Tellér Gyula

Nyomtatóbarát változat

Első felszólalás

A politikában – úgy tetszik – lezajlott a rendszerváltás. Létrejött a többpártrendszer, működik az új parlament, egyre-másra születnek az új törvények, melyek a gazdaság és a társadalom különböző folyamatainak keretet szabnak. Ebben a szférában tehát az új jelenségek a meghatározók. Nagyjából meg lehetnénk elégedve. Mégsem lehetünk. A politikai szféra „alatti” szerveződésekben, a gazdaságban, a társadalomban ugyanis más a helyzet. Ha körülnézünk, azt tapasztaljuk, hogy a társadalomnak és a gazdaságnak a politikai rendszer alatt elhelyezkedő részszerveződései, az ezekben helyet foglaló elitek, főképpen pedig azok hatalmi viszonyai, pozíciói nem változtak, vagy némi megbillenés után újrarendeződnek, s elfoglalják korábbi helyzetüket. Azt kell hinnünk, hogy a parlamenti választások nyomán bekövetkező politikai rendszerváltással csak részben – igen kis részben – sikerült megbontani a régi szerveződéseket és a régi hierarchiákat, sőt az MDF bizonyos központosító törekvései ezeknek a hierarchikus környezetben kialakult elemeknek újra kínálják egy majdnem ugyanolyan szervezetbe rendeződés lehetőségeit.

A Kádár-rendszerben uralkodó csoportok, elitek azonosságának és a szervezetek teljes vagy csaknem teljes változatlanságának képét látom a tudományos életben, a fegyveres testületeknél (feltehetően ezt látnám, ha igazán láthatnám – sőt, bizonyos jelekből látom is –, a rejtett informátori hálózatban), ez látható meglepően széles körben az újjáalakuló közigazgatásban és még szembeszökőbben a vállalati és szövetkezeti szférában, az érdekképviseletekben, a tömegtájékoztatás nagy szféráiban, abban, amit helyi társadalomnak szokás nevezni, hogy csak néhány példát mondjak. S hangsúlyozom: nem a mindenkor és mindenhol szükséges szakértelem folytonosságáról beszélek, hanem a korábbi rendszert vállán hordó formális és informális hatalmi elitek tagjairól. Ezek érdek-összefonódásairól, uralmáról, hatalmi alapon szerzett jövedelmeiről.

Napjainknak a társadalom alsó rétegeiben uralkodó érzései: a frusztráció és a kiábrándultság. Aki alulról, a változatlan szerveződések aló szintjéről vagy kívülről, de mindenképpen a mindennapi ember „békaperspektívájából” nézi ezt a helyzetet, a felső politikai szférában kiszorítóst játszó, nem túl népes és nem túl erős pártokkal és lejjebb a megszilárduló, „megalvadt” régi hatalmi struktúrákkal, méltán érez csalódottságot, frusztrációt. (1. ábra) Mert az ő számára nem változott semmi sem. Csak sokkal rosszabb gazdasági helyzetben van, mint amilyenben korábban volt. S ez a két tényező önmagában teljesen elég hozzá, hogy mindent, ami őfölötte van, egyetlenegy zsákba belevarrjon, és azt mondja: az egészet vágjuk bele a Dunába úgy, ahogy van. Ezt mondja teljesen függetlenül attól, hogy pontosan miről is van szó. És az SZDSZ-nek sem sikerült magát ebből az összképből kirekesztenie…

A dolog megértéséhez vegyük szemügyre a helyzet kialakulását, történetét. A helyzetnek az az egyik leglényegesebb mozzanata, hogy a magyar társadalomban nem volt, nincsen egyetlen olyan erős, dinamikus elem, egyetlen jól körülhatárolható társadalmi csoport sem, amelyik a rendszerváltást, az imént leírt, megalvadt struktúra felbontását istenigazából akarná, mert érdekei érvényesítéséhez azon keresztül vezet az útja, és ereje is volna hozzá, hogy akaratát keresztülvigye. Ezért a rendszerváltás dinamizáló hatása 1989-től vagy még korábbi időktől a politikai szféra erőcsoportjaitól, az SZDSZ-től és az MDF-től származott. Mégis, a politikai szférában lezajlott rendszerváltás fő impulzusát az SZDSZ adta meg azzal, hogy a Kádár-rendszer legenyhébb – 1989. őszi – változatával sem volt hajlandó a rendszert konszolidáló alkut kötni; azzal, hogy nem írta alá a kerekasztal-megállapodást; hogy népszavazást kért, s ezáltal továbbtaszította a helyzetet a rendszerváltás felé. Azt hiszem, az SZDSZ-nek mindmáig legnagyobb presztízsnyeresége – a „kék könyv” mellett – abból származik, hogy annak idején nem írta alá azt a bizonyos megállapodást, és meghirdette a népszavazást. De azt is hiszem, hogy ebben a helyzetben, a népszavazás nyújtotta erő támogatásával, a Kádár-rendszer struktúráiba – értve ezalatt főképpen a hatalmi elitek, érdekcsoportok uralmát, illetve az őket védelmező szervezeteket – a rendszerváltás természetének megfelelően, a fő fronton keresztül, fölülről is jelentős mértékben, a ténylegesen bekövetkezettnél sokkal erőteljesebben, bele lehetett volna nyúlni, gyökeresebb átalakításokat is el lehetett volna érni. A hatalomra kerülő pártok ilyen hitét, sőt versengését fejezte ki például az MDF „seprűs” plakátja is. (2. ábra)

A választásokkal és az új politikai szféra kiépülésével alapvetően új helyzet jött létre. Ezt a helyzetét az MDF és az SZDSZ rivalizálása jellemzi. Az egyik megszerezte és gyakorolja a hatalmat, a másik pedig igyekezett, igyekszik gyengíteni amannak pozícióit. Ez a hatalmi birkózás teljesen új logika uralma alá helyezte a benne működő erőket… Mert míg az 1989-es küzdelmek fő frontja az új pártok és a Kádár-rendszer szerveződései között húzódott, ez a fő front most szép lassan áttevődött az SZDSZ és az MDF közé. És amikor az MDF megérezte, hogy az SZDSZ túlságosan erős ellenfél a számára, s a hatalomban nem érezheti biztonságban magát, elkezdett támasztékot keresni maga alatt, szövetségesekért lenyúlni a Kádár-rendszer korábban megbontott, illegitimmé tett szerveződéseinek a szférájába. Azt láthatjuk, hogy az elmúlt fél esztendőben az MDF elkezd különbékét kötni ezekkel a megalvadt struktúrákkal, ahelyett hogy felbontani igyekezne őket. Jól látható ez mindazokban a szerveződésekben, amelyeket a jelen alapképlet felvázolásakor felsoroltam. Minderre mégis azt mondom: ez még önmagában nem volna olyan nagy baj. A nagyon nagy baj az, hogy az esetleges politikai túlerő kialakulását megelőzendő az SZDSZ is ezt kezdi csinálni. Békítget, olyan jelzéseket ad, hogy istenigazából ő sem akarja érinteni ezeket a szerveződéseket, illetve az elitjeiket. Mintha így akarná ezeknek az eliteknek és az MDF-nek egyre nyilvánvalóbb szövetségét gyengíteni. Sőt itt-ott már maga is rájuk támaszkodik.

A dolog lényege tehát az, hogy a fő erők, az SZDSZ és az MDF rivalizálása egy új rendszert (a résztvevők viselkedését a rendszeren belüli okokkal megszabó, önálló logikával rendelkező erőszerkezetet) hozott létre, melyben a politika súlypontja a régi politikai rendszer elleni harcról az új elitek egymás közti csatározásai és a régi elitekkel kötött alkui színterére tevődött át, az SZDSZ pedig – elveszítve impulzusát, lendületét – maga is részévé, foglyává lett a rendszernek, elgyengülvén belefagyott ebbe az erőszerkezetbe. (3. ábra) Ezért is nem sikerült a korábban vázolt összképből kimaradnia. Mindez a Kádár-rendszer struktúráinak hatalmas játékteret nyit az újraszerveződéshez, ami a lassú és elégtelen átalakulás következményéből apránként annak okává is válik. A volt vállalati párttitkár a pozíciója elvesztéséért kárpótlásul főosztály-vezetői rangot kap, újraalakulnak a régi vadásztársaságok stb. A Kis János által is említett frusztrációnak az a legfontosabb eleme, hogy kiderül, nemcsak a gazdaság megy lefelé, és ennek következtében zsugorodnak a jövedelmek, romlik az életszínvonal, hanem ráadásul azok, akikben a társadalom alsó szintjén lévők számára mindennek az oka megtestesül, akiknek mindez köszönhető, jobban vannak pozicionálva, mint valaha, nagyobb biztonságban érzik magukat, mint valaha. (S nem sok időt adok rá, hogy ezek az elitek régi-új hatalmuk birtokában önálló politikai erőként szervezetten is fellépjenek.)

Ebben a helyzetben az SZDSZ számára az egyik legfontosabb teendő, hogy világosan elváljon az imént megrajzolt összképtől. Ehhez pedig nem csupán vagy nem főképpen az MDF-hez való viszonyában, az erőjáték felső szinjtén kell definiálnia önmagát, hanem meg kell határoznia a politikai szféra elemein túl az az alatt megrajzolt társadalmi-gazdasági szerveződések valamennyi eleméhez való viszonyát is. A legeslegfontosabb azonban – ha ezt a nyomatékot lehet még fokozni –, hogy meghatározza viszonyát az imént felvázolt egész helyzethez. Ez a viszony pedig nem lehet a puszta elfogadás és beletörődés. Nem helyezkedhetünk arra az álláspontra, hogy csakis a gazdasági változások – hosszadalmas és főképp központi akciókat igénylő – előidézésére kell összpontosítanunk, a piacgazdaság működésének beindítására, az összes többi tényező pedig „ahogy esik, úgy puffan”. Nézetem szerint az SZDSZ-nek a legfelső szintű hatalmi erőjátékban való részvétele mellett legalább három új (korábban már gyakorolt, tehát egyszersmind: régi) cselekvési irányt kell nyitnia. Először: árnyaltan és tárgyilagosan újra kell fogalmaznia viszonyát a korábbi hatalmi elitekhez és az őket védelmező megalvadt szerveződésekhez. Másodszor: segítenie kell létrehozni azt a bizonyos, mindeddig hiányzó, középszintű társadalmi erőt, erőcsoportot, mely saját erejéből tör a piacgazdaság létrehozása.és az azt gátló struktúrák lebontása irányába. Harmadszor pedig: látnia kell, hogy a szerkezetbe való belépülése után már nem a lendülete, hanem az ereje határozza meg a cselekvései eredményességét; s ez az erő elég kicsiny. A támogatók frusztrációjával pedig egyre kisebb. De mindenképpen kevés a megalvadt struktúrák felülről való megmozdításához, a politikai rendszer alatti rendszerváltás felgyorsításához. Ezért oda kell lenyúlnia, ahol a tényleges erő jelenleg is van (s ahonnét az SZDSZ a népszavazáskor már merített erőt): a megalvadt struktúrák, a régi hatalmi szerveződések fogságában lévőkhöz vagy réseiben elhelyezkedőkhöz, a társadalmi-politikai szerveződés alsó szintjein helyet foglaló, a változásban érdekelt csoportokhoz, s az ő erejüket kell kanalizálnia, megszerveznie és nekivezetnie a megalvadt struktúráknak. (4. ábra)

Második felszólalás

A vitában azt a prepozíciómat, hogy az SZDSZ-nek ismét le kell nyúlnia a társadalmi-gazdasági szerveződés alsó szintjein lévőkhöz, s az ő erejüket kell „kanalizálnia”, többen félreértették. Úgy értelmezték, hogy én a tömegek utcára vitelét javaslom, s hogy ebben látom az egyik napról a másikra véghez vihető rendszerváltás csodafegyverét. Hogy az, amit én javasoltam, nagyon is ismerős dolog, pellengérnek, lázadásnak, proletárforradalomnak nevezik. Nos, amire én gondolok, annak ehhez a vízióhoz semmi köze sincs. Nem akarom, mondjuk, a bányászokat a Magyar Tudományos Akadémia ellen vezetni. Az azonban elgondolkoztat, hogy a tömegerő kanalizálásával kapcsolatban sokakban miért merült fel éppen ez a vízió. S felötlik bennem a kérdés: vajon nincs-e szoros kapcsplat az ebben a látomásban kifejeződő lelki beállítottság, ijedelem és az SZDSZ-nek a korábban ábrázolt erőszerkezetben elfoglalt helye között? De valójában nem ebben az irányban akarom folytatni a gondolataimat, hanem a kanalizálásra vonatkozó javaslatom értelmezésének az irányában.

A „kanalizálás” csúnya szó, a szociológia tudományának szakszava, mely a különböző társadalompszichológiai tartalmaknak – kollektív érzelmeknek, indulatoknak, érdekeknek, törekvéseknek, cselekvési indíttatásoknak – társadalmi intézmények „csatornáiba” való terelését, s általuk.tagolt, rendezett, összehangolt cselekvéssé, működéssé alakítását jelenti. Ennek a tagolt cselekvésnek a mi esetünkben igen sok eleme, összetevője van. Mindenekelőtt: ki kell szabadítani az embereket, a „hallgatag többséget” egy bizonyos, a magyar történelemben hosszasan uralkodó, bénító erejű képzetnek és a hozzá kapcsolódó mindennapi beállítottságnak a fogságából. Egyesek ezt a vitában csodavárásnak nevezték. Én azonban egy gigantikus méretű apa évszázadokon át súlyos társadalmi intézményekkel megerősített, nyomasztó képének az uralmára gondolok, amely képbe a régi királyoktól kezdve Kossuthon és Ferenc Józsefen át Kádár Jánosig, országos hatalmasságoktól pitiáner helyi kiskirályokig – méltók és méltatlanok – oly sokan beöltöztek. Ez a kép megfosztotta, de egyben meg is szabadította az alattvalókat, az édesapa „gyermekeit” a társadalmi viszonyaik gondolkodó alakításának küzdelmes terhétől. Milyen könnyű volt lemondani a hatalomról, az önállóságról, s cserébe munkát, megélhetést, biztonságot követelni. Milyen egyszerű elégedettséggel és elégedetlenséggel, hallgatással vagy zúgolódással elintézni a dolgot. S milyen nehéz nekünk magunknak cselekednünk. Mindenekelőtt meg kell értetni, el kell fogadtatni tehát, hogy ilyen édesapa (vagy mostohaapa) többé nincsen. Hogy az új pártok és vezetőik sem azok. Hogy kinek-kinek elorozott vagy önként odakölcsönzött felelőssége immár őrá magára visszaszállt. El kell űzni a passzivitást, a választásoktól, döntésektől való rálegyintő távolmaradást. Világossá kell tenni az emberek számára, hogy nem eszköztelenek, nincsenek többé megfosztva a cselekvés lehetőségétől. Rá kell venni őket, hogy az idejétmúlt intézményekre és elitjeikre – a rendelkezésre álló legális eszközökkel – folytonos nyomást gyakoroljanak. Hogy nincsenek, ne is legyenek többé monopóliumok. Hogy mindenkitől, minden intézménytől megköveteljék a teljesítményt. S ha mások ezt nem tudják az igényeknek megfelelően nyújtani, az emberek kerüljék meg őket, forduljanak máshoz, vagy vállalkozzanak rá maguk. Hogy a tisztesség és a közerkölcsök a közéletnek ismét mércéjévé legyenek. Hogy ez elé a mérce elé a rendezetten működő, ki nem sajátítható (helyi) nyilvánosság mindenkit újra meg újra odaállítson. Rá kell döbbenteni az embereket az önmaguk megszervezésében, az együttes fellépésben és cselekvésben rejlő hatalmas erőre. Segíteni kell őket új érdekvédelmi szervezetek létrehozásában (de nem felülről, korporatív úton, a politikai hatalom – például a parlament – irányából, hanem alulról, az érdekeltek erejének mozgósításával). Hogy azokat, akiknek hatalmuk van, tartsák ellenőrzésük alatt. A levitézlettekkel és a maffiákkal pedig szálljanak szembe, vegyék fel a harcot. Szívósan, hosszú küzdelemre berendezkedve. Rá kell döbbenteni az embereket, hogy a régi hatalom önmagától nem bomlik szét, de az új követelmények és a mögöttük álló új gondolatok és új erők fölrnorzsolhatják őket. S hogy ebben gondolatnak, tettnek aktívnak kell lennie, mert nem várhatja senki, sem az országos, sem a helyi politikai szinteken, hogy mindez majd önmagától, „a piaci erők működése következtében”, „spontán fejlődés” révén végbemegy. El kell érni, hogy a hallgatag többség is ;,beszálljon a ringbe”, és ne csak nézze – nagyrészt értetlenül és fokozódó elégedetlenséggel –, hogy „odafent” hogyan birkóznak érte helyette. El kell érni, hogy az emberek belássák: ha körülöttük, helyi szinten nincs változás, ki-ki önmagával legyen elégedetlen.

Közvetlen cselekvési programmá nem fordítható, operacionalizálhatatlan általánosságok és közhelyek gyűjteménye, amit itt elmondtam – vethetné szememre valaki. Én azonban azt mondom: ez az aprómunka, amibe a pártok bele szoktak fáradni, amire a tehetséges, de karriervágyó aktivisták – akik nem világmegváltásra, hanem viszonylag gyors pozíciószerzésre törekszenek – már nem szoktak vállalkozni, az átalakulást csak gazdasági fogantyúknál fogva mozgatók pedig figyelmen kívül szoktak hagyni.

• Beszélő