R. S. [Révész Sándor]

Nyomtatóbarát változat

Az egyikről egy hadari szociológushoz intézett nyílt levélből tudunk:

„Az én életem nyitott könyv a magyar társadalom előtt, hiszen én magam mondtam el mindent, amit a becsület nevében el tellett mondanom. Ugyanis én ezt a magyar társadalmat még személyes ügyeimben sem akartam sohasem félrevezetni vagy becsapni.”

A másikról pedig egy hadari szociológushoz intézett másik nyílt levélből tudunk:

„…mindig saját meggyőződésem szerint cselekedtem és az igazat mondtam. (…) nekem nem kell magyarázkodnom, egyrészt (levéltári) dokumentumok igazolják múltamat és igazamat, másrészt pedig sorsom nyitott könyv.”

Az alábbiakban tehát két nyitott könyv szövegkörnyezetéből kiragadott idézetekkel fogjuk félrevezetni az olvasót, s hogy még nagyobb zavart keltsünk kedves fejében, az idézetek közé egy kakukktojást is elrejtünk, amelyet annak idején konspiratív módon tojtak bele a magyar nyilvánosság fészkébe. Reméljük, hogy olvasóink felismerik a kakukkot is és a két szajkót is.

„Szocialista társadalmi rendszerünkben a kizsákmányoló osztályok uralmának megszüntetésével felszámoltuk az antiszemitizmus, a cionizmus és más faji előítéletek és ideológiák politikai és társadalmi alapját. Ha néha mégis hallunk soviniszta megnyilvánulásokat, amelyek ellen kérlelhetetlenül küzdeni kell, úgy ezek társadalmunktól teljesen idegen jelenségek, amelyek a múltból itt maradt gondolkodásnak, a reakció rendszerellenességének és a Nyugat fellazítási politikájának eredményei, eszközei mindazoknak, akik nemzeti egységünknek és a szocialista országok közösségének megbontására törekszenek.”

„A cionisták nem az antiszemitizmust, hanem a zsidók asszimilációját tartják legnagyobb ellenségüknek. A kommunistákkal és a haladó gondolkodású emberekkel ellentétben nem folytatnak harcot az antiszemitizmus ellen, hanem saját céljaikra igyekeznek kihasználni azt.”

„…a múló időnek egyre jobban kellene bizonyítania a Darvas József-i közszereplés értékeit és nélkülözhetetlenségét… A népi mozgásokban kommunista hittel és meggyőződéssel vett részt, s a párt belső épülésében mindig népi, országos szempontokat képviselt.”

„Tizenegy óra felé jár, amikor azt javasolják, nézzük meg Adrian Paunescu estjét. Kívánság nem teljesülhet hamarabb, mint az enyém. Csak a minap gondoltam, hogy eddig mennyit hallottam róla, de még sohase láthattam. És most, íme!

Paunescu, akit költőként mutatnak be, most inkább disc jockey-hoz hasonlít. A színpadon fiatal énekesek, zenészek és természetesen maga a főnök, Paunescu, aki angolul jelzi, hogy észrevette érkezésünket, majd románul mondja el, kik vagyunk. Minden ország képviselőjét köszönti, engem valahogy kifelejt a sorból, de ezt senki nem veszi észre rögtön, csak én.

Az est életre szóló tanulság. Hallomások útján valóban nem lehet elképzelni azt a felfokozottságot, amelyet Paunescu kivált a tömegből. Egymás hegyen-hátán ülnek és állnak. Nemcsak fiatalok, középkorúak és ölbevaló gyerekek. Egyetlen intésére felzúg a közönség kórusa: a románokat éltetik és Romániát, a történelmet, a jelent, az egységet. Karjukat lengetik, összefogózva dalolnak és táncolnak. Táncolnának, ha volna hely.

Régi filmeken láttam ilyen jeleneteket. Egyik szovjet kollégám Mihail Romm nevét emlegeti… Mindjárt éjjel egy óra lesz, s a tömeg nem mozdul. A jelszavak éppoly erőteljesek, mint voltak két órával ezelőtt. Tele vagyok élményekkel: ma biztosan nem lesz könnyű az álmom.”

„A Flacarát a mai Románia leggyűlöltebb figurája, az udvari költő és a tévé-Goebbels szerepét betöltő Adrian Paunescu szerkeszti. Ez az Egyedül Vagyunk legszebb napjaira emlékeztető, visszataszító sajtpapír Ceausescu főtitkár-elnökhöz intézett ódákat, kardcsörtető soviniszta verseket, fajmisztikától bűzlő míves esszéket, »leleplező« riportokat, reakciós memoárokat. Nyugat-ellenes »népi« publicisztikát, véresszájú irodalombírálatokat, szédelgő, délibábos ismeretterjesztést és nemzeti öntömjénezéstől csöpögő tárcákat közöl, az antiszemitizmust sem veti meg, de kedvenc tárgya a magyarellenes uszítás. …A román társadalom – becsületére váljék – kitaszította és megveti Paunescut.”

„Ploiesti központja teljesen új, s van építői fantázia a házakban. Sajnos nincs időnk körülnézni. Várnak a kőolajipari gépgyárban, amelynek a 75 éves történetéből – mint mondják – az utóbbi, nem egészen két évtized az igazán történelmi. Ez egyébként már történelmi korszakot is jelent Romániában; nemigen van hely, ahol ne hivatkozzanak rá. Nem vagyok kőolajipari szakember, de kíváncsivá tesz, amit hallok: a világon a második helyen állnak az ilyenfajta berendezések exportjában, harminc országba exportálnak, és az európai mélységrekordot, a nyolcezer métert, az ő fúróberendezésükkel érték el. Mindez saját erőből, saját tervezéssel, saját gyártással.”

„(Beregszászon – szerk.) Bementem minden utamba kerülő könyvesboltba, s elámultam. Ami Magyarországon megjelenik, az szinte minden ott van a polcokon… Itt nincs olyan aggodalom, hogy a nemzeti történelem ismerete megmételyezi a nemzetiséget. Miért mételyezné? Hiszen amit az iskolában a nemzetiségi fiatal a tankönyvekből tanul, az nem áll szemléleti ellentétben a magyarországi könyvek mondandójával.”

„Fekete Gyula pedig épp eme tulajdonságai miatt gondolja, hogy ez az irodalom »nekünk is megcímezhető biztatást« ad. Hiszen a mai szovjet próza, dráma és líra a közéleti gondok és izgalmak vállalására buzdítja más országok és nemzetek tollforgatóit is. Nem lehet véletlen, hogy a magyarországi főszerkesztő, Király István is ezeket az értékeket emeli ki. A »szűkebb és tágabb hazaszeretet«, a »patriotizmust és internacionalizmust”, a realizmust, pártosságot, népiséget, amely ma is eszmei irányítója a szovjet irodalomnak.”

„…a mai Magyarország teljes nyíltsággal odaállhat a világ bármely nemzetiségi ítélőszéke elé. Mi valóban tanultunk a történelemből, s a lenini elveket az állami politika szintjére emeltük.”

„Szolidárisak vagyunk a földkerekség minden küzdő népével, s nemcsak politikai megfontolásból, belsővé érlelt internacionalizmusból, nemcsak azért, mert valami elvont szocialista eszme ezt követeli, hanem mert emberek vagyunk. De azok vagyunk családon belül is. Védjük az elesetteket. Márpedig, aki kisebbségbe kerül – még ha ő maga választja is –, valamiképp elesettnek érezheti magát, ha közben milliomos lett is belőle Amerikában. (…) Tehát testvériséget kell vállalnunk azzal a kiöregedett horthysta tiszttel is, aki egy távoli városban gőzös aggyal revansokról szaval és rendjeleket, tábornoki rangokat osztogat, és gyűlölködve rágalmaz bennünket, itthoniakat, mert – szerinte – eladtuk az ördögnek a lelkünket? Nem. Semmiképp sem. Hiszen ő magamagát tagadta ki e közösségből, s valószínűleg nem most, hanem régen, amikor nem ismerte fel e nép valódi érdekeit s jövőjének lehetőségeit. S kitagadja magát ma is, mert képtelen elfogadni a legegyszerűbb igazságot, hogy a magyarságnak egyetlen természetes központja lehet, ahol mégiscsak tízmillióan élünk és teremtünk: Magyarország. Még ha némelyeknek nem is tetszik egészen, ami itt történik az utóbbi négy évtizedben… az utóbbi években itthon olyasmit teremtettünk, ami mágnesként is működik, s amire érdemes bárhonnan hazatekinteni.”

• Belföld