Skip to main content

Plagizál a kormány?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Magyar Bálint napirend előtti felszólalása


Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim!

Vannak olyan, a nemzetet érintő fontos ügyek, amelyekben teljes az egyetértés a kormányzó pártok és az ellenzék között, mind a célokat, mind azok elérésének módját, eszközeit, illetve a megvalósításuk módját illetően. Bizonyos ügyekben néha még a szakértőink is közösek. Egyetértünk abban például, hogy Magyarországot mielőbb intézményesen a nyugati világhoz kell kötni, és egyetértünk abban is, hogy azokra a szinte szimbolikus lépésekre is nagy szükség van, amelyek érzékletesen kifejezik az orientációváltást, és nem is kerülnek forintmilliárdokba.

Azt hiszem, a kormányzó pártok és az ellenzék között – legalábbis a szavak szintjén – abban is teljes az egyezség, hogy ma hazánknak a parlamentnek felelős kormányra és konstruktív ellenzékre van szüksége. A parlamentnek felelős kormány egyebek közt azt jelenti, hogy minden döntésnek megvan a felelőse, és sem a kitüntetéseket, sem a büntetéseket nem érdemtelenül osztják. Ne felejtsék el, évtizedekig azért küzdöttünk, hogy a kormány felelős legyen a parlamentnek, de ezt a felelősséget Önök nélkül nem tudjuk érvényesíteni. Konstruktív ellenzékről csak ott lehet beszélni, ahol azok, akik a kormányzás felelősségében nem vesznek részt, jó és ésszerű javaslatokat terjesztenek elő, és az előterjesztett kormánypárti javaslatokat jobbító szándékú módosításokkal egészítik ki. Ugyanakkor a parlament egészével együtt részt vállalnak a kormányzati apparátus ellenőrzésében.

Nos, Hölgyeim és Uraim, elvben – feltételezem – ezekben a normákban egyetértünk. Ennek fényében egy furcsa esetről kell beszámolnom.

Adott egy ügy, amelyben a célt és a megvalósítás módját illetően is mindenki egyetért. Ez a cél pedig, hogy a kicsi és vitáit nem katonai erővel, hanem békésen és jogszabályok alapján elintézni kívánó Magyarország számára lehetővé váljék a nemzetközi bírósághoz fordulás. A konstruktív ellenzék be is terjesztett egy javaslatot, még 1991 októberében a Hágai Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságának elismeréséről. A javaslatot a parlament bizottságai hat hónapig vitatták, módosító javaslat csak a beterjesztők részéről érkezett. A bizottsági ülésen a kormány képviselője egyetértett a javaslattal. Mi lenne tehát annál egyszerűbb, mintha ezt a javaslatot – melyben a cél és az eszköz tekintetében is teljes az egyetértés – tíz perc alatt elfogadnánk, mivel egyetértünk abban, hogy ez jó? És aztán visszatérnénk más fontos kérdések elrendezésére. Azt hiszem, ez lenne a normális menete a dolgoknak.

Mi történik azonban ehelyett, tisztelt Hölgyeim és Uraim? Nem a már végigvitatott ellenzéki javaslat kerül a plénum elé, hanem a kormány hathavi parlamenti bizottsági tárgyalás után beterjeszti saját javaslatát ugyanebben a témában, lényegileg ugyanazzal a szöveggel, és ezzel arra akarja rávenni a parlamentet, hogy felejtse el az ellenzéki javaslatot, és kezdje el ugyanazt még egyszer tárgyalni, időt, pénzt és képviselői energiát nem kímélve. Figyelmen kívül hagyva, hogy ezzel a kérdéssel kormányzati képviselők is hónapokig foglalkoztak, sőt mi több, egyetértettek az előterjesztett állásponttal.

Mi célt szolgálhat ez? Miért nem módosítja ezt a javaslatot a kormány, ha nem ért egyet vele? Ha pedig – mint az a javaslatból és a bizottságban elhangzott nyilatkozatokból kiderül – teljes egészében egyetért, akkor miért nem fogadjuk el minden további nélkül az ellenzéki javaslatot és lépünk tovább?

Az, hogy ezt a kérdést most napirend előtt hozom szóba, az indokolja, hogy ezen a hétvégén kaptuk kézhez a kormány imént említett, úgymond alternatív javaslatát.

Tisztelt Képviselőtársaim!

Itt azonban nemcsak erről a javaslatról van szó, hanem egy elvi kérdésről is, és felszólalásomat ez motiválja. Ugyanis, ha Önök most amellett döntenek, hogy hathavi tárgyalás után most a kormány javaslatát kezdjük el tárgyalni, akkor, Hölgyeim és Uraim, bebizonyítják, hogy minden ellenzéki munka, ami túlmegy a bírálaton, a kritikán, úgy ahogy van, fölösleges. Hiszen Önök többnyire nem hajlandók napirendre tűzni ellenzéki javaslatokat, az ellenzéki módosításokat nagyobbrészt leszavazzák, és a most már nem először megtárgyalt ellenzéki javaslatot is kerülő úton megcsáklyázzák. Bebizonyítják ezzel, Hölgyeim és Uraim, hogy ezzel a kormánnyal sem ellenkezni, sem vele egyetérteni nem érdemes, mert ha a kormány nem ért egyet egy javaslattal, akkor egy gombnyomással tünteti el a süllyesztőben; ha véletlenül azonban egyetért, akkor szégyelli beismerni, hogy valami, ami a nemzetnek jó és hasznos, nem neki először jutott eszébe, és ügyrendi machinációkkal elsüllyeszti a javaslatot.

Kár lenne presztízskérdést csinálni, uraim, ebből az ügyből, és más hasonló ügyekből is, mert ez az ügy – mint említettem – jó ügy, és ebben korábban egyetértettünk Önökkel. Kár lenne tovább rontani a parlamenti együttműködési készséget. Csak önbizalomvesztett és gyönge kormánynak van szüksége ilyen pirruszi presztízsgyőzelmekre. Önöknek, és azt hiszem, ennek az országnak is határozott és magabiztos kormány kell, magabiztos kormány pedig, Uraim és Hölgyeim, nem plagizál. (Nagy taps a bal oldalon.)






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon