Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

– Hogy először találkozott a miniszterelnökkel, bizonyára kihasználta az alkalmat: nemcsak a bányászsztrájkról esett szó.

Nagy Sándor: Az Antall miniszterelnök úrral való találkozásom a véletlen műve abban az értelemben, hogy nem a bányászsztrájk miatt jött létre. Tíz nappal korábban kezdeményeztem a találkozót, a kedvezményes üdültetés problémáinak az áttekintésére. Azt én meg nem tudom mondani, hogy az időpont kiválasztásában mekkora szerepet játszott a bejelentett figyelmeztetősztrájk; gyanítom, hogy nem hátráltatta, inkább előmozdította. Így, eltérően az eredeti szándéktól, a bányászsztrájk is téma volt, de csak abban az összefüggésben, ahogy egy ilyen időpontban létrejövő kormány–szakszervezet-találkozó nem mehet el e tény mellett. Én felvetettem: amennyiben a kormány tárgyalások útján hajlandó foglalkozni a bányászok követeléseivel, akkor én úgy ítélem meg, hogy a délutáni, esti műszakban kilátásba helyezett kétórás sztrájk már esetleg lefújható. Kétségkívül megvolt a tárgyalási készség a kormány részéről. Ezt én közöltem is a BDSZ-szel, amely, mint köztudott, részben erre, részben az előző napi kormánydöntésre alapozva le is fújta a délutáni műszak sztrájkját.

A bányászsztrájk kapcsán elmondtam azt is, hogy veszélyesnek érzem az őszi hónapokat, még inkább a tavaszi hónapokat. Azok az adatok, amelyeket mi kaptunk az inflációra, keresetekre, foglalkoztatásra vonatkozó számításaink során, rendkívül fenyegetőek, és – mondtam – amennyiben ez a radikálisan romló irányzat folytatódik, akkor számolni kell azzal, hogy az elégedetlenség komolyabb formát is ölthet. Ezzel természetesen nem azt akartam mondani, hogy ez vagy bármely más szakszervezet csodákat vár a kormánytól. Az azonban nem mindegy, hogy a kormány és – ha szabad ezt is említeni, bár ez más műfaj – a parlament arra az útra lép-e, hogy mint minden ismeretek tudója és mint a közjogi funkciókat ellátó szerv maga kíván mindent megoldani, vagy pedig azt mondja-e, hogy mennél nagyobb a baj, annál nagyobb szükség van a szakszervezetekre.

– Történt-e utalás a jövőbeli kapcsolatra az MSZOSZ és a kormány között?

N. S.: Egyetértettünk először is abban, hogy joga van Magyarországon minden szervezetnek a kormányhoz fordulni. Ugyanakkor egy ilyen beszélgetés semmiféle döntést, megállapodást nem helyettesíthet, annak nem fóruma. Legfeljebb azt szolgálja, hogy a résztvevők kellő semmitmondással – zsurnaliszta kifejezéssel így szokták mondani – eszmét cseréljenek egymással. Ennek a jelentőségét nem akarom alulértékelni, hiszen még a magánszférában is önmagában jelent valamit, hogy ki kivel áll szóba. Nem tartom szerencsésnek az összehasonlítást a korábbi SZOT-kormánytalálkozókkal: nem a két fél hivatalos képviselete ült össze, napirend szerinti tárgyalásra.

– Nyilván visszautasítja a független szakszervezeti liga és a munkástanácsok ama bírálatát, hogy az Ön látogatása (de a bányászsztrájk is) a szakszervezeti funkcionáriusok hatalomátmentését szolgálja. De mi a véleménye arról az ellenvetésről, hogy minderre a velük való egyeztetés nélkül került sor?


N. S.: Ezt a megjegyzést is teljesen megalapozatlannak tartom. A szakszervezeti kerekasztal nem fosztja meg a benne részt vevő szervezeteket szuverenitásuktól. Az sem igaz, hogy a kerekasztalt megkerültük volna: a Budapesti Műszaki Egyetemen tartott ülésünkön, amikor keményen vitatkoztunk a ligával az üdülés kérdéseiről, én megjegyeztem: amíg mi itt vitatkozunk, telik az idő, mindjárt itt van ’91, és akkor kereshetjük, ki vállalja a felelősséget. Azt mondtam: ha kell, akkor a miniszterelnökhöz fordulok. Ami pedig a figyelmeztetősztrájkot illeti: azt a BDSZ szervezte, nem látom be, miért kellett volna nekünk erről szakszervezeti kerekasztal-konferenciát szerveznünk.

– Eddig a koalíció a munkástanácsokat részesítette előnyben. Hogy látja: találkozásuk változást jelent-e e tekintetben?


N. S.: A parlamenti pártok fenntartással viseltettek, viseltetnek az MSZOSZ iránt. Ennek okai ismertek: az MSZOSZ múltja valóban rendkívül nyomasztó. Azt a tényt azonban nem lehet nem konstatálni, hogy ez mégiscsak egy létező szervezet, amelyik nem veri be a kirakatokat, nem szervez ostoba megmozdulásokat, nem hergeli föl a emberéket. Inkább igyekszik a maga eszközeivel mérsékelni az indulatokat. A történeti hűség kedvéért: a választások után nem az MSZOSZ vagy a hozzá tartozó szervezet kezdeményezett először sztrájkot. Sőt, mi meg voltunk botránkozva azon a sztrájkon, amiben megítélésünk szerint jóval több volt a politikai motívum, mint a klasszikus értelemben vett gazdasági követelés.

– A Márkus-hegyi munkástanács sztrájkja után három nappal, július 6-án, a kormányhoz intézett felhívásában a BDSZ is sztrájkot helyezett kilátásba arra az esetre, ha a kormány nem intézkedik időben.

N. S.: Ez igaz. De ha a kormányzó erők olyan impulzusokat bocsátanak ki magukból, hogy bizonyos politikai szándékok mentén támogatják, ösztönzik a sztrájkot, az roppant veszélyes biztatás, és megnehezíti azoknak a dolgát, akik abból indulnak ki, hogy a sztrájk valóban az utolsó fegyver. Az MSZOSZ tehát létező szervezet, és jogi legitimációja kétségbevonhatatlan. Ami a politikai legitimációt illeti, a kérdés az, hogy a belső bizalmi állapotok milyenek. A bizalmi válság kétségtelenül komoly. Ezért nem lehet megkerülni, hogy újra megkérdezzük a tagságtól: akarnak-e, hol akarnak szakszervezeti tagok lenni, mire akarják használni a tagdíjukat, milyen programot akarnak. És ha ezek után is létezik a szervezet, akkor – és ez nem szimpátia dolga – számolni kell vele mint realitással.

– Üdülésügyben milyen kérdést kellett tisztázni a miniszterelnökkel?

N. S.: A kedvezményes üdültetés 1991. évi rendezését. Hosszú távon ez az üdültetési rendszer nem tartható fenn, ez számunkra is világos. De ’91-ben fenn kell tartani a költségvetési támogatást (mégpedig legalább nominális, de még jobb lenne, ha reális értékben), bár már el lehetne érni, hogy a kedvezmény ne automatikusan, hanem a szociális rászorultságtól függően járjon. Hogy pedig melyik munkavállalónak kell kedvezményre jogosító jegyet adni a beutaló mellé, azt a szakszervezetek mérlegelnék.

– Miért a miniszterelnökkel kellett tárgyalni erről?

N. S.: Ez egy nagyon jó kérdés. Természetesen több minden megelőzte ezt az intervenciót részemről: sokszor próbáltunk az illetékes állami szervekkel beszélni, szeptember elején a pénzügy- és a népjóléti miniszterrel is. Utána viszont azt kellett tapasztalnunk, hogy amit megbeszéltünk, az a gyakorlatban nem látszik összeállni. Négy dolog okozza a zavart: a létező szakszervezetek között sincs egyetértés; az üdültetési rendszer jelenlegi állapotában összeomolna a költségvetési támogatás nélkül; a parlament is napirendre tűzte az üdültetés kérdését; és végül: a parlament megvonta a kezelői jogot a szakszervezetektől az állami tulajdonú üdülővagyon esetében, ami a szakszervezeti üdülővagyon 91 százalékát érintette. A célom az volt – és sikerült is elérni, amit sem soknak, sem kevésnek nem tartok –, hogy a miniszterelnök és a népjóléti miniszter jelentse ki: ’91-ben a kedvezményes munkavállalói üdültetés feltételeit biztosítani szükséges.

– Esett-e szó a miniszterelnöknél a szakszervezeti vagyon elszámoltatására és a tagdíjfizetés önkéntességére vonatkozó SZDSZ-es javaslatokról?

N. S.: Fél mondat erejéig. Én hangot adtam közismert álláspontunknak, hogy a javaslatok beavatkozást jelentenek szervezetünk életébe. De a miniszterelnök nem reagált.

– Schalkhammer Antal, a BDSZ főtitkára megemlítette nekem: a bányászszakszervezet foglalkozik az MSZOSZ-ból való kiválásának gondolatával. Hallott-e Ön ilyen tervről?

N. S.: Ezt minden tagszervezetünk napról napra fontolgatja. Most nem konkrétan a bányászszakszervezetről beszélek (nincs okom senkit megsérteni), nagyon sok szervezet és tisztségviselő a saját tehetetlenségét és tehetségtelenségét úgy próbálja ellensúlyozni, hogy az eggyel följebb lévő struktúrából kilép, mivel a mai politikai viszonyok között ezzel – úgymond – politikai legitimációt lehet nyerni. Ha azt mondják az MSZOSZ-ről: posztsztálinista, SZOT-utód szervezet, máris úgy vélik: egy hatalmas lépést tettek előre. Prózaibb okok is vannak: meg akarják takarítani a pénzt, amit az MSZOSZ-be fizettek (a tagdíjak 5%-át). Példa erre a gyógyszeripari szakszervezet. Az érdekvédelmi szervezet klasszikus alapja a szolidaritás; az erózió jele, hogy 5%-ot spórolnak a segélyek némi emelésére, mikuláscsomagra. Ha most ehhez hozzávesszük a parlamenti ráhatást a mostani struktúra szétverésére, az nem azt fogja eredményezni, hogy más szakszervezetek létszáma ugyanolyan arányban növekszik, hanem hogy megszűnik a szakszervezet. Persze, készséggel elismerem: haza is beszélek.

• Belföld