Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

A történet azzal kezdődött, hogy temettem az óbudai temetőben. A papi öltözőbe belépett egy hórihorgas pap és kedves kíváncsisággal megkérdezte, hogy miféle szerzet vagyok. Néztük egymást, ahogy Isten különféle skatulyáiból előbújt csodabogarak (s tegyük hozzá: papi csodabogarak) egymást szemlélni képesek, derűs szemmel, szeretettel teli ugratásra készen. Kiderült, hogy a belépő azonos azzal a bizonyos Lipp László katolikus lelkipásztorral, aki a tragikus körülmények között elhunyt hajdani válogatott Pusztai László árvái megsegítése, majd a visszavágón az Erdélyben maradt művészek támogatása céljából a Fradi Öregfiúk Válogatott és egy bizonyos papi focicsapat közötti összecsapásokat megszervezte. A csapatkapitányi szalag természetesen az ő karján virított.

Most a gazdagréti lakótelep szervezőlelkésze. Temploma még csak a tervrajzokon, a szívében s a környék hajdani szemétdombja helyén leszurkált karóktól övezetten, csupán Isten és az ő szeme által látottan létezik. „Plébániája” egy kelenföldi bérház földszinti másfél szobás lakása. Igazi papi birodalom. A házigazda mentegetőzik, bár a közelmúltban öt kegyes asszony öt napon át takarított és rendezgetett. Sikerül végiglavírozni a felbecsülhetetlen mennyiségű kéziratpapír között. Rengeteg könyv, köztük itt-ott szerszámok, autóbusz-alkatrész, focicsuka, ottfelejtett kávéscsészék, úti emlékek-ereklyék. A falon, szentképek között a csapat fotója. Mindez festői „elrendezésben”. Apropó festői. A lelkész úr fest is. A szoba falán a virágvasárnapi bevonulás vázlata.

– Míg Michelangelo meg nem jön, elmegy. Mi? – pislant rám derűs szemekkel. – Magam festem majd a templom oltárképét. Ezen is megspórolok vagy másfél milliót. Nézd a tömeget – mindenért azonnal lelkesedik. Holnap majd „feszítsd meg”-et kiabál. Az apostolok, pünkösd előtt, mint az egyház ma. Tétovák, bizonytalanok, semmit sem értenek. A főpapok – Jézus szemmagasságában – a sunyin előkandikáló, mindenre elszánt hatalom. Az út végén, a messzeségben a kereszt. Lehet csatlakozni a menethez!

Ministránsok jönnek: fiú – lány. Az atya markukba nyomja a gazdagréti kábeltévé vallásos műsorának híranyagát. Ok a bemondók a délutáni felvételnél. A beszélgetés út- és rendezés közben folytatódik. Megtudom, hogy a tájékozódási pontként is megjelölt autóbusz a ház előtt szintén „hitéleti kellék”, ezen utazik a Napsugár SC; és legutóbb ezzel zarándokoltak a hívek Rómába. Harmadárán a hivatalos tarifának. A buszt ugyanis Lipp László vezette (természetesen, hogy ezért se kelljen fizetni). Maga szerezte be a szőlő és más gyümölcsök szűrleményeit és a gyomor igényeihez nélkülözhetetlen egyéb kellékeket, melyeket az imént látott két bájos ministráns szolgált fel. Mit mondjak, az utazás kitűnő hangulatban zajlott.

Közben belépünk a lakótelepi stúdió szomszédságában tanyázó szövetkezet irodájába. Szívélyes üdvözlések. Atyánk végigmustrálja a „zöldségeket”, kiválaszt egy elég bozontos cserepet, és hóna alá kapja. Barátságos bólogatások. Szükség van még egy asztalra is. Az is honnan, honnan nem kerül, s máris kezdődhet a felvétel. A hírek között katolikusok és protestánsok felváltva. Az utóbbiaknál sem botladozik a kis bemondók nyelve.

– Hatévesen utcaseprő akartam lenni. Ez az igazság. Aztán utána mindjárt pap. Ennél végül meg is maradtam – kanyarodik vissza immár ismét a „plébánián” az életút állomásaihoz.

A nyolcadik kerület legsötétebb részén nőtt fel. Jól emlékszik meg kilencéves ötvenhatos önmagára, a barikádépítésben segédkező („a tétlenséget sohasem szerettem”) kisfiúra, de az otthoni bérház sajátos hangulatára is, hogyan rejtegették a váltakozó szerencsével zajló forradalom fordulataihoz igazodva a lakók közül előbb a volt kommunistát, majd a forradalomba belekeveredőket.

– Mert a magyar lélek toleranciakészsége egyedülálló – érvel szenvedélyesen. – Nem igaz például, hogy a magyar lélekben honos lenne az antiszemitizmus! A zsidóság és a magyarság bensőséges kapcsolata a honfoglalás óta él. „Az a nemzet erős, mely soknyelvű…” és „Biztosíts előnyt az idegennek, hiszen te otthon vagy!” Ezek Szent István szavai. Melyik európai nemzet fogalmazott meg ilyesmit? Egyedül a zsidóság törvényeiben találod ezt a gondolkodásmódot: „Becsüld a jövevényt, mert te is jövevény voltál Egyiptomban!” Magyarságom és katolicizmusom mindezt felöleli, és éppen ezért kapcsolódhat össze olyan könnyen.

De visszakanyarodva a tiszta utcára vágyó s ezért tenni is akaró kisfiúhoz – egyben nagyot ugorva is –, szemügyre vehetjük a kispapot első állomáshelyén, Endrefalván, ahol 1972-ben az ellátás mellett 280 forintos csinos fizetést mondhatott magáénak. Gyerekkorában nem volt papi eszményképe. Tisztviselő édesapja állhatatos, csendes kegyessége volt rá a legnagyobb hatással. Az áldozáshoz járuló gyerek gyakran drukkolt magában az oltár előtt tevékenykedő atyáknak, hogy nagyobb átéléssel tudják végigcsinálni a szertartást. Maga sem tudja, miért is lett lelkipásztor. Az a véleménye, hogy erre ugyanúgy nincs felelet, mint a szerelemre. A választást majd az élet igazolja. János evangéliumának 10. részéből, a Jó Pásztor vallomásából a 10. vers lett papi jelmondata: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek”. Akinek nincs élete, annak arra van szüksége, hogy legyen, akinek pedig van, annak még többet kell adni. Ilyen egyszerűen meghatározható ez.

Visszatérve Endrefalvára, főnöke hirtelen halála egy csapásra plébánossá avatta. Talán ma is ott paposkodna még, ha az azóta dicstelenül kimúlt Állami Egyházügyi Hivatalban nem ébred mélységes aggodalom a hitélet látványos fellendülése miatt. Kőbányára helyezték, igen zord lelki körülmények közé. Ő azonban örömmel tapasztalta, hogy ideje jelentős részét a jegyesek oktatására kell fordítania. A fiataloknak ezt a boldog időszakát a transzcendentális fogékonyság idejének tartja. Az apostoli levelekben az olvasható, hogy úgy kell szeretnie a férfinek feleségét, ahogy Krisztus szerette az egyházat és önmagát, adta érte. Legutóbb is, a kelenföldi önkormányzat két fideszes képviselőjének esketésén e szavakkal hökkentette meg a násznépet:

– Meg akarjuk tanulni tőletek, hogy hogyan szerette Krisztus az egyházat.

Kőbányáról - fentebb már említett okok miatt - a Jó Pásztor plébániára került. A környék viszonyait jól érzékelteti, hogy ott-tartózkodása négy éve alatt kilenc gyilkosság történt a közelben, s eldicsekedhet vele, hogy az első magyar postarabló húga a hit-tanosa volt. Bizonyosan magyarázat nélkül is sejtik, miért kellett továbbköltöznie Óbudára. Ekkortájt figyeltek fel rá az amerikai magyarok. Meghívták lelkésznek. Természetesen azonnal jelentkezett – a III/III-as misszió egy együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási ajánlattal. Az ÁEH épületében folyó ötórás győzködés eredménytelensége feletti harag gyümölcsei hamar beértek. A meghívókhoz olyan információt juttatott el „valaki”, hogy Lipp László a kommunisták ügynöke. Két nap múlva ráadásul lakásába is betörtek ismeretlen tettesek, majd kerítését rombolták le, és játékos üzenet gyanánt egy földbe szúrt kést hagytak hátra udvarán. A hívek fél éven át éjjel-nappal őrizték papjuk minden lépését. Meg is lett a jutalmuk. Lelkipásztorukat sürgősen áthelyezték büntetésből a VI. kerület egyik egyházközségébe.

Lipp Lászlón azonban nem sikerült kifogni. Volt ugyanis egy kibírhatatlan szokása. Mindenütt megtalálta a feladatát, és nem töltötte idejét főnökeivel való értelmetlen csatározásokkal. Ehhez az állomásához tartozott a Csengery utcai kórház elfekvőrészlege is. Kihagyhatatlan iskola volt ez a haldoklók lelkigondozása szempontjából, így volt lelkiereje később édesanyja halálos ágyánál a kétségbeesetten ügyetlenkedő orvost vigasztalni.

Néhány éve került Kelenföldre, de nem lelt nyugalmat a csöndes kis kápolnában, ezért egy szép napon beállított az érsekhez azzal az ötlettel, hogy egyházközséget akar szervezni és templomot építeni a gazdagréti lakótelepen. Nem kér egy fillért se, csak a szükséges kinevezést és áldást. Kiszemelte magának a környék legszemrevalóbb szemétdombját, és alkudozásokba kezdett Bielek akkori főpolgármesterrel. Sikerült ingyen megszereznie a terület egy részét. 1990 márciusában valamennyi párt képviselőjelöltjét meghívta, s lerakta az alapkövet. Talán minden gerendának, téglának és szögnek külön érdekes története lesz. Ez a templom valóban élő kövekből épül „szent ház”-zá. Együtt ballagunk a majdani, máris vonzó templom felé. Újabb és újabb kisiskolások nyargalnak a pap bácsi felé. Nagy kacagások és ölelkezések.

– Szent Pál szavai szerint „mindenkinek mindenné lettem” – fordul felém a magyarázattal. – A Napsugár SC-nek természetjáró, vízi és sízőszakosztálya is van. Ha kell, evezni vagy sízni tanítom a gyerekeket, ha kell templomot építek, ha kell, betegeket ápolok.

– És a politika? Politikusnak is politikussá? – állítok csapdát.

– Hála Istennek, el vagyunk tiltva a politizálástól – érvel hevesen. Doktori értekezését hajdan Serédy prímás életéből írta, aki – mint mondja – erélyesen igyekezett papjait távol tartani a politizálástól. De máris benne vagyunk a dolgok sűrűjében. Lipp László bénának, tehetetlennek, elképzelés nélkülinek látja – igaz, mély szánalommal – egyházát. Ugyanúgy szurkol püspökeinek a jó kibontakozást remélve, mint a hajdani kisfiú az oltár előtt a miséző papnak. Fél, hogy az egyház a pártok önző céljainak játékszere lesz. Annyi mindent lehetne pedig tenni!

A kis (szemét)dombocskáról át lehet látni az egész telepet.

– Képzeld – mereng el mosolyogva –, édesapám valaha itt Gazdagréten bérelt egy kis kertet. Állt benne egy nagy diófa. Ahogy itt járok-kelek, valahogy nagyon ismerősnek tűnik nekem a Csíkihegyek utcai iskola udvarán, az aszfalttenger közepén árválkodó diófa. Csak nézem, majd lépkedek a felsejlő tájékozódási pontok irányába. Ez csakis az lehet! Itt volt az a szőlő. Apám kertjéből indultam, s megérkeztem Atyám kertjébe.

Friss szárnyú darazsak zümmögnek el az orrunk előtt. Mindnyájan otthon érezzük magunkat.

• Belföld