Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Az ún. Híradó-puccs ’90 elején az utolsó menete volt annak a hosszú harcnak, amelyet az állampárt különböző irányzatai vívtak a legnagyobb hatású politikai műsorok birtoklásáért.

A Hét Hajdú János idejében az MSZMP pragmatikus reformszárnyának legerősebb hadállása volt a magyar nyilvánosságban. A műsor belpolitikai anyagát erős kritikai hangvétel jellemezte. Ez a pragmatikus irányzat a kritika és a reform mozgásterét féltette azoktól, akik a történelmi adottságokkal perlekedtek, s elkötelezettségét velük szemben igazolta. Hajdú emlékezetes pillanatokban és emlékezetes módon igazolt. Igazolt a ’68 utáni generáció politikai fejlődésének ugrópontján, 1981. december 13-án, amikor a Jaruzelsky-puccs napján azzal köszöntötte az ország népét, hogy „fellélegzett Európa”. És igazolt két évvel később, amikor politikai megrendelésre egészen ocsmány hazugságokat hordott össze az ÉS hasábjain Duray Kutyaszorítójáról és főleg Csoóri Sándor ahhoz írott előszaváról. Eörsi István válaszcikke, Csoóri előszava és a Kutyaszorító ismertetése csak a demokratikus ellenzék Beszélőjében jelenhetett meg.

És ezt a Hajdú Jánost kellett sajnálni, amikor A Hét szerkesztését az MSZMP ún. népi szárnyának a megelégedésére is egy simulékonyabb (és súlytalanabb) főszerkesztő, Sugár András gondjaira bízták, akinek sikerült is jelentős mértékben eltompítani a műsor kritikai élét. Már ami a befelé irányuló kritikát illeti. A szomszédokról, a magyar kisebbségek helyzetéről, az erdélyi menekültekről éppen Sugár András főszerkesztői működésének utolsó évében, 1988 elejétől lehetett szabadabban beszélni. Ezt a lehetőséget Hajdú János aligha használta volna ki olyan lendülettel, mint Sugár András. A történethez hozzátartozik az is, hogy 1988. március 15-én az MDF által megtagadott tízezres ellenzéki felvonulást A Hét merte megmutatni a tévénézőknek (és nem az Aczél Endre szerkesztette híradó). Ez akkor azért még nem volt teljesen kockázatmentes vállalkozás. Pálfy G. István a Sugár-korszakban lép be – műsorvezetőként – A Hét nézőinek életébe.

1989 elején egy kézbe, az Aczél Endréébe kerül A Hét és a híradó, s visszatértek Hajdú régi emberei.

Gubcsi Lajos és Pálfy G. lapja, a Magyar Ifjúság rögtön az első adás után hangsúlyozottan az egész szerkesztőség nevében fogalmazott főszerkesztői vezércikkben nekiugrik A Hétnek, és kormányellenes manipulációval, valamint az alternatív szervezeteket pártoló elfogultsággal vádolja a műsort.

Egyébiránt az SZDSZ-nek volt a legtöbb baja Aczél Endrével. A szabad demokraták számos alkalommal tiltakoztak a híradó nem egészen objektív tudósításai miatt. A legkirívóbb eset Gál Jolán botrányosan elfogult tudósítása volt az SZDSZ kongresszusának zárónapjáról. Hankiss 1989-ben még az EKA szakértőjeként elemezte Aczél hírműsorait, s azokat az MSZMP propagandaműsorainak minősítette.

Aczél Endre sorsát lényegében az MSZP-n belüli erőviszonyok döntötték el. 1989 második felében egyértelműnek látszott, hogy az MSZMP, illetve az MSZP csak a népnemzeti szárnyán keresztül tud bekapcsolódni a hatalom újraelosztásának a folyamatába, ez a szárny került tehát kulcspozícióba. Igaz, hogy ez a pozíció a népszavazással már alapvetően megrendült, de azért még sok minden belefért abba az egy-két hónapba, amíg valóban szétesett az, amit a népszavazás szétcsapott.

A liberális pártok elleni médiaháborút 1989 végén, a népszavazási kampány során az MSZMP, illetve az MSZP kezdeményezte és vezette. Nem a mai kormánypártok, hanem az akkori kormánypárt találta ki először, hogy a sajtó SZDSZ–Fidesz-kézben van, a kisebbség kezén. Pozsgay Imrétől származik az a gondolat, hogy a médiában a régi egypárti irányítást új egypárti váltotta fel. Vass Csaba, Pozsgay kádere próbálta először hamisított adatokkal bizonyítani a liberális politikusok túlsúlyát a televízió politikai műsoraiban. Pozsgay akkori nyilatkozata szerint „politikai pártok egész sora követeli, hogy Aczél Endre távozzék a híradó főszerkesztői székéből. Én legfeljebb közvetítettem ezeket.” (Népszabadság, 1990. január 12.) Aczél távozását Pozsgay egy másik nyilatkozata szerint öt párt követeli, az MSZP, az MDF, az FKgP, a KDNP és a Magyar Néppárt. Az akkor senki előtt nem lehetett kétséges, hogy Pálfy G. István személyében az MSZP kádere kap lehetőséget az ország legnagyobb napi- és hetilapjának szerkesztésére. Pálfy G.-t azelőtt tíz hónappal nevezték ki a KISZ lapjának, a Magyar Ifjúságnak a főszerkesztőjévé, abban az évben lett a Németh-kormány főtanácsosa nemzetiségi ügyekben, és a Híradó-puccs előtt három héttel bízták rá a SZOT napilapjának, a Népszavának a főszerkesztését.

Az Antall–Pozsgay-tengely széttörésével, Pozsgay bukásával, majd távozásával, az MSZP-nek az ellenzéki szerepbe való beilleszkedésével, illetve az új hatalmi elitbe befogadott népnemzetiek kiszakadásával az MSZP népnemzeti vonulata eljelentéktelenedett, és azok kerültek kulcspozícióba, akik annak idején egyáltalán nem értettek egyet a Híradó-puccsal. (Horn Gyula például.)

A kormánypárti politikusok nem volnának politikusok, ha figyelmen kívül hagynák azt a tényt, hogy Kósa Ferenc a kulturális bizottságban ki-kiugrik az ellenzéki szavazóblokkból, hogy Szűrös Mátyás következetesen elítéli Göncz Árpád médiaügyekben hozott döntéseit, de hát akkor sem politikusok, ha komolyan gondolják, hogy ezzel a vékony szállal el tudják húzni az egész szocialista frakciót.

• Belföld