(kőszeg)

Nyomtatóbarát változat

Egy ember, aki egyenlő távolságot tart

Azt hinnők, hogy a többpártrendszer iránti gyűlölet, a szenvedő kisember meg az acsarkodó, haszonleső pártok szembeállítása manapság inkább a jobboldali, sőt szélsőjobboldali publicisztika közhelye. E tévhit okán meglepi az embert, hogy ugyanezt az álságos gondolkodásmódot fedezi fel az úgynevezett baloldalon. Méghozzá a mérsékelt, a liberalizmussal mintegy hivatalból rokonszenvező baloldalon.

Az óbudai szobordöntés ürügyén Hegyi Gyula leleplezi a hatalmon lévő pártokat, a kormányzó MDF-et és az önkormányzó SZDSZ-t. „A rendszerváltás hónapjaiban e két, hirtelen nagyra nőtt párt féktelen antikommunista hisztériával előzte meg azokat a pártokat, amelyek unalmasan és fantáziátlanul »csak« egy-egy társadalmi réteg vélt vagy valós érdekeit igyekeztek megfogalmazni és képviselni” – olvassuk a Magyar Hírlap augusztus 6-i számában.

Vajon mely pártokra gondol Hegyi Gyula? Petrasovits Anna avagy Ruttner György szociáldemokrata pártjaira, amelyek oly bölcsen és hitelesen képviselték a bérből-fizetésből élők érdekeit, és csupán azért rekedtek kívül a parlamenten, mert távol tartották magukat az antikommunista demagógiától? Vagy a Kisgazdapártra, amely következetesen és racionálisan képviselte az 1947-es birtokos parasztság érdekeit? Netán a kereszténydemokratákra, akik társadalmilag jól körülhatárolható rétegek, mindenekelőtt a katolikus püspöki kar érdekeit szólaltatták meg? Úgy sejtem, Hegyi Gyula leginkább az MSZP-re és az MSZMP-re gondol. E pártok valóban távol tartották magukat a féktelen antikommunista hisztériától. Velük csak az volt a baj, hogy éppen megbuktak, méghozzá egész Kelet-Európában, miután negyven éven át próbálták féktelen antikapitalista propagandával elhitetni a társadalommal, hogy jobb receptjük van a rászoruló kisember gondjainak megoldására, mint a liberális demokráciáknak.

A mai parlament két nagy pártja valóban attól vált naggyá, hogy a rendszerváltást képviselték – az „öregebb” tétovázva, a később megalakult SZDSZ határozottabban – egy olyan helyzetben, amikor a társadalom túlnyomó többsége rendszerváltást akart. Ezt a féktelen antikommunizmus propagandasikerének elkönyvelni: enyhén szólva újságírói amnézia.

Ahogy az amnézia vagy valami annál is súlyosabb kór jele, ahogy Hegyi Gyula az MDF–SZDSZ-marakodás példáit sorolja. „A történelmi jelképek feletti civakodás.” Vajon éppen Hegyi Gyula, a baloldali értékek védelmezője ne tudná, hogy e viták, a címervitától a székely kapu körüli konfliktusig, mind arról szóltak, milyen Magyarországot akarunk, és az erről való döntés igenis számít abban, hogyan beszélnek a segélyre szoruló kisemberrel az illetékes hivatalokban. „Az avítt népi–urbánus-vita felmelegítése.” Ez úgy hangzik, mintha a vitát népiek és urbánusok együtt melegítették volna fel. Akár „a zsidókérdés szerencsétlen módon való előtérbe állítása”. Ezt is nyilván együtt tették zsidók és antiszemiták, az előbbiek nyilván azzal, hogy antiszemitának nevezték azokat, akiknek maguktól eszükbe se jutott volna, hogy antiszemiták legyenek. Mintha ilyesmit már olvastam volna valahol.

Lehet, hogy Csurkánál?

Ki való múzeumba?

Nemrégiben Berlinben autózva valaki a kocsiban felkiáltott: „Itt még van Marx utca!” Mire a kocsit vezető tősgyökeres berlini vállat vont: „Ez Nyugat-Berlin volt, itt nem kellett megváltoztatni az utcaneveket.”

Nem mernék olyan liberális lenni, mint Habsburg Ottó. Ő ugyanis még 1989-ben azt tanácsolta, ne távolítsanak el egyetlen szobrot sem, minden hozzátartozik a történelemhez. Az ország összes városában elpötyögtetett Varga Imre-Leninek, a minden község főterén ott díszelgő szovjet emlékművek persze még akkor is irritálják az embert, ha tisztelettel gondol a Hitler-ellenes háborúban elesett katonákra. Alapjában tehát jó ötletnek tartom, hogy a leszerepelt szobrok szabadtéri múzeumba kerüljenek. (Ahogy azzal is egyetértek, hogy az utcák kapják vissza történelmi nevüket, ha volt nekik. A nagy emberek emlékezetét pedig ne utcanevekkel próbáljuk megőrizni. Nagyon remélem, hogy a lakcímem, a megszokhatatlan nevű Felszabadulás tér nem Apponyi tér lesz ismét, hanem Kígyó tér, ahogy a század elején hívták.)

Megértő vagyok tehát, nyitott a változásra, változtatásra, sőt a visszaváltoztatásra is. Mégis hüledezem a szoborparkba kerülő emlékművek listáján, amelyet a liberális többségű Fővárosi Közgyűlés fogadott el a múlt évi vita idején. Osztapenko és Steinmetz kapitány eltávolítását már tudomásul vettem. De vajon miért kell eltűnnie Ságvári Endre mellszobrának, amely ráadásul nem is köztéren áll, hanem egy eszpresszó teraszán. Istenem, Ságvári kommunista volt, de szembeszállt a németekkel, pisztolyt rántott, amikor le akarták tartóztatni, akár Bajcsy-Zsilinszky Endre. Ő vajon meddig üldögélhet még az Erzsébet tér sarkában? Egy bizonyos: egy Ságvári-szerű történelmi személyiség szobrát Nyugat-Európa egyetlen fővárosában sem távolítanak el a helyéről. Ilyet legföljebb az újfasiszták követelnének – de hiába.

Ahogy nem távolítanák el a spanyol polgárháborúban részt vett nemzetközi brigádok emlékművét sem. A Franco-ellenes harc Európa „haladó hagyománya”, akármennyit tudunk is azóta a szovjet titkosrendőrség spanyolországi rémtetteiről.

A legnagyobb döbbenet azonban a Budai Önkéntes Ezred emlékművének eltávolítása. Hiszen azok a katonák, akik 1945-ben Budán a németek ellen harcoltak, még csak kommunisták sem voltak. Két évvel ezelőtt mint abszurdumot írtam a Beszélőbe (1990. április 28.), hogy előbb-utóbb Hindy Iván, a fővárosban körülzárt magyar csapatok Szálasira felesküdött parancsnoka nemzeti hős lesz. Ma ez már korántsem abszurdum. De vajon hogy küzdünk az „utolsó csatlós” kommunista rágalma ellen, ha száműzzük azon keveseket, akik tényleg nem akartak utolsó csatlósok lenni. Hiszen ha a budai önkéntesek a megszállókkal paktáló hazaárulók, akkor a debreceni ideiglenes kormány és az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjai is azok, akkor Varga Bélát meg Vörös Vincét csak az Alkotmánybíróság mentette meg a hazaárulási pertől. Vajon ha Kéri Kálmán 1944 decemberében a nyilasok kezére kerül és felakasztják, akkor most az ő emlékművét is eltávolítanák?

• Belföld