Skip to main content

Nagy Újszövetség előtt?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Azóta, hogy ismertté vált, a két pártelnök közös nagygyűlésen szerepel, többen ezt a magyar szélsőjobb lehetséges egyesülése első lépéseként félték vagy remélték. A Magyar Fórum egyenesen „választási adu ász beszédeket” várt. A közös együttlétből azonban egyelőre nem született szövetség. Várat magára a Csurka által megálmodott Nagy Újszövetség: „Ez a mostani többpártrendszer egyszerűen büdös. Bele van pecsételve a kommunista étlap minden szaftja. Most egy nagy Nemzeti Párt kellene, de legalább egy Nagy Újszövetség. (…) A nemzeti oldalról kellene teremteni egy nagy szövetséget… a biztos értékek és a közös célok alapján” – írja (Magyar Fórum, febr. 17.).

Kikből állna ez a társaság? A félreállított magyarságból, akiknek törzsét a MIÉP és a Magyar Út Körök alkotják mint az erre kiválasztottak, integrálók és úgyis mint volt MDF-esek: egyszerre tisztán és tapasztaltan.

A nemzeti szellemű MDF-nek is itt lesz a helye, amennyiben visszatér a lakitelki gondolathoz, kivágja a férges részeket, hisz „a legnagyobb lehetősége mégiscsak a kormányon lévő MDF-nek van, hogy jóvátegye Antallék mulasztásait. Vagy árulását.”

Torgyán – kevésbé ideologikusan – szintén „széles nemzeti mozgalom” létrehozásában bízik. Ez szülte a kisgazda MÚK-ot, a Nemzeti Összefogást. Azonban ragaszkodik a pártjában kialakított vezérstátushoz.

Boross kedvenc gondolatmenete alapján bízik a magyarság hagyományos politikai éleslátásában, a szélsőségektől való irtózásában. Itt ugyanis külső segítség nélkül még sem jobb-, sem baloldali ultrák nem kerültek hatalomra. Az optimista miniszterelnök azt felejti el, hogy amidőn a szélsőségesek hatalomhoz jutnak, többé már nem azok. A baloldali veszéllyel riogató politikus sem tagadhatja, hogy a mai magyar szélsőjobb legismertebb figurái (Csurka, Torgyán, Zacsek, Király B., Bogdán) a kormánypártok képviselői voltak. Az MDF volt a MIÉP, a MÉP és az MPP bölcsője. Míg a „baloldali blokk” parlamenti pártjaiból senki nem alakított szélsőséges pártot, vagy csatlakozott a Munkáspárthoz.

A két háború közti magyar szélsőjobb egyik alapjellemzője, a végletes megosztottság ma is karakterisztikus vonása az „újjobboldalnak”. Ebben szerepe volt Antall ügyes húzásainak, de a valódi okok vezetőik személyiségében rejlenek.

Bár kétségkívül komoly eredményre vezetne Csurka és Torgyán személyiségének ideg- és elmegyógyászati megközelítése, maradjunk most a politikai habitusuk különbségeinél.

Míg Torgyán mintája a házmester, addig Csurkáé az írástudó dzsentri szélsőjobbossága. Torgyán elvileg nem gyűlöli a kapitalizmust, nincsenek ugyanis elvei. Sőt, a pénzt kifejezetten szereti, olyannyira, hogy sóvárog a második emeleti kegyelmesék ebédlőbútora után. Csurka, az egykori hedonista egyszer jelet kapott, kiválasztott lett. Ma ez a szerep teljesen elhatalmasodott rajta. Keserves és heroikus küzdelemként éli meg a politikát, ahol ő az áldozat. A „csurkai titanizmussal” szemben Torgyán folyamatos győzelemként könyvel el mindent. A tényeket különbözőképp kezelik: Csurka tragikusan, a kisgazdavezér magától eltávolítva és bagatellizálva. Nagyon jellemző egykori III/III-as kapcsolatuk publikálása: Csurka bűnbánatot gyakorolt, míg Torgyán körömszakadtáig ragaszkodott ártatlanságához.

Ráadásul Torgyán nehezen vádolható antiszemitizmussal. Nem szeretik egymást. Csurka Torgyánt hibáztatja a Kisgazdapárt szétveréséért, míg Torgyán még mindig az MDF erős emberét látja Csurkában. Most mégis, híveik nagy boldogságára, vállalták egymást.

A liberálisok közt a szélsőjobb veszélyességének megítélésében döntően két álláspont ütközött: az egyik szerint reális a félelem, a másik szerint nincs komoly veszély. Az első értékelés szülte a Demokratikus Chartát. Ekkor a Fidesz és Orbán Viktor csak átmenetinek ítélte a szélsőjobb térnyerését (l. Beszélő, febr. 17.). Mára azonban Kis János állítja, nem kell számolnunk az előretörésükkel (MH, karácsonyi szám). Orbán szerint, ha ez pillanatnyilag nem is, de a jövőben igenis előfordulhat. Csökkentené a veszélyt a jelenlegi kormánykoalíció demokratikus erőinek bevonása a választásokat követően a végrehajtó hatalomba.

Kérdés, hogy egy egyesült jobbszél nem késztetné-e a most demokratikusnak, mérsékeltnek tartott MDF-politikusokat jelenlegi stratégiájuk újragondolására. Igaz, Lezsák és Für is elzárkózott a jelenlegi MIÉP-pel való együttműködéstől, de nem volt oly régen, amikor Boross kormányfő a század legnagyobb drámaíróját még tüzesen védte a bírálatoktól. Csurka írásaiból ugyan süt a sértettség, de nem lehet nem kiolvasni, az övéi közé vágyik. Torgyánnal nehezebb, ő aránylag korán távozott a koalícióból, ez szab politikájának irányt. Egy súlyos választási vereség és Csurkáék sikere azonban politikájának átalakítására kényszeríthetné.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon