Sz. M. [Szabó Miklós]

Nyomtatóbarát változat

Megint új honfoglalás boldogítja a magyar vidéket. Az 1945-ös földosztás és az 1945–1946-os „népítéletek” napjai kísértenek egyes községekben. Úgy látszik, ezt a hont mindig újra és újra foglalják. Ha a szereplők azonosak volnának, akkor megint az újsütetű magyar agrárradikalizmus kedvenc teoretikusát, Marxot idézhetnénk: Karcagon és számos más helyen „komédiaként ismétlik meg” az egykori földosztást, egy valódi, nagy súlyú történelmi eseményt.

Ezúttal nem a kommunisták utódszervezetei vezénylik ki a népet, hanem a kisgazdák. Helyet cseréltek. Az 1944 végi debreceni induláskor az MKP a törvényesség alapjára helyezkedett, nem győzte hangoztatni, hogy a társadalmi és politikai változásokat „parlamenti úton”, nem forradalmi eszközökkel kívánja végrehajtani. Erre ugyanolyan szüksége volt, mint a mostani kisgazdáknak, mivel csupán a parlamenti helyek biztosítottak jelenlétet a proletárok pártjának, melynek a proletárok között vajmi kevés híve volt. A kommunisták csak azért vehettek részt érdemlegesen a politikai akarat kialakításában, mert a nekik kedvező történelmi körülmények beparancsolták őket a kormánykoalícióba, ahová saját erőből nem jutottak volna be.

Mivel a kommunisták a maguk 17 százalékos 1945-ös választási eredményével nem tudtak a koalíció meghatározó politikai erejévé lenni, rövid kardjukat megtoldottak egy lépéssel. Szegre akasztották parlamentarista és jogállami ígéreteiket, követeléseiknek radikális, utcai, mezei akciókkal szereztek érvényt. Már a földreform végrehajtására rányomta a bélyegét ez a fajta politizálás. A földosztás kétségtelen nemzeti követelés volt, kívánta minden demokratikus politikai erő. Az MKP azonban „forradalmi ügyként” kezelte, kizárólag politikai szempontok szerint, a mezőgazdaság gazdasági érdekeinek tökéletes mellőzésével. Ebben az új földosztók rendkívül hasonlítanak a szerepcserés elődre. A régi kommunisták nem osztályharcos elvakultságból csinálták ezt, és az új osztályharcosok nem visszatarthatatlan igazságvágyból teszik, hanem mindketten azért, mert egyáltalán nem voltak tömegeik, és ezekkel az akciókkal akartak szerezni maguknak. Ezt szolgálták a kommunista párt erőszakos helyszíni akciói is: a „népítéletek”. Ott is az igazságtétel volt az egyik jelszó: grabancon kapni és kivezetni a községházáról a régi úri jegyzőt, hadd örüljenek a falu rongyosai. Szítani a rosszul élők tárgy nélküli bosszúvágyát, mely meg akarja torolni rossz sorsát valakin. „Népítéletek” foglalták el a helyi malmokat: elvették a népnyúzó malmostól a malmot. Most is erőszak készül idegen tulajdon népítéleti kisajátítására. Már csak mementó: a feketézők elleni népítéletek 1946-ban Miskolcon pogromba torkolltak.

A cövekverő erőszakot ökölrázás kíséri, és az ököl lecsaphat.

Az 1945-ös kommunista párt gyakorlatilag nem létező párt volt, egyáltalán nem voltak hívei. Ezt lehet mondani a történelmi kisgazdapárt mesterséges újjáélesztéséről, amelyre jobbára olyanok vállalkoztak, akinek életkoruknál fogva sem lehetett köze az egykori kisgazdapárthoz. Restaurációs programjukkal mesterségesen akarnak bázist teremteni maguknak, ahogy a koalíciós idők kommunista pártja akarta ezt utcai akcióival. Abban is hasonlítanak, hogy csak a szűk pártérdek érdekli őket, az ország érdeke nem. Tehát cövekre magyar, osszátok a földet! Legyetek megint egy párt balekjei, amely, ha ily módon nem tud magának tábort szerezni, elenyészik, mint a buborék.

• Harmadik oldal