Révész Béla

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Mennyire tudja átfogni az írott jog azt az egész jelenségkört, amit a közfelfogás a korrupció fogalma alá sorol?

Az erkölcsi és a jogi értékelés itt nem esik egybe teljesen. A jog által szankcionált magatartásokat többnyire az erkölcs is elítéli, viszont vannak olyan esetek is, amelyeket a közerkölcs elítélendő magatartásnak tart, jogilag mégsem büntethetők. A korrupcióval szembeni büntetőjogi fellépésre egyébként is csak a legkirívóbb esetekben kerül sor.

A jogilag irreleváns magatartásokkal szemben a nyilvánosság erejének kellene érvényesülnie. Ha olyan esetek kerülnek nyilvánosságra, amelyek nyilvánvalóan összeütközésbe kerülnek a közmegítéléssel, akkor az érintetteknek le kellene vonni a konzekvenciákat. Így működhetne a társadalmi normák informális szankciórendszere.

Ebben egyébként óriási eltérések mutatkoznak a különböző kultúrák és országok között. Egyes arab országokban vagy például Kínában az ajándékozás elválaszthatatlan része a mindennapi társadalmi érintkezésnek, és az olyan értékű ajándék, ami Kínában természetes, sőt el is várható, az Egyesült Államokban már korrupciónak minősülne.

Magyarországon is figyelemre méltó hagyományai vannak a korrupciónak, és ezek nem csupán az elmúlt 40 évből táplálkoznak.

Egyébként nem csupán egy-egy személy lehet korrupt, a korrupció intézményekhez is kötődhet, amelyek „személyükben”, büntetőjogilag nem vonhatók felelősségre. Előfordul, hogy egy politikai szervezet intézményi mivoltában korrupt. Emellett biztosíthatók tisztességtelen előnyök is, azaz megteremthetők a versenynek olyan, tisztességtelen feltételei, amelyek nem ütköznek feltétlenül jogszabályokba, de amelyek szintén beletartoznak ebbe a szélesebb értelmű korrupciós kategóriába.

A hatályos jog középpontba állítja az „előny” kérését, az „előny” elfogadását, illetve „előny” adását vagy annak kilátásba helyezését. De mi is ez a bizonyos „előny”, és mennyire egységes a joggyakorlat ennek az értelmezésekor? Hiszen igen gyakori, hogy nem materiális, hanem sokkal nehezebben megragadható pozicionális, „szituatív” előnyökről van szó. Ráadásul az előnyök kölcsönös biztosításának mozzanatai olyannyira eltávolodhatnak egymástól az idő múltával, hogy kétségessé válik magának az okozati összefüggésnek a bizonyíthatósága is.

Pontosan ez az, ami olyan mélyen beleivódott a magyar közéletbe. Jogi eszközökkel nem is kezelhető például egy olyan szituáció, hogy „ha kiadod nekem ezt az építési engedélyt, akkor én bejuttatom a lányodat az egyetemre”.

Viszont Möllemann német gazdasági miniszter például olyan ügy miatt mondott le, ami egyáltalán nem tipikus korrupció (ti.: magánügyben interveniált – miniszteri levélpapíron). Ez nem büntetendő, és senki nem is állította, hogy ezért ő akár egy fillért is kapott volna. De mivel előnybe hozta azt, akinek az érdekében eljárt, hiszen joggal kelthette annak a látszatát, hogy ha az érintettek az ő levelének a szellemében járnak el, akkor ez, a későbbi gazdasági tevékenységükben, esetleg előnnyel járhat.

Elvi jelentőségű ebből a szempontból az is, amit legutóbb Csurka István egy interjújában elmondott. Szerinte azok, akik az MDF-től elszakadt Magyar Igazság és Élet Pártjával kapcsolatba kerülnek, azok elvesztik igazgatótanácsi állásaikat, elvesztik megbízásaikat és pozícióikat. Ez az egyik dolog. A másik viszont az, hogy annak idején ezeket egyáltalán megkaphatták. (!)

A tisztességes és a célszerű megoldás az lenne, hogy állami cégnél ne tölthessen be a képviselő semmilyen vezető tisztséget. A mindenkori kormány pedig ne osztogathasson stallumokat, hogy még a gyanúja se merülhessen fel annak, amit a miniszterelnök állítólag (Szabó Lukács állítása szerint) úgy fogalmazott meg, hogy „kistafírozzuk” a képviselőinket. Pedig a felsoroltak egyike sem vesztegetési magatartás, tehát nem is tekinthetők jogsértésnek sem.

A korrupció elleni jogszabályok akkor érnek valamit, ha megvannak az érvényesítésükhöz szükséges szervezeti és eljárásjogi feltételek. Mennyire vannak meg ezek nálunk?

Ha csupán az anyagi jogi szabályozást vesszük figyelembe, akkor a helyzet megnyugtató. Problémának inkább azt tartom, ami egyébként a bűnügyi statisztikákból is könnyen kiolvasható, hogy klasszikus korrupciós cselekmények, vesztegetések miatt mostanában alig-alig indul eljárás. Ennek részben az az oka, hogy a korrupciós bűncselekmények a legnehezebben bizonyítható bűncselekményfajták közé tartoznak. Hiszen ebben az esetben mindkét érdekelt fél egyidejűleg bűncselekményt követ el. Nem úgy, mint a csalás vagy a lopás esetében, ahol az egyik az elkövető, a másik pedig a sértett. A mi sajátos problémánk pedig az, hogy a jelenlegi magyar gyakorlatban kevés hatékony ellenőrző mechanizmus működik. Korábban a rendőrség kötelékében viszonylag kiterjedt hatáskörrel úgynevezett „társadalmitulajdon-védelmi” osztályok működtek. Néhány ezer rendőr dolgozott ezen a területen, részben a rendőrségnél, részben az állambiztonsági szerveknél. Ezeknek az embereknek nagy részét hirtelen szélnek eresztették, és többségük, teljesen érthetően, vállalati-gazdasági tanácsadó lett. Tehát éppen a másik oldalon felbukkanva a mindenkori megbízóikat látják el jó tanácsokkal (el lehet képzelni – tisztelet a kivételnek –, hogy milyen kéréseknek tesznek eleget…). És bár a közelmúltban újból megkezdődött a rendőrség gazdasági vonalának a megerősítése, de ez igazán ütőképesen még nem tud működni, hiszen a már eltávozott szakemberek a rendőrségi fizetségért nem valószínű, hogy visszamennének.

Az APEH hatékonyságának mértékét megint csak a statisztikával lehet a legjobban illusztrálni. Személy szerint nagyra becsülöm az APEH-nél dolgozók elszántságát, ugyanakkor látni kell azt is, hogy ezeknek az erőfeszítéseknek az „eredményeként” 1993 első hat hónapjában összesen harminc adócsalási büntetőeljárás indult. Szerintem ma Magyarországon senkit nem lehet meggyőzni arról, hogy valóban csak ennyi esetben követtek el adócsalást.

Az Állami Számvevőszék az egyetlen olyan szervezete az országnak, amely a közpénzekkel összefüggésben ellenőrző tevékenységet végezhet. Mivel azonban a magáncégek tevékenységének a vizsgálatára a hatásköre nem terjed ki, ezért már akkor is zavarba kerül, ha egy költségvetési szerv és egy magáncég tevékenységének közös területei vannak.

Egyébként egy hasonlattal élve azt is lehetne mondani, hogy a számvevőszék olyan, mint egy óceánjáró hajó: ha végre eldönti, hogy milyen irányba kíván továbbhaladni, akkor egy évbe is beletelik, mire elvégzi az ehhez szükséges műveleteket – ezért nem is alkalmas az operatív ellenőrzésre; ha gyanú merül fel egy konkrét ügy kapcsán, akkor csak igen nehézkesen tud erre reagálni.

És itt újabb súlyos problémák merülnek fel. Ha egy magyar állampolgárnak tudomására jut valamely üggyel kapcsolatban a korrupció ténye vagy legalábbis annak valószínűsége, akkor egyszerűen nincs kihez fordulnia. Ki az, aki jogosult és köteles ellenőrizni a korrupcióval gyanúsított szerveket? És nem elég, hogy hiányoznak a kellő ellenőrzési mechanizmusok, de amelyek mégis léteznek, azok meg nem élvezik a köznek a bizalmát.

Van olyan vélekedés, hogy az általánossá váló korrupció, bár nyilvánvalóan torz módon, mégis bizonyos kiszámíthatóságot, működőképességet biztosíthat az alkuk folyamatában; sőt, mintegy legitimizálódhat is, ha például költségtényezőként eleve beépítik az árkalkulációba.

A korrupcióval foglalkozó irodalomban rendszeresen felbukkan ez az érv, hogy a korrupcióval szembeni könyörtelen fellépés végső soron azért nem célszerű, mivel ez a korrupció úgymond „jótékony” hatásait is felszámolja. Én is úgy látom, hogy a korrupció a maga teljességében nem szüntethető meg. A korrupció valamilyen mértékben mindenkor jelen van, akár tetszik, akár nem. Úgy is mondhatnánk, hogy a korrupció olyan, mint a gyom a kertben. Ha egy kerthez nem nyúlunk hozzá, akkor előbb-utóbb felveri a gaz. Ha nem teszünk ellene semmit, akkor a korrupció is elburjánzik. Különösen egy olyan kertben, amely a gyom, a korrupció számára rendkívül kedvező klímával rendelkezik.

Én nem látom semmiféle pozitív mellékhatását a korrupciónak, a korrupció visszaszorítása nélkül minden korábbinál nagyobb szegénységbe süllyedne bele Magyarország. Egyszerűen annak a következményeként, hogy még a mainál is sokkal élesebben elválna egymástól a „fekete” és a legális gazdaság. És mivel a társadalom nagy részének (például a hárommillió nyugdíjasnak) a költségvetéshez kapcsolódva, tehát a legális gazdaság területéről befolyt pénzekből kell megélnie, ezért az egyik legnehezebb tennivaló éppen a „fekete” gazdaság háttérbe szorítása. Amíg a gazdaság egyik része túladóztatott, addig a másik fele egyáltalán nem adózik. A „fekete” gazdaság eredményez ugyan némi gazdasági növekedést, hiszen ha kimegyünk az utcára, akkor azt látjuk, hogy épülnek a házak, gyönyörű autók suhannak el, és van valamiféle prosperitás is. De az ilyen gazdagodásnak a közterheit a gazdagodók jelentős része nem viseli. Ez a gazdagodás nem jelenik meg a költségvetésben, és így a gazdagodás előnyeiből a közösség nem részesülhet.

Olaszország nagyon jó példája annak, hogy mi történik akkor, ha az első jelek láttán nem lépünk azonnal fel a korrupció ellen, hanem hagyjuk ezt elterjedni. Szinte észrevétlenül juthatunk el egy olyan pontig, amikor az egész politikai rendszer összeomlik hirtelen, és a politikai elit döntésképtelenné válik. Ezért éli át ma Olaszország politikai rendszere az egész háború utáni korszakának legnagyobb politikai válságát.

Magyarországot a korrupció elburjánzásával az a veszély fenyegeti, hogy teljesen összeomlik a költségvetése, és ez a tömegek ellehetetlenülését eredményezné. A különböző tényezők felerősíthetik egymást. Hiszen minél jobban elmélyül a gazdasági válság, annál inkább megjelenik az élet minden területén a korrupció, és az összefüggés fordítva is igaz.

A korrupció ellen csak az a kormány léphet fel sikerrel, amely:

1. kialakít egy világos, áttekinthető normarendszert;

2. létrehoz egy határozott fellépésű és egyben a köz bizalmát is élvező szakértői, ellenőrző rendszert, és végül

3. egyedi esetekben is hajlandó tanújelét adni korrupcióellenes elkötelezettségének, és ezen eltökéltségét, szükség esetén, akár a legfelső szinteket érintő intézkedéseivel is hajlandó bebizonyítani.

• Beszélő