Skip to main content

A zászló és a lámpás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Az MSZP országos értekezlete után


Az értekezleten ezzel a kicsit suta allegóriával kívánta szemléltetni Békesi László az ő és elnöke pártbéli helyzetét és viszonyát. Az utóbbi hetekben úgy tűnhetett, a lámpás lángja könnyen belekaphat a zászlóba, vagy a lobogó takarhatja el a fényt. Ám ismerve az MSZP négy évét, nincs mit csodálnunk a kiegyezésen.

Kibekkelő

Horn Gyula pártelnök a legfegyelmezettebb parlamenti pártot formálta ki, amely nemcsak kiheverte frontembereinek elvesztését (Németh Miklós, Pozsgay Imre), de tőkét kovácsolt belőle, a profiltisztítást. A tagság ezért hálás Hornnak, és mi tagadás, az is lehet, hiszen 1993-ra szalon- és partiképessé vált a párt.

A kormánykoalíció által két éve megkezdett és kisebb-nagyobb intenzitással azóta is folyó Horn-ellenes propaganda a felszálló ágban lévő pártot már nem érinti, és úgy tűnik, a politikus népszerűségét sem. Igaz, sikerült az Országgyűlés külügyi bizottságának éléről leváltatni, de a külföldi (német) megítélése egy fikarcnyit sem módosult. Azt, hogy „ő engedte ki a németeket”, mindenki tudja; az, hogy „pufajkás volt”, keveseket érdekel.

Harc az elnökért

Nem szabad elfelednünk, hogy az MSZP elnöke a Kádár-nómenklatúra egyik tehetséges figurája volt, és mint ilyen megtanulta a politikai belharc összes fogását. Tisztában van az erejével és lehetőségeivel: az egyedül elképzelhető vetélytársát, a népnemzeti jobbal, sőt szélsőjobbal összekacsingató Szűröst taktikusan a partvonal mellé szorította: a csapatban maradt, de tartalékként.

Horn és köre meglehetősen sarkosan határolódott el a szélsőjobbtól, ez is magyarázhatja az írott sajtó és az értelmiség egy részében növekvő népszerűségét.

Ám még a legjobb idegzetű politikusból is kibúvik néha az ember. Nem csoda, ha a máskor pókerarcú MSZP-elnök sikertelen „nagy dobását”, augusztusi fizetett hirdetését követő negatív visszhang hatására kissé zavarba jött.

A bírálat nem várt helyről is érkezett. Békesi László, a mindig nett technokrata, akit a költségvetésnél mindig elő lehetett húzni, íme, nekünk is van tehetséges, közgazdászunk, kemény szavakkal ostorozta a „tervezetet”. Sokan úgy vélték, a pártvezér nem egyeztetett, ezzel idézte elő Békesi bírálatát. Ez azonban nem ilyen egyszerű.

Mások a választások előtt egy évvel elvégzett tesztnek, beetetésnek tartották a hirdetést. A reakciók már jól érzékelhetők, viszont tétje nincs. Ez közelebb jár az igazsághoz.

A valódi ok az lehetett, hogy a tb-választásokon óriásit nyert Nagy Sándor vezette MSZOSZ-szal kötött szövetség testesedett meg a szövegben. Hornék még nem a választókat, hanem Nagy Sándorékat akarták megnyerni. Sikerült is, és ez a szerdán tovább erősödő MSZP–MSZOSZ választási szövetségben csúcsosodik ki.

Szociálliberálisok

A ’89–90-ben elpártolt szakértelmiségiek visszatértek az erősödő pártba, és ott ma komoly befolyással bíró csoportot alkotnak; gazdasági elképzeléseik csereszabatosak az SZDSZ elképzeléseivel. Ebből következik, hogy Nagy Sándoréival nem. A Békesi-program semmi lényegit nem tartalmaz a hirdetésből, és ez a „szakszervezeti szocialistáknak” érthetően nem tetszik (lásd Nagy Sándor interjúját a november 13-i Magyar Hírlapban).

Bár a gazdasági programot csak a januári kongresszus fogadja el, Horn már most a szociálliberális gazdasági megoldás mellé tette le a garast. Elismerte, helyesebb lett volna szakemberekkel konzultálni a hirdetés előtt, és egyetértett Békesivel a szociálliberális koalíció szükségességében.

Az igazi kérdés, hogy a vasárnap kissé savanyú Nagy Sándor meddig tűri a mellőzöttséget, nem keres-e szövetségeseket a Pozsgay után nosztalgiázókban, vagy – ami veszélyesebb – a pártban mind hangosabb volt apparátcsikokban; akik egyként viszolyognak a szabadelvűségtől. Vajon kialakítható-e velük egy antiliberális érdekszövetség?

És arra is figyelnie kell Hornnak, mekkora a liberális hajlandóság a koalícióra. A Fideszt tán túl sokat szapulják, az SZDSZ-ben pedig túlságosan biztosak.

A jövendő szociálliberális kormányának felállását nehezítik az olyan kijelentések, mint Gál Zoltánéi, aki Debrecenben ezeket mondotta: az ügynöktörvényt felesleges meghozni, minek a múltat bolygatni, az iratok többségét már úgyis törvényesen (sic!) megsemmisítették, a legjobb lenne a többit is. (…) „Nekünk mindegy, hogy a liberális vagy a konzervatív médiából maradunk ki.” (Úgy tudom, például Pálfy G.-t nem Kis János vitte a tévébe.)

A kormánykoalíció löki a szociálliberálisokat a szocialisták karjába – állítják a frigy ellenzői. De szószólóinak is érdemes az eszükbe vésni: a gyűrűváltás még nem történt meg.




































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon