Skip to main content

A környezetvédelem: politika

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Interjú Szekeres László fotografikussal, a szeptember 12-i tüntetés egyik szervezőjével


’81–82-ben a paksi atomerőmű „reklámfőnöke”-ként láttam, amit láttam – és nem akarom, hogy esztelenségek miatt a gyerekeim nemzedéke is elveszett generáció legyen. Az első pillanattól hangoztattam: Bős–Nagymaros ügye politika, hiszen a társadalom visszásságainak a tükre.

Mik voltak a tüntetés előzményei?

Messzebbre kell visszamennem, de talán nem lesz érdektelen. Ott kezdeném, hogy néhányan környezetvédők, az úgynevezett 13-ak, jó másfél évig próbáltunk egyesületet létrehozni; ez lett volna az Országos Duna-tájvédelmi Egyesület, melynek alakuló ülését tavaly november 5-én tartottuk – volna, ha két nappal előtte le nem tiltják. Végül mégis megtartottuk, csak éppen nem alakuló, hanem tájékoztató gyűlésnek hívtuk. Szorongatott helyzetünkből a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság vezetői, Tóth László és Morvay László húztak ki bennünket, akik felajánlották: a szárnyaik alá vesznek minket, s ezzel legalizálnak, de ha balhé lesz, ki kell válnunk a társaságból. Tisztességes alku volt, örömmel elfogadtuk.

Tavaly december 6-án tartottuk meg első, Doroggal foglalkozó estünket, majd január 27-én egy nagyobb szabású vitaestet rendeztünk, melyen részt vett 15 képviselőjelölt, valamint Straub F. Brunó, a parlament környezetvédő bizottságának elnöke és Ábrahám Kálmán, az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal vezetője. A BZSBT Környezetvédő Csoportja szervezte a május 27-i tüntetést is, melynek során az osztrák követség elé vonultunk – mondván: ha nincs osztrák hitel, nincs építkezés. ’56 óta először történt, hogy nem valami évforduló alkalmából mentek az utcára az emberek, hanem mert tiltakoztak. Júniusban egy petícióval soroztuk meg a képviselőket, és június végén – a közös cél, az összefogás jegyében – megalakult a Nagymaros Bizottság, 13 csoport részvételével.

Megint 13 – nem vagy babonás?

Április 13-án születtem, burokban, egy lóistállóban – hogyne lennék! Eddig még be is jött – gyorsan lekopogom. Szóval, a tüntetés óta, nyáron eléggé felgyorsultak az események. Itt járt Lipták Béla az Egyesült Államokból, ez is sokat lendített az ügyünkön. Szeptember 2-án tartottuk a nemzetközi környezetvédelmi konferenciát A dunai duzzasztógátak címmel; itt szeretném megköszönni a nemzetközi szervezetek, mindenekelőtt a svájci World Wildlife Fund segítségét.

Ezen a konferencián jelentettük be a 12-i tüntetést. Apropóját az adta, hogy szeptember 14–16-a között az Országgyűlés vitát rendezett volna a bős–nagymarosi „nagyberuházás” kérdéséről. A vitát elhalasztották ugyan – mi viszont már teleszórtuk a várost a röpcéduláinkkal, teleragasztottuk a telefonfülkéket, aluljárókat, kerítéseket a „nyalókáinkkal”; nem fújhattuk le a tüntetést. De nem is akartuk: a Nagymaros Bizottság egyhangúlag elfogadta a tüntetés ötletét, s a felhívásunkhoz további 14 csoport csatlakozott. Az eredmény minket igazolt. Én cirka 20-25 ezer emberre számítottam – és 40 ezren voltuk, minimum! Persze, ez a 40 ezer ember nem feltétlenül a vízlépcső miatt jött ki az utcára, hanem az egyre rosszabb gazdasági és politikai helyzet, a „bizalmi válság” miatt is. De hát ez így természetes.

Ezzel kapcsolatban elmondok egy jellemző epizódot. Mi a tüntetést négy nappal előtte bejelentettük a rendőrségen (nem engedélyt kértünk, hanem bejelentettük). Vagy ötször voltunk tárgyalni, egyeztetni, és a rendőrség képviselője, egy magas rangú tiszt semmi szín alatt nem akart belemenni, hogy a Bajcsy-Zsilinszky úton vonuljunk végig; mindenféle közlekedési kifogást emelt; megbénítjuk Budapest forgalmát, kárt teszünk a parkoló gépkocsikban, ilyesmiket. A mellékutcákban tökéletes felvonulási útvonalat biztosíthatnak – mondta –, de ebbe semmiképpen nem akartunk belemenni. Ezt látva végül kijelentette: rendben van – csak ne legyen semmi politika. Hát, hajszál híján mégiscsak az lett.

Szóval, elégedettek lehettek. Csalódás nem ért?

Talán csak az, hogy a petíciónkat nem Grósz vette át, hanem Straub F. Brunó. Persze, megküldtük azért Grósz és Pozsgay címére is. Egyébként a petíciónak önmagában nincs sok jelentősége; mindössze a diplomácia nyelvén közli, amit a tömegtüntetés kifejez. Mert ez volt a lényeg: hogy 40 ezer ember a politikusok képébe ordította-füttyögte az elégedetlenségét. Mert a népakarat nem az, hogy fröccs mellett szidom a rendszert. Egy ilyen megmozdulásra sokan odafigyelnek, és gondolkodni kezdenek.

De mit tehetnek? Sokfelől hallom: a vízlépcső lefutott ügy...

Nem, nekem az a véleményem: az új vezetés nimbuszt csinálhatott volna magának, ha ezt az építkezést leállítja. Egyértelművé tehette volna, hogy valóban szakít a régi vonallal. De nem akarja vagy inkább nem meri ezt megtenni. Különösen nem népszavazással. Ettől rettegnek. A képviselőktől sem lehet sokat várni: hiteles tájékoztatás híján, amihez a fegyelem is társul, nem fognak a kormány kinyilvánított akaratával szembehelyezkedni. Visszadobják majd a döntést a kormányhoz – és a vízlépcső megépül.

De akkor is van értelme a protestálásnak, a tüntetésnek, minden ilyen akciónak. Egyrészt: ha megépítik is a gátat, ki kell belőlük kényszeríteni, hogy a lehető legoptimálisabb feltételek közt építsék meg. Másrészt ott van az ügy politikai jelentősége: az öntudatra ébredés; hogy az emberek kinyilvánítják az akaratukat, nem pedig magukban füstölögnek. Végtére is az a cél, hogy a környezetünk – a gazdasági, társadalmi és politikai „környezetünk” is – emberi legyen.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon