottak. Kétségkívül ilyen esemény a – mind a mai napig sokat emlegetett, de kellő távolságtartással nem elemzett – Csurka-tanulmány is. ’92 nyarán a „Néhány gondolat…” megjelenése kisebbfajta belpolitikai földrengéssel járt, elsősorban az MDF-en belül okozott elbizonytalanodást, de hozzájárult a Demokratikus Charta megújulásához is. A politikai élet szereplői, a pártok, s így a Fidesz sem vonhatták ki magukat a tanulmány hatása alól. A fiatal demokraták számára az első kihívást a Charta-mozgalom újjáélesztése jelentette: ellenállhatnak-e a Csurka-dolgozat nyomán létrejött légkörben egy olyan ellenzéki koalíciós nyomásnak, melynek megvalósulása esetén a politikai tér erőteljesen kétpólusúvá válhat.

A Fidesz tartózkodó álláspontja ismert. A helyzetre való offenzív reagálás a Corvin moziban (1992. szeptember) meghirdetett polgári középerők összefogását sürgető Orbán-beszéd volt. A Fidesz-vezetés ez alkalommal következetesen viselkedett korábbi önmagához képest, hiszen sohasem azonosult azokkal, akik a kormánypártok és az ellenzék közötti ellentétet „civilizációs” természetűnek ítélték.

A Charta-mozgalom által jelzett szorításon túl azonban felcsillant – az akkor népszerűsége csúcsán lévő Fidesz számára – a további terjeszkedés lehetősége is. A fiatal demokrata politikusok úgy látták, hogy fennáll az MDF összeomlásának vagy kettészakadásának esélye, s ezért óvatos fordulatot tettek az MDF-ből kiábrándultak és a fórumról leszakadók felé. (Ez a fordulat nem volt látványos, programszerűen pedig csak ’93 tavaszán jelent meg.) Ettől az időszaktól kezdve párhuzamosan volt jelen a Fidesz irányvonalában a polgári középerők – nyíltan vállalt – összefogásának programja és nyitás a konzervatív nemzeti pártok szociális bázisa felé.

A modern konzervatív néppárt célkitűzéséből egyszerre következett tehát a hol finomabb, hol durvább elhatárolódás az ellenzéki összefogás legális fedőszervétől, a liberális koalícióra épülő összefogás programjának meghirdetése és a jobbra nyitás csendben követett taktikája.

2. Az Orbán–Fodor-ellentétről

Az Orbán–Fodor-konfliktussal foglalkozó alaposabb analízisnek mindenképpen ki kell majd térnie a Csurka-írás által előidézett változásokra, hiszen nem véletlen, hogy ez az ellentét is ’92 nyara után a jobboldali veszély hatására jelent meg.

Az a konfliktus, amely végül oda vezetett, hogy Fodor Gábor kilépett a pártból, a Charta-mozgalom eltérő megítélésével kezdődött, és a sajtóval, illetve a közvéleményt formáló értelmiséggel felerősödő vitával folytatódott.

Az Orbán–Fodor-ellentétről készült elemzések nem hagynak kétséget afelől, hogy Fodor és társainak lépéseit nem utolsósorban a szabad demokraták holdudvarához tartozó értelmiségiek „láttamozták”. Orbán Viktor nem egy helyen hangsúlyozta, hogy ellenfelei Fodort eszközként használták fel, és személyén keresztül próbálták a pártot lejáratni. Hankiss Ágnes, akinek egyébként közismertek a szabad demokratákhoz fűződő jó kapcsolatai, még Fodor kiválása előtt üzent a „felbujtóknak”: „…egy párton belül zajló természetes küzdelmet közüggyé szélesíteni, ráadásul az ellentéteket kívülről gerjeszteni nem túlságosan polgári dolog. Nem ízléses, nem ildomos, ahogy nemzedékemhez tartozók közül sokan rávetik magukat a Fideszben szagolt személyes konfliktusra.” A teljes képhez hozzátartozik, hogy esetleges „titkos forgatókönyvek” létezése önmagában még nem magyarázza Fodor kiválását. A pártcentrum Fodor szerepének eljelentéktelenítésében egyértelműen érdekelt volt, s ennek elérését az új szervezeti struktúra kiépítése megkönnyítette. A Fidesz debreceni kongresszusa maradéktalanul elvégezte a szervezet „áramvonalasítását”, felszámolta a bázisdemokrata ellenzéket.

A mozgalom és a szervezet híveinek hosszadalmas küzdelme végül szakadáshoz vezetett, s nem csupán a tagságon, de a párteliten belül is. A kongresszus előtti sajtókiszivárogtatások – például Hegedűs István Orbánt támadó nyilatkozata – sejtetni engedték, hogy a fundamentalista szárny végelgyengülése után a korábbiaknál még látványosabb konfliktusok kirobbanása várható. A kongresszus nagyjából az elképzelések szerint zajlott, csupán egy lényeges ponton tért el a tervezett menettől. A szavazógép csak egy esetben mondott csődöt: az elnökség kibővítésére irányuló budapesti kezdeményezést nem sikerült „bedarálni”. Ennek eredményeként került a vezető testületbe Molnár Péter, Fodor támogatója. (Válaszként Orbánék elmozdították Fodor híveit a parlamenti bizottsági helyekről.)

Az Orbán–Fodor-konfliktus intenzitását növelte a szervezeti felépítésben kialakult hatalomkoncentráció. A szervezeti hatalom szinte teljes kisajátításával lehetővé vált a kormányzati hatalomra törő, lojális hierarchia megszilárdítása. Az új szervezeti struktúra ugyanis éppen azokat a mozgásformákat, mentalitást, alternatív értékvilágot szorította partvonalra, amelyeknek a párt korábban a népszerűségét köszönhette.

A Fideszen belüli kommentátorok az első időben az Orbán–Fodor-ellentét kapcsán általában „szégyenlősen” csak stílus- és hangsúlybeli eltérésekről beszéltek. Az eredetileg valóban csak mentalitásbeli különbségre később sok minden rakódott rá.

Ha az elmúlt év Orbánnal és Fodorral kapcsolatos írásait és eredményeit nézzük, akkor jól látható, hogy ez a konfliktus 1993 nyarára intézményesült. Az általuk adott nyilatkozatok, beszédek – nem utolsósorban a szerkesztők jóvoltából – szinte feleseltek egymással. Ha Orbán azt mondta, hogy pártjának célja a választási győzelem, Fodor szerénységre intett. A nemzeti elkötelezettségű párt szlogenjével szemben Fodor az amerikai életforma és az amerikanizálódás expanzióját tartotta hosszú távon meghatározónak. S míg a liberális sajtó rendszeresen támadta Orbánt agresszivitásáért, nyersességéért, „egyeduralmi ízű” lépéseiért, Fodor rendszeresen kiállt a sokszínűségért, szinte kisebbségi ombudsmanként viselkedett, és nem minden hátsó szándék nélkül jelentette ki: „Ódzkodom a karizmatikus politikusoktól.”

A viták, az eltérő hangsúlytelepítések önmagukban még lehettek volna konstruáltak, előre megtervezettek is. 1990-ben a Fidesz esetében is bebizonyosodott, hogy az értelemre és az érzelemre épített választási kampány eredményes lehet. A konfliktus természete – és ezt az elmúlt fél év eseményei bizonyítják – mélyebb volt, s a belső ellentétek valódi feszültségeket rejtettek. A pártvezetésnek ennek kapcsán szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy értelmiségi körökben a háttérbe szorított Fodor a legnépszerűbb személyiség. A szervezeti hatalomért folytatott harc után most egy fajsúlyosabb nehézséggel kellett számolni; a párt holdudvarához tartozó, alternatív értékvilágot képviselő liberális értelmiségi elit és szimpatizánsi kör elhidegülésével! És ami ezzel szorosan összefüggött, a nyilvánosságban korábban birtokolt pozíciók jelentős hányadának elveszítésével. A liberális értelmiség – amint azt a Magyar Naranccsal és a Fidesz Akadémiával való szakítás is jelezte – éppen azokat a stílusjegyeket tartotta elfogadhatatlannak, amelyeket a Fodor-féle szárny is opponált: a politikai stílus ridegsége, a párt jobbos frazeológiája és az alternativitás hiánya. A sajtó eltávolodása a Fidesztől jól nyomon követhető abban is, hogy a pártcentrum lépéseinek kényszerűségét elemző írások helyébe egyre inkább a pártvezetés stílusának bírálata lépett. A konfliktus örvén és következményeként a közvélemény-kutatási eredmények is jelezték az értelmiség – a választás szempontjából legtudatosabb csoportjainak – elhidegülését a párttól.

3. Zuhanórepülés

Egyetértek Lengyel Lászlóval abban, hogy a Fidesz 1992 nyarára érkezett a csúcsra. A pozíciójukban elmozdulást, „az első problémát az okozta, hogy a pragmatikus Fidesz ideológiai vitákba keveredett a jobb- és baloldal kérdésében az MSZP-vel és az SZDSZ-szel. Akkor helyezte magát a konzervatív táborba, amikor a szélsőjobb lejáratta azt.” A székházbotrány időzítése pedig nemcsak a „szüzességétől” fosztotta meg a fiatal demokratákat, hanem a népszerűségét fokozatosan vesztő, krízisben lévő demokrata fórum táborába sodorta. Olyan helyzetbe tehát, amit a fiatal demokraták mindenképpen el akartak kerülni. Korábban éppen az jelentette specialitásukat, mindenki mástól eltérő sajátosságukat, hogy „csuklópántként” (Kövér László megfogalmazása) helyezkedtek el a kormánykoalíció és az ellenzék között, s mindent megtettek az ellenzék összepréselődése ellen. Szándékuk szerint ennek eszköze lett volna a szabad demokratákkal kötött két paktum is. A megállapodások azonban, véleményem szerint, változatlan irányultságuk ellenére különböző politikai szituációk termékei, így motivációikban is eltérnek egymástól. Az első megállapodást számos egyezséget sürgető SZDSZ-nyilatkozat előzte meg. Ez idő tájt Orbán még csak azt tartotta célszerűnek, hogy a két párt konkrét ügyekben működjék együtt. Ezért is lepte meg a közvéleményt a Fidesz kezdeményezése.

Kende Péter az első megállapodás körülményeinek rejtélyeit firtató írásában a kormánykoalíciótól való elhatárolódás jeleként értékelte a Fidesz közeledését az SZDSZ-hez. A Fideszhez akkor még „közelebb” álló Magyar Narancs az erősödő MSZP elleni összefogásként értékelte a paktumot, és nyíltan megfogalmazta azt, amit Orbán is hangoztatott, hogy a megállapodás vesztese a szocialista párt.

Megítélésem szerint az első esetben a Fidesz még offenzív helyzetben volt, a júliusi megállapodás megkötésének időpontjára ez már korántsem érvényes. Az első együttműködési megállapodásnál a Fideszt az a cél vezette, hogy úgy nyisson a két párt tagjai és szimpatizánsai felé, hogy a szocialistákat mindenféle lehetséges koalícióból kirekessze. Júliusban pedig már nagy szerepet játszott a megállapodás továbbfejlesztésében a székházbotrány eszkalációjának megakadályozása, az MDF-től mindenáron való elhatárolódás aktuális indítéka.

A társadalombiztosítási választások – amelyeknek megtartása önmagában is kudarc volt a Fidesz számára – végeredménye ismételten bebizonyította, hogy a koalícióképességről vallott felfogása sikertelen, s hogy a társadalom biztonságigényének lebecsülése ingoványossá teheti a fiatal demokraták lába alatt a talajt éppen a választások előtt.

A párton belüli, a párt elitjében is nyílttá váló konfliktusok, az értelmiség és a sajtó hangulatváltása, a siettetett paktumok mind-mind a párt mozgásterének szűkülését jelezték. A közvélemény-kutatások egyaránt a párt szimpatizánsainak csökkenését, illetve stagnálását, a tudatos szavazók körében a folyamatos apadást mutatták. (Megjegyzem, a közvélemény-kutatások szerint a Fidesz népszerűségének csökkenése nem a székházügy miatt, és nem Fodor Gábor kilépését követően, hanem jóval előbb kezdődött. 1992 novembere óta a Fideszre szavazók aránya fokozatosan és egyenletesen csökkent. 1992. XI: 31,3%, 1992. XII.: 27,5%, 1993. I.: 26,6%, 1993. II.: 23,9%, 1993. XII.: 16%. A liberálisok megállapodása viszont egyáltalán nem csökkentette az MSZP népszerűségét.)

4. Kik azok a belgák?

A majd’ másfél évig húzódó és egyre intenzívebb Orbán–Fodor-ellentét számos következménnyel járt a pártra nézve. Ebben az időszakban a Fidesz szimpatizánsi köre a közvélemény-kutatási eredmények szerint csaknem 50%-kal csökkent. A vezetés elveszítette a közvélemény-formáló értelmiség jelentés részének támogatását. A párt, ha nem is tolódott jobbra, de mindenképpen nyitottabbá vált a jobbos, illetve a nemzeti keresztény pártok irányába. A nemzeti elkötelezettség hangsúlyozása, az MDF nemzeti liberálisainak átvétele, vagy például Orbán legutóbbi elméleti koalíciós kísérlete, amikor először lebegtette meg az esetleges szakítást a politikai rendszer korábbi hárompólusos felfogásával, mind erre utalnak.

Lényeges következmény a budapesti liberális „médiát” uraló értelmiség és a Fidesz viszonyának eldurvulása. Az értelmiséggel folytatott polémia során a fiatal demokraták profilja új vonásokkal „gazdagodott”. Noha akadtak, akik a Fideszen belül keresték a köztes megoldásokat, egyre inkább úgy tűnik, hogy az első számú célcsoport, a „fehér acrylzoknis, makkos cipős vidéki vállalkozók” képviselete és a posztmodern értelmiség elvárásainak teljesítése egyszerre nem lehetséges.

A politikai rendszer centrumát megcélzó Fidesz-taktikában egyre határozottabban, bár korántsem konzisztens módon megjelent egy, a társadalmi elitbe törekvő szociális csoportnak a status quo elitjével szembeni kritikája. Egyre többször hangzott el, hogy a Fidesz a belgák pártja. „Belga” pedig az, aki kimaradt vagy kívül rekedt a szekértáborok harcában. Ebben a megközelítésben az elit minden látszat ellenére egységes: „…a »nemzetiek« és a »demokraták« egymás iránti gyűlölete művi – írja Kövér László. Nem zavarják egymás köreit. Mint két töttyedt szuperhatalom üldögélnek a maguk különálló »nemzeti« és »demokratikus«, pen-klubos és magyar világszövetséges szemétdombjain. Ők igazán a »belgákat« gyűlölik, akik puszta létükkel tagadják az ő komfortos tébolydájukat.”

Nem lehet nem észrevenni, hogy a mindennapi pragmatizmus takarója alatt elsősorban értelmiség- és kultúrkritika formájában – paradox módon kevésbé szociális éllel – egy elitellenes attitűd körvonalazódik. A nyitáshoz a konzervatív oldal felé, a gyakran tévesen konzervatívnak kikiáltott értékek integrációjához enyhe Budapest-ellenesség és a vidéki, falusi társadalom felfedezésének igénye társul.

Az Orbán és Fodor között egyre inkább intézményesült konfliktus valójában két különböző dimenzióban figyelhető meg. Az egyik politikai-taktikai; amelyben az álláspontok a politikai elit frakcióihoz való viszony megítélésében tértek el. A másik – s a vitának ez a rétege a nagyközönség számára jobbára rejtve maradt – egy lehetséges társadalompolitikai stratégia kérdéseit alkotja. Az önmeghatározással és a koalíciós partnerekkel kapcsolatos viták megértését, dekódolását persze fokozottan nehezítette a nézetek kiérleletlensége és a szereplők „hamis tudata”. A média sem mindig segítette az ellentétek tisztázását, így nem csoda, hogy a párt körül a bizonytalan légkör állandósult.

5. Liberális alternatíva és liberális paktum?

Az 1994-es választások eredményei feltehetően közvetlen hatással lesznek a magyar politikai rendszer hosszú távú alakulására is. A választási eredmények és az azok nyomán létrejövő koalíció, annak életképessége, választ ad majd arra is, hogy a polgári demokrácia és a piacépítés liberális alternatívája Magyarországon járható út-e. Jelzésszerűen itt csupán annyit mondhatunk, hogy az elmúlt négy év kelet-európai átalakulásának tapasztalatai alapján még a liberális beállítottságú társadalomkutatók is erősen szkeptikusak e tekintetben. Ha egy „vegytiszta” liberális alternatíva esélyei csökkentek 1990-hez képest, működhet-e, működni fog-e a választások előtt, alatt és után a liberális pártok közötti szövetség, konkrétabban a Fidesz és az SZDSZ közötti megállapodás?

Az utóbbi hónapok, hetek eseményei a liberális pártok közötti konfliktusok erősödését mutatják. A liberális blokk megosztottsága (l. a Köztársaság Párt kirekesztését), a helyi szinten érzékelhető szembenállások, a közös jelöltállítás kudarcáról eddig kiszivárgott információk mind azt jelzik, hogy a választási együttműködés csak limitált lehet. Ha ez így lesz, a liberális alternatíva vonzerejének csökkenése, a korlátozott választási együttműködés pedig könnyen vezethet a politikai rendszer kettéosztottságának irányába.

• Esszé