Skip to main content

Családegyesítés

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az alábbi olvasói levelet a londoni The Times 1982. november 13-i számából vettük át. Szerzője dr. William A. Lomax, a nottinghami egyetem Szociológiai Intézetének munkatársa, a Hungary, 1956 című könyv írója, amely a közelmúltban Krassó György fordításában és kiegészítő jegyzeteivel magyarul is megjelent a párizsi Magyar Füzetek kiadásában.

„Uram. Azon a héten, amikor a helsinki értekezlet »utómegbeszélései« újra megkezdődtek Madridban, szeretném felhívni olvasói figyelmét az emberi jogok semmibevételének egy magyarországi esetére.

Huszonhat évvel ezelőtt, 1956. november 13-án az egyik budapesti munkásnegyed, Újpest kerületi tanácsának épületében letartóztattak egy fiatal mérnököt, Lichtenstein Sándort, aki azért ment oda, hogy részt vegyen a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács alakuló ülésén. 1959-ben bíróság elé állították, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Az 1963-as általános amnesztiával szabadult.

Ezután Lichtenstein Sándor megnősült, két gyermeke van. 1979-ben a felesége és gyermekei Magyarországról Kanadába települtek át, ahol megkapták az engedélyt, hogy a férfi is csatlakozzon hozzájuk. Lichtenstein Sándor 1981-ben kérte kiutazása engedélyezését, hogy újra együtt lehessen a családjával.

Útlevélkérelmét azonban visszautasították azzal az indoklással, hogy kiutazása »közérdeket sért«. Ismételt fellebbezéseit sorra elutasították, minthogy »ügye le van zárva«. Az utolsó visszautasításra ez év októberében került sor – huszonhat évvel azok után az események után, melyekért Lichtenstein Sándort bebörtönözték, és tizenkilenc évvel az után, hogy amnesztiában részesült.

1956 novemberében Kádár János, Magyarország új vezetője kijelentette: kormánya nem fogja tűrni, hogy »bármi ürüggyel munkásokat üldözzenek, mert részt vettek a legutóbbi eseményekben«. 1975-ben a magyar kormány is aláírta a Helsinki Egyezményt, amely kinyilvánítja, hogy elősegíti a családok újraegyesítését.

Ha a magyar kormány igényt tart rá, hogy kijelentéseinek, miszerint az emberi jogok ügye nem üres szó a számára, a legcsekélyebb mértékben is hitele legyen, akkor minden bizonnyal jóvá kell tennie a Lichtenstein Sándorral elkövetett igazságtalanságot, és lehetővé kell tennie, hogy együtt élhessen a családjával Kanadában.

Őszinte híve:

William A. Lomax”

Bill Lomax soraihoz kiegészítésképp annyit kívánunk hozzáfűzni, hogy Lichtenstein Sándort eredetileg halálra ítélték, és a jogerős halálos ítéletet változtatta át a „kegyelmi tanáccsá” átalakult másodfokú bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre. Üzemmérnöki képesítését L. S. csak kiszabadulása után, 1965-ben szerezte meg. Lichtenstein Sándor ügyében az Egyesült Államok kongresszusának egy szenátora és egy képviselője, valamint egy kanadai képviselő is felemelte szavát.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon