[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Kontrárius és kontradiktórikus

Akárhogy is alakuljanak az ügyek, egy darabig itt még nem lesz Kánaán. Legfeljebb abban bízhatunk, hogy számos más dolog sem lesz. Így például nem lesz a politikai nyilvánosság meghatározó témája a zsidózás. El is határoztam, hogy ünnepélyesen elbúcsúzom a témától. Félő azonban, hogy nem ilyen egyszerű az ügy. Rejtvényszövegünk szerzője, író és újságíró (1902–1940), sokak szemében elfogult tanú lehet, aki odáig vitte a hazafiatlanságot, hogy idegen földön (Franciaországban) halt meg, a fasizmus ellen harcolva.

Félreértés ne essék: nem azt várom, hogy kibéküljenek a „népiek” és az „urbánusok”. És nemcsak azért, mert teljesen mindegy, hogy Csoóri és Konrád együtt kávézik-e, vagy sem, hanem azért, hogy valóban mindegy is legyen, ki kivel kvaterkázik. Persze: léteznek különféle értékek mentén szerveződő, egymást kellőképpen utáló csoportok. Észre kellene azonban venni, a „népi-urbánus ellentét” rossz leírása a helyzetnek. Csoóri aligha nevezhető „népinek”, ha bármilyen politikai értelmet akarunk adni a szónak. Az elektronikus kultúrmocsok kritikusa nem arról ismerszik meg, hogy műholdas tévéadásokat faszol magának. Egyszerű példán: a hatvanas évek végén vidéki ifjoncként csendesen irigykedtem budapesti ismerőseimre, akik akkor mehettek Kex-koncertre, amikor csak akartak. Ők viszont furcsán néztek rám, amiért nem akartam táncházba menni velük. Mit mondjak, a nagymamám után nekem már nem voltak annyira egzotikusak a népviseletbe öltözött vendégek. A táncházmozgalom meglehetősen urbánus jelenség volt, s részben az is maradt.

A választások után pedig maga a nép látszik urbánusnak. De az is lehet, hogy Makón több zsidó él, mint Jeruzsálemben. Már ha tényleg volna értelme az emlegetett „ellentétnek”. Ha viszont az urbánus nem egyszerűen zsidót jelent, akkor észre kellene venni, hogy itt – a jó öreg Arisztotelész fogalmaival – kontrárius és nem kontradiktórikus ellentétről van szó. Eredendően csakis a „népit” definiálták; urbánus pedig az, aki nem népi. Aki „korunk fő kérdésének” a népi-urbánus ellentétet tekinti, az már maga is az általa fenntartott ellentét egyik (no melyik?) pólusán áll. (Ezért, hogy a „népiség” program, az „urbánusság” főleg gyanú formájában létezik.) A népiek idegenkedése a modern világ történeti formáitól persze látszategységet teremthet a „másik oldalon”. Így tűnhetnek ma azonosnak az MSZP és SZDSZ törekvései. A modern kultúra melletti elkötelezettség azonban még nem jelent egyértelmű politikai választást. Ahogy rejtvényszövegünk szerzője írta: „Mi egy nagy család vagyunk, de, amint mindnyájan tudjuk, a családtagok rendszerint nincsenek különösen jó véleménnyel egymásról.”

Eksztázis és kötelesség


„Megpróbálom beleélni magamat egy olyan írónak a helyébe, aki a fajiság alapján áll, aki a fajiságot fogadja el a művészi alkotás elvéül. Az ilyen íróban mindenekelőtt egy különös folyamat megy végbe, amely veszedelmesen hasonlít az öntudat megkettőződésének orvosi szakkönyvekben leírt jelenségéhez. Ismeri magát mint magánszemélyt, tudja a vezeték- és keresztnevét, emlékszik egyéni életkörülményeinek egymásba fűződő sorozatára. Ugyanakkor azonban a fajiságot is átéli, érzi magában buzogni a faj misztikus energiáit, tudja, hogy nem csupán magánszemély, hanem egy erőnek a megtestesülése tudja, hogy minden mozdulata, minden rebbenése-a faj mélységeiből, táplálkozik, hogy minden szemhunyorítása törvényszerű, végzetszerű, nem lehetne másféle. (…)

Én is magyarnak érzem és vallom magamat, ha nem is olyan gyökeresen, olyan tüzesen, olyan tragikusan magyarnak, mint a fajiság hívei. A különbség köztünk mindössze annyi, hogy számomra a magyarság nemcsak lesz, hanem volt is, nemcsak végtelen lehetőségek, ismeretlen csodák termőtalaja, hanem részben már meg is valósult történelmi kultúra. Nekem nincsenek olyan pontos és kimerítő értesüléseim a magyar fajról, mint ellenfelemnek, nem kötnek titokzatos szálak a faj titokzatos centrumához. Egyszerű magánember vagyok, aki nem képvisel senkit és semmit, akinek hétköznapi életmegnyilvánulásai nem jellemzőek senkire. Eszem ágában sincs azt gondolni, hogy bármilyen területen, bármilyen embercsoport számára mintaképnek állítsam magamat. Számomra a magyarság – hogy megint az előbbi definíciót használjam – kultúra, amelyben sokkal többet kaptam készen, mint amennyit magammal hoztam a világra: nyelv, történelmi emlékek szövedéke, szellemi alkat, amelyek nélkül úgy érzem, nem volnék semmi, és életem bizonyos pillanataiban magyarnak lenni áldozatot és kötelességet jelent. Nem hiszem azonban, hogy akár az áldozat, akár a kötelesség fogalma helyet foglalhatna a fajiság híveinek gondolatkörében. A fajiság hívei beérik azzal, hogy ösztöneik vannak, amelyek csalhatatlanok, tévedhetetlenek, hiszen a faj misztikus energiái buzognak bennük; a fajiság híve nem tudja magában elválasztani az embert a hazafitól, hiszen a puszta létezésével a faj örök érdekeit szolgálja; neki teljesen elég, ha vakon követi ösztöneit, amelyek feltétlenül helyesek, egészségesek és a jövőt szolgálják. A polgár számára a nemzeti kötelesség élménye ritka, ünnepi pillanat, a faji ideológia híve számára a fajiság élménye állandó lelki miliő, megszakítás nélküli lelkesedés, pillanatra sem szünetelő eksztázis.”

???

• Ki beszél?