Zádori Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Az ország könyvtári rendszere 1989–1991 között gyökeresen megváltozott, az addigi fenntartói hálózat átalakult. A nagy fenntartók közül kiesett a SZOT és a tudományos intézetek egy része. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium könyvtárügyért felelős osztályvezetője, Sóron László szerint a SZOT-hierarchiát leképező szakszervezeti hálózatokba tartozó mintegy 5000 egységből 1500 maradt papíron, de ezeknek csak fele szolgáltathat. Poprády Géza, az Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK) főigazgatója úgy véli, hogy a munkahelyeken működő könyvtárak többsége nemigen állt többől, mint néhány könyvszekrényből.

A megszűnt egységek állományát vagy el-, vagy átadták. Jó példa erre a volt Pest megyei szakszervezeti könyvtár, amelyet „tokkal vonóval” vett át a Pázmány Péter Hittudományi Egyetem bölcsészkara. Számos nagyobb városban a helyi vagy a megyei könyvtár vette magához az állományt, megtartva emellett a régi funkciót, a munkahelyi dokumentumszolgáltatást.

Az ingatlanokkal már nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Ezek többnyire más intézmények területén álltak, sok esetben szokásjog alapján. Ez azonban az új tulajdonosokat semmire sem kötelezte. (Így került az utcára a Videoton könyvtára is.)

Még kevesebbet tudunk a megszüntetett tudományos intézeti könyvtárak gyűjteményeiről. Egyesek szerint komoly értékek tűntek el nyomtalanul.

Már a nyolcvanas évek második felében elindult a fogyás a tanácsi fenntartású intézményeknél. Ez azonban nem aggasztotta a szakembereket: mesterségesen túlméretezettnek tűnt a közművelődési könyvtárak száma. Ma sem a fogyás mértéke a kritikus – állítják –, hanem az, hogy a fennmaradók csupán vegetálnak: állománygyarapításra nem jut pénz, a megváltozott igényekhez nem tudnak idomulni. A jelenlegi önkormányzati hatásköri törvény kötelezővé teszi a könyvtári alapellátást. Azt viszont, hogy ezt a település helyben oldja meg vagy sem, nem szabályozza. A kádári művelődéspolitika törekvésének, hogy mindinkább mozgó ellátással elégítsék ki a kistelepülések könyvigényét, az önkormányzatok önállósodási láza vetett véget. A már létező 800 ilyen szolgáltatás többsége felmorzsolódott. Pedig – állítják többen – az aprófalvak dokumentumellátásának ez a jövője: bibliobuszok működnek sikeresen Szlovákiától Angliáig.

Fogyókúra

1993-ra 1985-höz képest a könyvtárak száma 45%-kal esett vissza. Valamennyivel ezt is fölülmúlja a foglalkoztatottak számának csökkenése (50%), de tömeges elbocsátások még nem voltak, (l. 1 tábla.)

1. táblázat: Könyvtárak Magyarországon (1985-1993)

Könyvtáros-munkanélküliségről egyelőre nem beszélhetünk – állapította meg Papp István, a Magyar Könyvtárosok Egyesületének főtitkára. Bár a jövőben ez sem elképzelhetetlen – tette hozzá.

A régi, 100-nál több hálózatból összeállt szisztéma (a SZOT-nak egyedül kb. 40 ilyen volt) összeomlása után szükséges egy új kiépítése. A szocializmus idején kialakult rendszerben a könyvtár típusánál, feladatánál meghatározóbb volt a fenntartó kiléte. Ma már pontosan tudható, ki adja a pénzt (egykor a szakszervezetek a szakma számára is átláthatatlan módon jutottak támogatáshoz a központi költségvetésből), de a fenntartó és a felügyeleti szerv a legtöbb esetben elkülönül. Az új hálózatoknak minden bizonnyal hasonló funkciójú szereplőkkel kell megalakulniuk. Ebben az esetben a fenntartó másodlagos. Mintegy két éve komoly vita folyt arról, hogy az önállóságot kapott egységek hogyan integrálódjanak. Érdekes módon nem a természetesebb, bár új, a régi megyei kereteket keresztülmetsző kapcsolatokat keresték: változtatás nélkül feltámasztották a régi szisztémát, a megyeit.

A sanyarú sorsú könyvtárak fejlesztése kulcskérdéssé vált. A megújulásban vezető hely juthatna a felsőoktatási könyvtáraknak. Ezek egyrészt alkalmasak arra, hogy a tudományos kutatási és fejlesztési, valamint oktatási igényeket egyszerre elégítsék ki. Másrészt könnyebben juthatnak pénzekhez, fejlett technikákhoz például pályázatokon keresztül mint magányos bibliotékák. Ha ez az elképzelés valósulhatna meg, az valószínűleg hátrányosan érintené a régi struktúrából szinte sértetlenül visszamaradt szakkönyvtári hálózatot (l. 2. tábla.) és számos megyei könyvtárat.

2. táblázat

A minisztérium illetékesei azonban a kisebb érdekkülönbségeket figyelmen kívül hagyva hozzáfogtak egy nagyívű koncepció kidolgozásához. A világbanki hitellel (voltaképpen segély) több lépcsőben történő fejlesztés az automatizálást, állománygyarapítást, struktúraátalakítást és a szakoktatás megújítását szolgálná.

E projekt mértékén kívül abban különbözik gyökeresen a többi hasonlótól, hogy szerepel benne az állománygyarapítás is. Rózsa György, az Akadémiai Könyvtár vezetője egy tanulmányában figyelmeztet a mind általánosabb gyakorlat veszélyeire: ha a jelenlegi tendencia folytatódik, akkor néhány éven belül rátévedhetünk a fejlődő országokban tapasztalható útra: lesznek ugyan az információellátásban ki nem használt „high tec” kapacitások, viszont alig lesz könyv és folyóirat. (Magyar Tudomány, 1994, 9. sz.) Az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár (OMIKK) főigazgatója, Herman Ákos helyzetértékelése ezzel cseng egybe. Bár az intézményük a többihez képest több pénzt fordíthat folyóirat-vásárlásra (erre költik a gyarapításra szánt források 90%-át), az infláció és a forintleértékelés lehetetlenné teszi a szinten tartást, sőt egyre több folyóiratot nem tudnak megrendelni: néhány éven belül 25-30%-kal csökkent a folyóiratszám. Szántó Péter, az OMIKK mellett működő könyvtár igazgatója szerint egy tudományos könyvtárnak legalább az igényelt dokumentumok 60-70%-át saját készleteiből kellene az olvasó kezébe adni. Ehhez 3-5000 fajta lap szükséges, ennél ma már kevesebb van. Az OMIKK szerencséjére egyrészt a fenntartójuk, az OMFB erőfeszítéseket tesz, másrészt az elmúlt években korszerűsítették a könyvtárt. Bekapcsolták a nagy nemzetközi műszaki információs hálózatokba, gépesítették a feldolgozási-katalogizálási folyamatokat, ez megteremtette a lehetőséget, hogy műszaki egyetemekkel összeköttetésbe kerülve osztott katalogizálási rendszert működtethetnek. Az ezek segítségével beszerzett dokumentumok viszont az olvasónak pénzbe kerülnek.

Költségvetés

Általános jelenség, hogy nő a könyvtárak költségvetése, és bár nem ugyanilyen arányban, de emelkedik a gyarapításra szánható pénz is. 1985–1992 között a társadalomtudományi intézetekben a beszerzési költség 30%-kal, a természettudományiaknál 65%-kal lett több, míg a beszerzett dokumentumszám 37, illetve 25%-kal lett kevesebb.

Nem jobb a helyzet az önkormányzati fenntartású könyvtárakban sem. Nem a gonosz városatyák tagadják meg a pénzt, hanem a beszerzési költségek nőnek. Míg 1989-ben egy beszerzett dokumentum (a Népszabadságtól az Attenborough-videóig terjedő skálán) átlag 91,4 Ft volt, addig ez 1993-ban 264,6 Ft.

Egy könyvtár költségvetésének több mint felét a bérek s vonzatai viszik el, dologi kiadásra jut 40%. Jó esetben a fennmaradó kb. 10% mehet dokumentumvásárlásra. De van ahol az üzemeltetésre sincs pénz, így van ez 361 önkormányzati könyvtárban. Ez a megszűnés előtti kóma állapota. Ezen helyek többsége az UNESCO könyvtári kritériumainak nem felel meg. Pedig csak három feltételnek kellene teljesülni: legalább 2000 dokumentum, önálló helyiség, főfoglalkozású alkalmazott. A 2. táblából kiderül: a könyvtárak többsége elképesztő körülmények között működik, nekik nagyobb az esélyük a megszűnésre. (A munkahelyi szolgáltatóhelyek kevesebb mint 8,2%-a felel meg az amúgy szerény követelményeknek.)

A romló helyzeten az sem változtat, hogy a csökkenő számú könyvtárak változatlan számú olvasót látnak el. Sőt a könyvtári szolgáltatások igénybevétele folyamatosan nő. Papp István szerint úgy van ez a könyvtárral, mint a csatornával. Természetesnek veszik a létét, nem törődnek az állapotával. Csak akkor figyelnek fel rá, ha eltörik, és már bokáig állnak a szennyvízben.

Ezt a szerény csatornarendszert – nyugati szakemberek szerint –, bármennyire is erodált, nem szabad feláldozni, mivel újbóli létrehozása lehetetlen lesz.

• Belföld