Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Nem célom, hogy a Beszélő nyújtotta lehetőséggel élve és helyzetemmel visszaélve e lapokat hitvita számára foglaljam le. Olyan emberekről akarok írni, akik meggyőződésükért, hitükért szenvedések próbáit is kiáltották, sőt meggyőződésem, hogy az „ötödik pecsét” feltörésekor közülük valók is állnak majd a mártírok között az oltár alatt.

Jehova Tanúi: az 1870-es években Amerikában keletkezett millenista szekta híveinek Mo.-on ismert elnevezése. »Komoly bibliakutató«-knak is nevezik magukat. Tanításaikat a milleneumi hitre építik, az »ezeréves birodalom« eszményi társadalmát a Messiás eljövetelétől várják. Tagadnak minden világi hatalmat és törvényt, nem hajlandók fegyvert fogni, és megtagadják a katonai szolgálatot. Kultúraellenesek: híveiknek tilos világi könyvek olvasása, színház, mozi stb. látogatása. Államellenes, alkotmányba ütköző tanaik miatt Mo.-on működésük nem engedélyezett.”

Ez az Új Magyar Lexikon III. kötetének 502. oldalán található idézet adott hivatalosan hírt Jehova Tanúi közösségének hazai jelenlétéről a Kádár-korszakban. Feltételezhető, hogy a szócikk írója az ekkor Magyarországon vallási kérdésekben teljhatalommal működő Állami Egyházügyi Hivatallal is egyeztette a szöveget. Ki gondolta volna, hogy a dicstelen emlékű ÁEH néhány nappal megszűnése előtt 1989. június 27-én a Magyarországi Jehova Tanúi Egyházat törvényesen elismert vallásfelekezetté nyilvánítja? Ráadásul úgy, hogy a közösség hitelveiben az államra, a hatalomra, a politikára vonatkozó nézeteit nem kényszerült felülbírálni.

Adatokat Jehova Tanúi működéséről a rendőrségi jelentéseken és egy-két újsághíradáson kívül a századelőn Forgács Gyulának A Belmisszió és Cura Pastoralis Kézikönyve című munkájában találunk. A Református Egyházi Könyvtár XIV. kötetét abban az évben (1925) adják ki Pápán, amikor a történelmi egyházak szervezetten és együttesen fellépve a „Bibliakutatókkal” szemben elérik, hogy a kormány Budapesten visszavonja a társulati irodalmi termékek terjesztésére kiadott engedélyét. Forgács ezt írja róluk: „újabban az adventisták egy különös fajtája látott munkához hazánkban. Ezek a millenisták vagy russelisták. A bibliakutatók „Őrtorony” című kiadóvállalata terjeszti az új tanításokat feltűnően naiv, tudálékos, kabbalisztikus… ízetlen füzetek útján. A millenizmus azt hirdeti, hogy itt a vég és megkezdődik Jézus ezeréves uralkodása. […] E szektával szemben is mint általában óvakodjék a lelkipásztor minden heves és sértegető támadástól.”

Szimonidesz Lajos A világ vallásai című kétkötetes művének Zsidóság és keresztyénség című kötetében „A reformáció oldalhajtásai” között találunk néhány mondatot „A komoly bibliakutatókról”. Szimonidesz úgy tudja, hogy „1913-ban vált le az adventista törzsről a »komoly bibliakutatók nemzetközi egyesülése«, melynek megalkotója Charles Taze Russell (1852–1916) pittsburghi származású kereskedő és lelkész”.

A századforduló óta eltelt évtizedek alatt a második világháború és a rendszerváltás között is sokan írtak Jehova Tanúiról, velük azonban nemigen készült interjú, így a róluk szóló tudósítások gyakran hemzsegtek a tévedésektől, s nem voltak mentesek az előítéletektől sem. Hivatalos elismerésük lényeges változást hozott. Az Egyház fontosabb eseményeiről hírt ad a tévé, és a tömegkommunikáció más lehetőségei is szerény mértékben teret adnak egy-egy róluk szóló tudósításnak. Ma már nem kell erdők és magánlakások mélyén rendezniük konferenciáikat, habár mi tagadás, ez még nem a békekorszak.

Jehova tanúi a világ 232 országában közel 80 000 gyülekezetben jönnek össze. Az 1995-ös év adatai szerint „hírnökeik” száma mintegy 5 és fél millió, az emlékünnepen (Jézus halála) részt vevők pedig több mint 13 millióan voltak. Magyarországon kb. 18 000 hírnökük van, az emlékünnep látogatói 220 gyülekezetben közel 40 ezren voltak.

Jehova Tanúi 1996-os Évkönyve Mozambik és Venezuela mellett a mozgalom magyarországi történetével is részletesen foglalkozik. A Zion’s Watch Tower 1898. május 15-i száma ad hírt arról, hogy Kanadából Magyarországra utazik egy egyetemi tanár. A híradás kifejezi azt a reményt, „hogy az Úr felhasználja majd néhány kiválasztott felkutatásában és elpecsételésében”.

A valóságos kezdet azonban mégis 1908-ra tehető, és egy Benedek Andrásné nevű hajdúböszörményi bibliakutató nevéhez fűződik. Ezután az első hírnökök Amerikából visszatérő hazánkfiai voltak, akik a kinti magyar ajkú közösség körében nagy számban anyanyelvünkön kiadott és terjesztett traktátusokat is magukkal hoztak. Az első világháborút követően a tengerentúlról visszatért magyar tanúk Kolozsvárott kezdtek irodát és nyomdát építeni. Ez az üzem 1924-ben 226 075 könyvet állított elő. Ezenfelül Az Őrtorony és az Aranykorszak folyóiratokból több mint 175 000 példányt osztottak szét román és magyar nyelven. Az Út folyóirat ezt írta: Jelenleg Romániában ehhez hasonlítható modern felszerelésű nyomda nincsen több… Milyen liliputi a mi iratterjesztésünk… ezekhez képest.” Megjegyzendő, hogy noha ebben az időben a hatóságok immár árgus szemekkel figyelték a közösség működését, mégis pl. 1930-ban öt hazai rádióadó 27 programjukat közvetítette. Érdekes az Egyház budapesti megjelenésének története. „Egy utcaseprő az eltakarítandó szemét között talált egy traktátust, amelyet a Bibliakutatók jelentettek meg. A kiadványban volt egy marosvásárhelyi cím. Megmutatta a traktátust a feleségének, aki nagy örömmel és érdeklődéssel olvasta.” Az ő otthonukban volt az első összejöveteli hely és iroda Budapesten.

Közben a hatósági kényszerintézkedések is megkezdődtek. Az első bebörtönzöttek csak az 1919-es forradalom közbejöttével kerülhettek szabadlábra. A közösség lapja Az Őrtorony 1993. július 15-i száma beszámol egy 1931-es esetről, amikor egy Kiss József nevű tanút egyházi összejövetelről a csendőrök puskatussal való ütlegelés közben kísértek az állomásra, megfenyegetve, hogy keresztülszúrják a szuronnyal. Kiss derűsen azt felelte az örökkévalóságra célozva: „Akkor hamarabb hazamegyek.” A tanút Debrecenbe, az ottani gyülekezetbe várták, azonban soha nem ért oda. Senki nem tudja, mi lett vele. „A testvérek levonták a következtetést, hogy az ellenségeik eltüntették, és valóban »hazament«, hogy elnyerje égi jutalmát.”

A történelmi egyházak, de több szabadegyház (adventisták, baptisták, pünkösdisták) is határozottan állást foglaltak ellenük. Szabó Lajos református lelkész ezt írta Antikrisztus a Tiszánál című füzetében: „Zseniális eszme volt, hogy ennek a népnek a vallás cégére alatt adagolják szívébe a bolsevizmust… Marx felvette Krisztus arcát. …itt járt Jehova Tanúival vörös palástjában az Antikrisztus.”

Nyisztor Zoltán katolikus lelkész Millenisták vagy bibliakutatók című röpirata sem barátságos vagy hízelgő: „Ezek rosszabbak még a vörös bolsevistáknál is, mert azok legalább nyíltan támadnak fegyverrel, de ezek a Biblia mögé rejtőzve megtévesztik az ártatlanokat. […] A russellianizmus az anarchiára szóló felszólítást a vallás mezébe öltözteti; a forradalmakat, az egyházüldözést, a papság vérbefojtását, kiirtását, mint Isten szent terve szerintit adja elő. […] A Magyar Királyi Állami Rendőrség éberen figyeli tevékenységüket…”

A helyzet a második világháborúig egyre romlott. A hatóságokban egyre jobban gyökeret vert a jól előkészített gyanú, hogy Jehova Tanúinak tevékenységében a kommunizmus kísértete járja be Magyarországot. Több helyen a községházára hurcolták és megverték őket, sőt arról is találunk tudósítást, hogy valamelyik településen a lelkipásztor 10 kg dohányért bérelt fel velük szemben verőlegényeket. Végül a fasizmus előretörésekor, 1939-ben betiltották a munkájukat. Megkezdődtek a vallatások, kitiltások és internálások. Jehova Tanúi közbűntényesekkel, kommunistákkal és zsidókkal kerültek különböző gyűjtőhelyekre.

Jehova Tanúi számára a hit terjesztése mellett a legnagyobb problémát a fegyverfogás megtagadása jelentette. 1940 és 1945 között a katonai szolgálat megtagadása miatt 16 tanút végeztek ki, további 26 személy a bántalmazásokba halt bele. A bori koncentrációs táborban 160 személy raboskodott közülük. A visszaemlékezésekben szerepel egy olyan eset, amikor egy megtört és egyenruhába öltözött volt tanú később egy olyan osztagba került, amelynek néhány más személlyel együtt a saját hitében megmaradt öccsét kellett volna kivégeznie.

A kegyetlenkedések az asszonyokat is elérték. A zsidó származású Bász Éva tanú dunavecsei letartóztatására így emlékszik vissza: „Kopaszra borotváltak, és ott kellett állnom meztelenül 10-12 csendőr jelenlétében. Azután megkezdődött a kihallgatás, és azt akarták tudni, hogy ki a vezetőnk Magyarországon. Elmondtam, hogy nekünk csak Jézus Krisztus a vezetőnk.” Erre gumibottal kegyetlenül verni kezdték. A további szenvedéseiről így ír: „Azok a vadállatok összekötötték a kezemet és a lábamat a fejem fölé, és egy csendőr kivételével mindannyian megerőszakoltak.” Innen Nagykanizsára, majd Auschwitzba, onnan a bergen-belseni koncentrációs táborba került.

A háború után rövid időre enyhülés állt be. 1947-ben országos kongresszust tartottak Budapesten a Sportcsarnokban 1200 résztvevővel. A Magyar Államvasutak még 50%-os kedvezményt is adott a kongresszusra utazó családoknak.

Némi meglepetést okozott, hogy a háború előtt a kommunizmus előkészítőinek tartott Jehova Tanúi a fordulat éve utáni hónapokban igen gyakran olvashatták az újságokban, hogy az „amerikai imperializmus bérencei”, akik az Egyesült Államokból kapják a támogatást. Az akkori idők utolsó nagy, nyilvános összefogása a kommunista hatalom és a papság között 1950-ben a Jehova Tanúi elleni kampányban valósult meg. Ebben az évben több mint 300 őrizetbe vétel történt. Nyilvános előadásokat már csak temetések alkalmával lehetett tartani. 1951-ben az ún. Jónás-tanács (az említett bíró 1956-ban félelmében öngyilkos lett) Tőr Sándor és bandája néven folytatott büntetőeljárást, amely a szervezet lefejezését volt hivatva szolgálni. A vád „az állam és a társadalmi rend megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvétel és hűtlenség” volt. A hét vádlott 5-10 évig terjedő börtönbüntetést kapott. Az egyik elítéltnek kihallgatása közben a nyomozó ezt mondta: „Önt most 10 évre becsukjuk, s mire eltelik a 10 év, Népköztársaságunk megerősödik, az emberek ideológiailag képzettek lesznek, és nem tudják majd őket befolyásolni a Bibliával. Akkor már nyugodtan elengedhetjük magukat.”

Az újabb kényszerintézkedések azonban nem szegték a tanúk kedvét, annak ellenére sem, hogy sokukat munkatáborba internálták. Volt olyan év, amikor a tólápi szénbányában 265-en voltak közülük. Ebben az időben az állam két dolgot erőltetett, a katonai szolgálat elvállalását és a Szabadegyházak Szövetségébe való belépést. 1955-ben megtévesztő módon felkínálták számukra a katonáskodás helyett a fegyvertelen szolgálatot, majd miután kiderült, hogy mégis be kell öltözniük és fel kell esküdniük: a felismerés után visszahátráló tanúkra súlyos börtönbüntetést szabattak ki. 1956 rövid szabadulást hozott, a forradalom leverése után azonban a korábban bebörtönzöttek ismét a rácsok mögött találták magukat.

Az enyhülés éveiben azután a legfőbb problémát a fegyveres szolgálat megtagadása jelentette, túl azon, hogy az állam igyekezett korlátozni a vallásos irodalom terjesztését is.

A hatóság közben taktikát váltott. Megpróbált beépülni a szervezet soraiba, vagy igyekezett megtörni és közreműködővé tenni egyeseket. Ez az igyekezete azonban a jól szervezett és éber közösség ellenállásán megtört. Az utóbbi évek történetéről Völgyes Sándor egyházelnökkel beszélgettem az Egyház Cserkút utcai központjában.

Elfordult-e, hogy összejöveteli helyiségeiket bezárták?

Általában magánlakásokon jöttünk össze, és ezeket mindig változtattuk. Amikor az Úr Jézus halálának évfordulója következett, azt a hatóság mindig különösképpen figyelemmel kísérte, és igyekezett megtudni, hogy melyek azok a lakások, ahol ünnepelünk. Megjelentek, és szétzavarták a testvéreinket.

Az Egyházügyi Hivatal munkatársai foglalkoztak Önökkel, vagy inkább a Belügyminisztérium emberei?

1979 után a brooklyni Világközpont jóváhagyásával létrejött egy kapcsolatteremtés a Belügyminisztérium tisztviselői és Jehova Tanúi képviselői között. Ezt megelőzően is volt egy laza kapcsolat egy személy és a hatóság között, de ezt nem hagyták később jóvá. A Központunk megszüntette. Majd kijelöltek két testvért, akik a hatósággal találkozhattak. Mondjuk háromhavonkénti rendszerességgel.

A kapcsolatot ki kezdeményezte?

A hatóság kezdeményezte, mert a hatóság csak úgy érezte jól magát, ha valamiféle ellenőrzést tudott gyakorolni ezeken a testvéreken keresztül, akikkel a szervezettel kapcsolatos kérdésekben találkozott. Összejöveteleinkről, irodalmaink fordításáról, kibocsátásáról és a példányszámokról esett szó. Ezek a találkozások kiszélesítették a lehetőségeinket az imádat vonatkozásában.

Ez mit jelent?

Azt jelentette, hogy eleinte 12 füzetünk jelent meg évente, azután szomorúságukra 16, majd 24. Állandóan kifogásolták, ha emeltük a kiadványok példányszámát. De ezek a beszélgetések mindig elő tudták mozdítani, hogy a mi akaratunk érvényesüljön. Azt akartuk elérni, hogy Az Őrtoronynak és más kiadványainknak ugyanannyi száma jelenhessen meg nálunk is, mint külföldön. Házinyomdánkról a hatóság is tudott. Később ofszet gépet is működtettünk.

Térjünk vissza a hatósági kapcsolathoz. Hogyan jött létre?

A dolog pontos menetét nem ismerem, de bizonyos, hogy a Világközpont tudott róla. Ezek a találkozások azonban nem feleltek meg a mi ízlésünknek. Az 1979 előtti néhány évben pl. a tárgyaláson megjelenő testvérnek egy eszpresszóban kellett találkoznia. Egy idő után testvérünk ezt felmondta, a hatóság pedig nagyon meglepődött, hogy mi ezt a helyet nem találjuk alkalmasnak. Ez a hatóságot nagyon nyugtalanította, és kezdeményezte a kapcsolat újra felélesztését, elfogadva a mi feltételeinket.

1979 után már azokat a testvéreket keresték meg és vették fel velük a kapcsolatot, akikről tudták, hogy beszélgetést folytathatnak velük. Az akkori vezető – akivel a kapcsolatot tartották – halálával ez megszakadt. A hatóság eljött a temetésre. Itt megszólították az egyik testvért, és indítványozták a kapcsolat folytatását. Nincs tudomásom arról, hogy a Belügyminisztérium komolyan próbálkozott volna olyanok megkeresésével és beszervezésével, akiknek nem volt megbízatásuk a tárgyalás folytatására.

Tekinthetjük ezt a kapcsolatot félhivatalosnak. Nem merült fel Önökben, hogy miért a Belügyminisztérium és miért nem az Állami Egyházügyi Hivatal tárgyal Önökkel?

Érdekes, előtte és ezután is a Belügyminisztérium emberei voltak, akik a kapcsolat felvételére törekedtek, de a cél az volt, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal felé terelgessenek bennünket. A kontaktus a Hivatallal 1985-ben létre is jött, és attól kezdve Bai főosztályvezető tartotta velünk a kapcsolatot.

Nem sugallt-e valamit a hatóság Önöknek ezeken a megbeszéléseken?

1979-ben, az első megbeszélésen, amikor immár nem az eszpresszóban kellett találkoznunk, hanem az a két személy ment el a megbeszélésre, akik erre a központból, Brooklynból a jóváhagyást megkapták (ez a megbeszélés a Hungária Szálló egyik szobájában történt), felvetették azt a lehetőséget, hogy eljöhet az az idő, amikor a Jehova Tanúi egyházát legalizálják. 10 évet kellett erre még várnunk.

Az első törvényes elismerésre törekvő próbálkozásunk az volt, amikor a brooklyni központtal egyeztetve beadtuk alapszabályunkat a Belügyminisztériumhoz. Ők azonban elutasították azt.

Említette, hogy a Belügyminisztériummal presszóban, majd később egy szállodában tárgyaltak. A Minisztérium vigyázott arra, hogy ne az ő helyiségeiben üljenek asztalhoz?

Ez a mi hatásunk volt. Inkább meghívtuk ezeket az urakat a lakásunkra, hogy ott folytassuk a megbeszélést. Ilyenkor általában az esetleges kellemetlen incidenseket védte ki a két beszélgető partner. Például: mi szerettünk volna az erdőben egy kongresszust megrendezni. Bejelentettük nekik, hogy mi itt és itt ekkor és ekkor kongresszust rendezünk, akár hozzájárulnak, akár nem. Ha nem akartak volna hozzájárulni, megzavarták volna az összejövetelt. De nem ez volt a cél. Számukra az volt a fontos, hogy mi tudassuk: lesz összejövetel, és hol tartjuk meg. Így megjelenhettek, de nem zavarták meg az alkalmainkat.

A kapcsolattartó belügyminisztériumi emberek udvariasak voltak?

Az az őrnagy, aki kezdetben foglalkozott velünk, elég durva és faragatlan volt, de az a másik kettő, akikkel később tárgyaltunk, már politikusabb volt, és nem nyúlt ilyen eszközökhöz. Úgy tűnt, hogy Jehova Tanúi szimpatikusak voltak nekik.

Mit jelentett az őrnagy durvasága?

Egyszer egy összejövetelen voltunk, ahol váratlanul ő is megjelent a családjával együtt. Az egyik testvérünk észrevette őt, biciklire ugrott, hogy értesítse a gyülekezésre jövő testvéreket, forduljanak vissza, mert itt van a Belügyminisztériumból Kovács úr. Ő azonban lerángatta a testvért a bicikliről, és pofon ütötte. Egy ilyen kevéssé művelt embertől nem is lehet többet várni. Még arra is képes volt, hogy lehallgató berendezést helyezzen el egy testvér lakásán, hogy ezzel a privát életét megzavarja.

Az illető tudott erről, a szeme láttára történt?

Nem egészen. De Jehova úgy irányította a dolgokat, hogy otthon volt, amikor nem is gondolták, hogy otthon van. Behatoltak a felső lakásba, és ott helyezték el a műszert.

A hatóság az egész országban egyformán viselkedett?

Nem. Volt olyan hely, ahol nem csupán a fegyveres szolgálat megtagadása miatt, hanem államellenesség vádjával is eljárást indítottak. Ez az én bírói elítélésem egyik szempontja is volt. Előfordult, hogy valakit, amikor kijött a börtönből, azonnal rendőri felügyelet alá helyeztek. Ha megszegte az előírásokat, pénzbírságot fizettettek vele. Volt, aki a prédikálásért csak fizetett, de akadt olyan is, akit ezért börtönre ítéltek. Szegedre és általában Csongrád megyére volt a legjellemzőbb a keményebb hatósági eljárás. Volt olyan, akit a katonai szolgálat megtagadása miatt letöltött hároméves büntetéséből szabadulva otthon már a lakásán várták a hatóság emberei, akik újra behívóparancsot hoztak, s testvérünk azonnal újabb hároméves időtartamra börtönbe vonulhatott. Egy másik testvérünk erre számítva kijelentkezett a lakásából, feljött Budapestre, és így elkerülte az újabb börtönéveket.

A hatóság gyakran érvelt azzal, hogy az engedélyeink csak iratterjesztésre szólnak, prédikálásra pedig nem. Így nemegyszer egyesülési joggal való visszaélés címén vontak bennünket a törvényszék elé. Semmihez sem volt jogunk. Aztán, amikor a kapcsolattartás fennállt, bizonyos lehetőségeket ki tudtunk harcolni, próbáltuk közbelépésre bírni a Belügyminisztérium illetékeseit, hogy szüntessenek meg egy-egy eljárást megyei szinten. Írásban soha semmire nem kaptunk engedélyt, de sok tekintetben megtűrtek minket.

A rendszerváltáshoz közeledve jobban kiszivárogtak hírek a hatósági túlkapásokról.

Igen, magyar és külföldi lapokban is szerepeltek adatok a bebörtönzött fiatalokról. Például 1988 március–áprilisában jelent meg, hogy Baracskán 144 főt tartanak fogva lelkiismereti okok miatt börtönben, közülük egy katolikus, kettő valamilyen más közösséghez tartozik, a többi Jehova Tanúja.

1989-ben törvényes elismerésünk küszöbén az egyik fontos kérdés a polgári szolgálattal kapcsolatos álláspontunk volt. Úgy láttuk, hogy az Állami Egyházügyi Hivatalt zavarja az az évi 150-es létszám, melyről a külföld is jól tudott, amely a börtönbe zárt fiataljaink számát jelentette.

A közösség igényelte-e a törvényes elismerést?

Már a Belügyminisztériummal való kapcsolattartáskor is felvetődött, hogy később legalizálhatnak bennünket, tehát soha nem aludt el az a gondolat, hogy egy napon törvényesen elismert formában folytathatjuk tevékenységünket a kommunizmus alatt. Nem gondoltuk akkor, hogy ez a rendszer egyszer megszűnik. Később az Állami Egyházügyi Hivatal is javasolta, hogy adjunk be egy szabályzatot. Ez már 1988 körül volt. A brooklyni központ elkészítette az iratot, és mi beadtuk. Az Állami Egyházügyi Hivatal fontosnak tartotta, hogy az Alkotmányt elismerjük. Mi azt feleltük, hogy természetesen, mint minden állampolgárnak, ez nekünk is kötelességünk. Testvéreink vágytak egy új korszakra. Szerették volna zaklatásmentesen végezni istentiszteletüket, azt is szerették volna, ha az irodalom úgy jelenik meg, mint külföldön, nyomtatott formában, és nem stencilen összegépelt állapotban, és kellő darabszámban.

Amikor egyes országgyűlési képviselők már az Önök elismerése után kísérletet tettek arra, hogy Önöket destruktív szektának minősíttessék, ez hogyan hatott az Egyházra? Volt-e olyan gondolatuk, hogy ismét kezdődik az illegalitás időszaka?

Mindenesetre nem nyugodtunk bele, hogy ezt a címkét ránk ragasztották. Bírósághoz fordultunk. Sajnos a Legfelsőbb Bíróság sem adott helyt a keresetünknek. Azzal érveltek, hogy nem megfelelő alanyt hívtunk perbe, nem az államot (amely mindig jóhiszemű), hanem a parlamentet kellett volna beperelni.

Ma már jogsérelmek esetén az Európa Parlament mellett felállított bírósághoz is lehet fordulni.

Valóban, nemrégiben egy görög ügyben hozott ítéletet az Európa Parlament bírósága. Ott az ortodox egyház nyomására bezárták az istentisztelet helyét, a Királyság-termet. A bíróság megállapította a jogsértést, és pénzbírságot rótt ki a görög államra.

Azt mondhatjuk, hogy jelenleg rosszabb a helyzet Görögországban, mint Magyarországon?

Igen. Sőt, a katonai szolgálat miatt is kedvezőtlenebb a helyzet. De nemcsak Görögországban, hanem Európa más államaiban is. Igaz ugyan, hogy Magyarországon továbbra is elítélik testvéreinket a katonai szolgálat megtagadása miatt, de általában csak felfüggesztett büntetést kapnak.

Csak általában?

Igen. Előfordult nemrégiben, például Nyíregyházán is, hogy egy testvérünknek börtönbe kellett mennie. Az is igaz viszont, hogy van aki a polgári szolgálatot sem fogadja el. A közösségen belül e tekintetben is lelkiismereti szabadság van. Legutóbb azt az ajánlást fogalmaztuk meg, hogy az állam bármilyen címen elvárhatja polgáraitól, hogy valamilyen munkát elvégezzenek. Ezért úgy véljük, hogy nem megalkuvás, ha valaki a katonai szolgálat helyett munkát végez.

Azt hiszem, a katonai szolgálat megtagadása, a vérontás elutasítása mellett az orvoslásban alkalmazott vér elfogadásával kapcsolatban is eltérő nézeteket vallanak. Nem jelent ez újabb frontot?

Sokat beszélgettünk erről a kérdésről. Hiszen az AIDS megjelenésével nagyon is indokolttá váltak félelmeink. De azt is le kell szögeznünk, hogy az orvostudomány mai állása szerint több veszélyt rejt a vér adásának alkalmazása, mint az alternatív megoldások. Az a tapasztalat, hogy az igazán progresszív gondolkozású orvosok egyre többen veszik fel a terápiás eszközök közé a vér nélküli ellátást. Az amerikai megállapítások szerint a XXI. század sebészete abszolút vérmentes lesz. Így a bibliai és etikai elvek hangsúlyozásán túl azt is aláhúzhatjuk, hogy ezzel a megoldással az egész társadalom jól jár, hiszen az orvosok késztetve érzik magukat a legújabb technikák és legmodernebb beavatkozások alkalmazására, nem beszélve arról, hogy ez a módszer olcsóbb is.

Ha már az anyagiaknál tartunk, Önöket gyakran éri az a vád, hogy egy világméretű, nyereségesen működő vállalkozást építettek ki, amely a tagok alulfizetett munkaerejéből valósulhatott meg.

Minden egyes Jehova Tanúja maga teremti elő a saját megélhetéséhez szükséges dolgokat különböző polgári szakmákban dolgozva. A teljes idejű szolgáknak csupán egy viszonylag kis csoportja (a kb. öt és fél millió Jehova Tanúja közül csupán 35 ezer) bocsátja munkaerejét teljes mértékben meggyőződése alapján önként rendelkezésre. Ezt anyagilag a Jehova Tanúinak vallási szervezete finanszírozza egy rend jellegű közösségben. Világméretű istenszolgálati munkánk kizárólag önkéntes adományokra támaszkodik.

Végül engedjen meg egy utolsó kérdést. Valóban úgy hiszik Jehova Tanúi, hogy csak ők menekülnek meg az ítélet napján?

Nem, ezt nem hiszik. Meggyőződésünk, hogy sok millió ember, aki az elmúlt évszázadok alatt élt, és nem volt Jehova Tanúja, szintén feltámad, és életet nyerhet. Továbbá Jézus óva intett attól, hogy másokat megítéljünk. Az emberek csak a külsőt nézik, Isten azonban azt is, ami a szívben van. Ő irgalmas szívű Bíró, és az ítélet feladatát Jézus Krisztusra ruházta, nem Jehova Tanúira.

• Befejezetlen jelen