Skip to main content

A magyar világ tüköre – a sevillai magyar pavilon

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Mink András


Az épület részletes leírásával nem untatom az olvasót, láthatott, olvashatott róla eleget. Nem árt viszont megismerkedni a pavilon programjával, már csak azért is, mert az alkotók szándéka szerint az épület és a műsor együtt él(t). (Időközben, különösen az eredeti film lecserélésével ez a megálmodott egység csorbát szenvedett, de erről később.)

A szertartás

A program hosszú és fárasztó sorban állással kezdődik. Talán meglepő, hogy erre szót vesztegetek, de úgy érzem, a kimerítő várakozás nem jelentéktelen mozzanata a szertartásnak. Több okból is: azt gondolnánk, hogy a várakozás türelmetlenné és kevésbé fogékonnyá teszi az embereket, ezért könnyebben éri őket csalódás. Valójában ennek inkább a fordítottja igaz. Az olykor többórás várakozás a tűző napon fokozza az ekképp megharcolt és megérdemelt élmény utáni vágyat, növeli a befogadókészséget. Igaz ez az állítás nemcsak pszichológiai, hanem szimbolikus értelemben is. Az épületnek tagadhatatlanul mitikus az aurája, valószínűleg ezért is vonz annyi látogatót. A tervező mintha eleve arra készült volna, hogy az épület és a program mélyebb üzenete csak azok számára legyen megközelíthető, akik azt kiérdemelték, akiket a várakozás fizikai gyötrelmei megtisztítottak.

Végre a templom-pavilon hatalmas kapui kitárulnak, és a látogatók a harangok hívó szavára betódulnak az előtérbe és az onnan induló hosszú folyosóra. A kapuk bezárulnak, az emberekre hűvös homály borul. (A külső világ és a belső mitikus tér eme hangsúlyos elkülönítése a kinti forróságot és tolongást felváltó sötétség, hűvösség és csend számos más pavilonra is jellemző.)

A folyosó nem egyszerűen két világ határán húzódó, hanem inkább fölöttük lebegő senki földje. Bizonytalan, ingadozó, próbára tévő és választásra kényszerítő terep. Az emberek tudják, honnan jöttek, de még nem tudják, hová érkeznek majd, hová vezet a szűk és homályos folyosó. Állnak, hallgatják (általában) Kis Ferenc kiváló, ámde semmiképpen sem tömegfogyasztásra szánt zörejszerű zenéjét, amely nyugtalanító effektusaival maga is elbizonytalanít, és fokozza a várakozás izgalmát. Ez a titok megismerése, a beavatás előtti utolsó stáció.

Ami ezután következik, az bizony csalódást kelt. A folyosóról egy szűk és sötét lépcső (inkább veszélyes, mint érdekes) vezet le a fához. A látogatók félkörívben hátulról közelítik meg a faoltárt, amely tehát nem egyszerre tárul a maga teljes fenségében a közönség elé, ahogy azt a televíziós és filmfelvételeken látni. Ágai a szűk, kanyargó lépcső fölé nyúlnak, a ruha könnyen beleakadhat, és néhány látogató bizony nem is állja meg, hogy le ne törjön egy-egy darabkát belőle. A fa, mivel fölülről és mögüle közelítenek hozzá, uralja és egyszersmind eltakarja a tágas nyugati termet, amely így elvész. Igaz, amúgy is bántóan üres, még a fal- és boltívfaragványok sem annyira kidolgozottak, mint a másik teremben. Egyéb látnivaló nem lévén, a fát körbeálló tömeget néhány szűk ajtón gyorsan átterelik a keleti terembe. Ezt a megoldást ugyan mentheti a helyszűke és az idő rövidsége, az egész mégis nagyon illúzióromboló. A közönség egyébként is kissé értetlenül szemléli a fát, a kísérőzene pedig, amely önmagában szintén nem volna rossz, kissé agresszív hatású. Az egész olyan benyomást kelt, mintha szembesítenének valamivel, amit úgysem érthetek meg. (Főleg, ha spanyol látogató vagyok.)

A keleti teremben azután, amely sokkal kidolgozottabb, mint a nyugati, végképp szétesik a program. Az első film, amely tíz percben próbálta meg bemutatni az ország XX. századi történelmét, részint szájbarágósán didaktikus, részint egy külföldinek teljesen követhetetlen volt. A háborús és ’56-os képekkel, döglődő lovakkal nemigen lehetett mit kezdeni. A kommunizmust az „Utolsó vacsora” elhamvadó képe, a bukását visszahamvadó képe jelképezte, az átmenet nehézségeit pedig egy sikátorban forgolódó hatalmas amerikai álomautó. Hamis és gyenge ötletek. Arról nem beszélve, hogy többen megkérdezték: ki az a kedves, kopasz bácsi, aki egy piros nyakkendős kislánytól virágot kap, és olyan nagyon ünneplik. A köztársasági elnök? A film nem érte meg a júniust. Utódja egy teljesen semleges turistafilm, szép tájakkal, kastélyokkal. Hiába, a stílustörésen ez sem segít. A műsort bibliai idézet zárja, ami rendjén is van: végtére egy szertartáshoz így illik. Ámde magyarul idéznek, és a látogató végképp nem tudja, mit látott: egy világkiállítási programot, egy misztériumjátékot, egy kísértetkastélyt vagy pusztán egy szépen megmunkált faépületet. A legtöbben kedvesen megelégszenek ez utóbbival.

Az már csak részletkérdés, hogy az alkotók mintha Sevillában sem a külvilágnak akartak volna üzenni Magyarországról, hanem Magyarországnak (esetleg a Vatikánnak, amint Makovecz ezt többször kifejtette). De bennünket most nem ez az apró udvariatlanság érdekel, hanem maga az üzenet.

Az organikus paradoxon – az élettelen életfa

„Ami van, széthull darabokra” – akárha a József Attila-i megállapítást kívánná illusztrálni a pavilon programja. Széteső, töredezett, érthetetlen, közhelyszerű nemzeti relikviák kusza halmaza. Holott épp a mély gyökerekből táplálkozó, organikus, önmagából kibontakozó folyamatot, misztériumot állt szándékában megjeleníteni az épülettel egyetemben. Talán csak a pénzhiány, a kapkodás, az összeállítók ügyetlensége ludas a dologban. Talán nem. A kudarcnak megvan a belső, ha úgy tetszik, művészi logikája. Térjünk vissza egy rövid eszmefuttatás erejéig a fára, amely érzésem szerint az egész probléma kulcsa.

Robinson Crusoe, miután kiheverte a szörnyű hajótörés viszontagságait, azonnal nekilátott, hogy a számára idegen és természetellenesen érintetlen természetben megépítse a maga természetes világát, a civilizációt. A vadkecskéket megszelídítette, a fákat kidöntötte, a rönkökből házat emelt, aköré pedig erős cölöpkerítést. Nem akart mást, csak védelmet és biztonságot. A saját mesterséges világát, amely elzárja és megóvja őt a vad külvilágtól. Ezután azonban furcsa dolog történt – amint azt olvashatjuk akkurátusan vezetett naplójában, az emberi alkotóerő korabeli legendájában. A lecsupaszított, földbe vert cölöpök gyökeret eresztettek és ágakat hajtottak, és idővel árnyat adó lombkorona borult Robinson fölé. Robinson nem lepődött meg, csak örömmel tudomásul vette: amit alkotott, önmagától visszasimult a természetbe, a csoda megtörtént. A civilizáció a természet részévé vált, a természet civilizálttá. Mégis mindkettő elsősorban önmaga maradt. Ez Robinson-Defoe grandiózus látomása az új harmóniáról, az önmagát teremtő szintézisről.

Makovecz Imre grandiózusnak szánt XX. század végi látomása Magyarországról (a világról?) ennek pontosan az ellenkezője. Ellenkező a szándék: a Guadalquivir folyó pár éve még elhagyott nád- és szúnyogrengetege helyébe épített mesterséges, pénztől eltorzított világába visszacsempészni valami őseredetit, érintetlent, természetest. Egy darab természetet, ami egyszerre akar önmaga lenni, de azon túl önmaga szimbóluma is. Egy önmagánál is természetesebb természetet. Valamit, ami valódibb önmagánál, mert az, aminek magától is lennie kellett volna. Ez nemcsak paradox, de megtévesztő is. Hiszen ez nem maga az eredeti, a természetes, hanem egy ember látomása arról, milyennek is kellene lennie a valóban természetesnek. A valódi az, amit ő mutat meg nekünk, és mi tegyünk úgy, mintha nem mutatná, hanem magától lenne az.

A fa nem más, mint kvintesszenciája ennek az önmagát kiteljesítő paradoxonnak. Ott áll előttünk csorbítatlanul, gyökerestül, ágastul, a maga teljességében – csontváz, vagy inkább a famúmia. Teljes és eredeti – és halott. Egyre szárad és fogy, a pavilon kriptái homályában csontfehéren világító ágaiból a látogatók suttyomban le-letörnek egy darabot, üveg alá zárt puszta űrbe kimerevedő, csupasz gyökerein időnként bogarak jelennek meg. Talán máshol nem lenne több, mint egy vitrinbe zárt tengeri kagyló. De itt, ahogy természetellenesen lemeztelenített, kiszolgáltatott valójában mint önmaga eredetije és önmagán túlmutató szimbóluma, az élet szimbóluma tárul elénk – nos, ez ijesztő. A természetesnek szánt világ ijesztően mesterséges, zárt és halott. Viszont valóban valódibb önmagánál. Mesterségesebb annál, mintha egyszerűen mesterséges volna.

Mi hát az üzenet? Úttévesztés, kisiklás, vissza a gyökerekhez? Bartók Béla nem organikus volt, hanem zeneszerző. A pavilon alkotóinak víziója azért kell, hogy széthulljon, mert arról szól, hogy valami eleve nincs. Makovecz megüzente Sevillából Magyarországnak, hogy milyennek kellene lennünk, ha tudnánk, hogy valójában milyenek vagyunk, voltunk. De nem tudjuk, sohasem tudtuk, ezért nem is leszünk soha azok, akik igazából vagyunk. A halott fa egy halva született nemzet életfája. Hogy kik tehetnek erről? Makovecz soha nem rejtette véka alá ebbéli véleményét. Talán a tatár, a török? Ők kevésbé, igazából a mi véreink. A katolikusok, a németek, a szlávok, egyéb hígak és jöttek…

Igaz, az a fa, azok a fák éltek. El kellett azokat pusztítani ahhoz, hogy megmutassák velük: valójában mi sem élünk. Van élet a halál után? Így nincs. Makovecz fája és pavilonja nem a vágyott új harmónia jelképe, hanem az örökös, bosszús diszharmónia és frusztráció emlékműve. Ezt valóban csak mi értjük, egy spanyol soha.






























Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon