Skip to main content

Az érdekvédelem válsága – avagy a vasember és az ő kalapácsa

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Mink András


Azzal mindenki egyetért, hogy a munkavállalói érdekképviselet jelenlegi állapota súlyos veszélyeket rejt magában. Veszélyes a kormány számára, hiszen a gazdasági szükségintézkedésekben nincs kivel megállapodnia, illetve nem számíthat arra, hogy a megállapodást a másik fél képes betarta(t)ni. Elfogadhatatlan a munkavállalók számára, hisz olyan döntésekhez kell asszisztálniuk, amelyekhez nem adták beleegyezésüket. A tavalyi tudatosíthatta minden szereplőben, hogy ez az áldatlan helyzet nem tartható fenn sokáig. Azonban mindenki a saját szája íze szerint keresi a megoldást.

A viták két fő kérdéskörről folynak. Egyrészt a különböző szakszervezetek legitimitásáról és ehhez kapcsolódóan a szakszervezeti vagyon elosztásáról; másrészt a politikai pártok szerepéről és arról, vajon mennyire is képviselik a jelenlegi pártok a munkavállalói érdekeket. Nézzük először az elsőt.

Ki kit képvisel?

Az alternatívok szerint az MSZOSZ a pártállam idejéből visszamaradt funkcionáriusok és klienseik gyülekezete, amelyik saját hatalommentő apparátusán kívül az égvilágon senkit nem képvisel. Piszkos manipulációkkal, elbocsátásokkal fenyegetve igyekeznek megakadályozni a munkahelyi önszerveződést; anyagi monopóliumuk és a tagdíj kényszerlevonása révén tartják ellenőrzésük alatt a tagságot. A megoldás ennek tükrében: zárolni a szakszervezeti vagyont, törvénnyel védeni a szabad munkavállalói szervezkedést; esélyegyenlőségen alapuló választásokat majd ennek alapján vagyonmegosztást. Mindezek után lehet tárgyalni közös fellépésről, egyeztetett érdekvédelemről.

Ez a forgatókönyv ismerős a hajdani Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalások idejéből: törvényileg szabályozott politikai átmenet majd új legitimitáson alapuló érdekérvényesítés. Akkor lenne megvalósítható, ha az MSZOSZ valóban annyira hasonlítana a régi, széthulló MSZMP-re, ahogy azt az alternatívok vezetői látni vélik, valamint ha az utóbbi két év fejleményei nem tették volna kétségessé egy ilyen elgondolás hitelét a közvélemény számára.

Az ellenfél taktikája nem kevésbé ismerős. Az MSZOSZ azzal vág vissza a függetleneknek, hogy azok a szakszervezeti egység megbontására törekszenek, hogy részt kanyarítsanak a hatalomból, akadályozzák a valódi érdekvédelmet, sőt, az őket tüzelő pártok faltörő kosaiként igyekeznek szétverni az új hatalom számára egyre kényelmetlenebbé váló szakszervezeti mozgalmat. Különben is, mitől lennének legitimebbek, mikor tagságuk összesen nem éri el az MSZOSZ tagságát. Kicsinyes hatalom- és vagyonmegosztási viták helyett a valódi, a dolgozókat igazán foglalkoztató gazdasági problémák megoldásán kellene közös erővel munkálkodni. Valami hasonlóval állt elő Fejti György KB-titkár az MSZMP részéről 1989 nyarán.

Ki kit nem képvisel?

Noha ez az érvelés semmivel sem hitelesebb, mint a volt állampárté 1989-ben, az MSZOSZ-t mégsem sikerült eddig pozíciói feladására kényszeríteni. Bár a taxisblokád „katarzisa” nyomán összeült valamilyen szakszervezeti kerekasztal, az rövidesen eredmény nélkül feloszlott. De vajon miért nem sikerült a függetleneknek áttörést elérniük? Úgy vélem azért, mert az MSZOSZ helyzete mégsem teljesen azonos a hajdani állampárt helyzetével. A független szakszervezetek vezetőinek már-már tehetetlen ingerültsége érthető, hiszen mi mással magyarázható a tisztességes választásoktól való elzárkózás, a parlament által meghozandó érdekképviseleti törvény merev elutasítása, mint a birtokolt pozíciókhoz való görcsös ragaszkodással. Miközben az MSZOSZ fennen hangoztatja, hogy már több mint egy éve kész törvényjavaslatuk van a dolgozói tulajdonlás megvalósításáról, ez nem tartja vissza a vállalatvezetéssel régóta összefonódott funkcionáriusokat a különböző vagyonmentő akcióktól. Vállalati kft.-k alakulnak, amelyek saját magukat látják el megrendelésekkel olykor a veszteséges nagyvállalatok számlájára. Közben éles harcot folytatnak a csődeljárások ellen, részt kívánnak szerezni a privatizáció ellenőrzésében, még a jelenleginél is jobban korlátozva azt. Ennek az apparátusnak elemi érdeke a jelenlegi gazdasági struktúra fenntartása, hiszen a nagyvállalatok biztosítják megélhetésüket, pozíciójukat, így az érdekvédelemhez húsbavágó anyagi érdekek fűződhetnek – a költségvetés, az adófizetők és végső soron az „érdekvédett” dolgozók terhére. Mária Terézia nevezetes mondása, miszerint etetni kell a juhokat, ha nyírni akarjuk őket, korszerű módon válik aktuálissá: a mi jurtáinkat etessék a többiek.

A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A birtokon belüliség nemcsak azt jelenti, hogy ők azok, akik nagyobb szeletet tudnak kanyarítani a tortából, hanem egyelőre azok is ők, akik, ha nem is sokat, de valamit adni is tudnak. Pozícióik védelme mégis csak egybevág valamiféle érdekvédelemmel. A gazdasági átalakulás bizonytalanságával szemben a szegényes napi túlélés biztonságát kínálják. A demokratikus politikai erők nagy megrökönyödésére a szocialista nagyiparhoz kötődő kommunista szakszervezetek szerte Kelet-Európában reneszánszukat élik, az alternatív szerveződések pedig nyilvánvaló szerepzavarral küszködnek Nem az az igazi kérdés, hogy most ki kit képvisel valójában. Ez valóban kiderülhet egy választáson. Az igazi kérdés az, ki mit képviselhet sikeresen, a tagság bizalmát megőrizve ebben a kiélezett gazdasági helyzetben. Nem könnyű valakivel megértetni, hogy munkahelyének elvesztése végső soron az ő javát is szolgálja. Figyelmeztetés lehet mindenki számára az MSZOSZ által tavaly februárban szervezett éhségtüntetés, amelynek kimenetele még a rendezőket is megrémisztetté. Mindezek fényében talán nem is csoda, hogy az MSZOSZ nem törekszik megegyezésre. A gazdasági stagnálás, az elégedetlenség növekedése erősítheti hadállásait. Az idő neki dolgozik.

A pártok szerepzavara

Hasonló szerepzavar jellemzi a pártokat is. Azt hiszem, értelmetlen dolog azon filozofálni, hogy az „antikommunista korszellem”, a „baloldali eszmék lejáratódása” mennyiben akadályozza a különböző pártokat abban, hogy felvállalják a munkavállalói érdekek képviseletét. A megoldatlan kérdés az, hogy hogyan lehet hathatósan képviselni a munkavállalói érdekeket úgy, hogy a gazdasági átalakulás szorító szüksége se szenvedjen csorbát. Minden politikai erő, amelyik nem akar valamiféle populista demagógiával olcsó sikereket elérni, arra kényszerül, hogy kényes egyensúlyt próbáljon e két elv között. Szép és szükséges elgondolás az, hogy a piac farkastörvényeit legitim érdekvédelemmel kell ellensúlyozni. Szép, azonban semmiképpen sem kímél meg bennünket a politikai és szociális feszültségek várható növekedésétől. És illúzió azt gondolni, hogy egy mégoly demokratikus szakszervezeti választás egycsapásra feloldhatja a feszültségeket.

Ágh Attila néhány évvel ezelőtt A. Wajda „Vasember” című filmjének kapcsán azt fejtegette: a történelem egyetlen valódi munkásforradalma Lengyelországban zajlott le éppen a „munkáshatalom” ellen. És éppen az általuk győzelemre vitt forradalom kényszerül majd arra, hogy kivegye a kezükből a kalapácsot. Azóta a „dolgozó osztályok” sorra megdöntötték, leszavazták Kelet-Európában az apparatcsikok uralmát. (Magyarországon sem néhány ezer „újburzsuj”, „klerikális” reaktor és „földbirtokos” szavazata juttatta a kommunizmust a történelem szemétdombjára, mint azt sokan még mindig látni vélik.) De vajon ezzel saját magukat is megdöntötték? Vagy a történetnek még sincs vége?
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon