nagy

Nyomtatóbarát változat

az Ember mértéke a Föld
a Föld mértéke az Ég
az Ég mértéke az Út
az Út mértéke meg csak úgy
adódik

tao te king 25

Karátson Gábor: Azért fordítottam így, mert az Útnak, a taonak tulajdonképpen nincs mértéke. De az emberben megjelenhet az Út, „csak úgy”. Ha az ember képes a tökéletes spontaneitásra.

Beszélő: Mi még, az Út legelején, semmiképp sem vagyunk képesek erre. Úgyhogy csak szép sorjában! Karátson Gábor, festőművész, író-, bölcselőféle. A kínai irodalmat eredetiben tanulmányozó kevés magyarok egyike, afféle magyar mandarin. A még kevesebbek egyike, akik a keleti vallásbölcselet szeretetét ökológiai aktivizmussal párosították össze. Most azért beszélgetünk, mert április 22-én lesz az Első Mérték, a Föld napja, a zöldek és környezetvédők nagy világünnepe. Hátha a Kelet tud valamit, amit a Nyugat nem! De először is pár személyes dolgot. Tanítómesterem, Te, aki régi papi família elszármazottja vagy, hogyan lettél napkelethívő?

K. G.: Amikor megszülettem, a keleti dolgok már ott voltak a környezetemben. A nagyapám révén, aki gyűjtő és tudós volt. Én már nem láttam őt, de az érdeklődése átöröklődött a családban. Talán azért az is közrejátszott ebben, hogy noha először katolikus, azután református gimnáziumba jártam, a kereszténység nekem eredetileg rendkívül ellenszenves volt. Majdnem azt mondanám, az elnyomás, az elfojtás, a paternalizmus jelenlétét éreztem ki belőle. Később aztán, a pasaréti református gyülekezetben átestem egy megtérésfélén, bár ezt nem akarnám drámaian felfogni. Ebben nagy része volt a pasaréti közösségnek. Igaz, azután jött a forradalom meg a börtön, és az erősebb közösségi élmény volt. Egy cella a börtönben természetesebb gyülekezet. Jó volt ott lenni! Bár hát persze szörnyű, de jó!

B.: Nagyon nagy közösségi ember azért csak nem lettél. Elvont-néma-misztikus művész híred járja.

K. G.: Szívem szerint inkább bölcsész-irodalmár szerettem volna lenni. Csak amikor kijöttem a börtönből, kint egy olyan országot találtam, amely már erősen igyekezett elfelejteni, hogy mi történt. Ez engem annyira megrendített, hogy úgy éreztem, az emberi nyelv csak hazugságra alkalmas, és semmi másra. Akkor döntöttem úgy, hogy inkább festeni fogok, mert akkor nem kell beszélnem.

B.: Egykoron az avantgárddal együtt emlegettek. Nagyon újságírói feltételezés lenne azt hinni, hogy a Kelet-szerelmed miatt nem tudtál igazából csatlakozni ehhez a harsányan nyugatos vonulathoz?

K. G.: Nem voltam soha avantgárdellenes. Csak nem tartottam vele sem. Az avantgárdnak rendkívül erős mozgalmi jellege volt. És én az irányzatokért nem tudtam soha lelkesedni. Én a műveket szeretem vagy nem szeretem. Lehet, hogy ez összefügg a keleti dolgokkal, de nem egyenes ágon.

B.:  Közelebbről mi inspirált a Keletből?

K. G.: India és Kína, a buddhizmus, a taoizmus. Énhozzám a kínai filozófia áll közelebb, a buddhizmusból is a kínai ág, a csan- vagy másképpen zen-buddhizmus. Ez nem azt jelenti, hogy ellensége volnék a Nyugatnak. Nem szeretném, ha választanom kellene közte és a kínaiak között. De ha mégis kellene, akkor valószínűleg a kínaiakhoz húznék. Mert ez a kultúra nekem annyira közeli, mintha ott éltem volna valaha. De úgy régebben, nem mostanában. Pedig sosem jártam Kínában.

B.: Brutálisan le kell rövidítenünk a beszélgetést, ha Buddhától el akarunk jutni a környezetvédelemig. Csak a legközhelyesebb képzeteken szaladjunk át. Úgy tartják, az ipari társadalom azért a Nyugaton alakult ki, mert itt az aktivitást és szorgalmat jutalmazzák. Nem pedig a passzivitást, meditációt és lustaságot, mint Keleten.

K. G.: A nem cselekvés a buddhizmusban vagy a taoizmusban nem azt jelenti, hogy az ember nem csinál semmit. Hanem inkább azt tanácsolják, hogy az ember, végességének kétségbeesett tudatából, halálfélelemből ne avatkozzék bele abba, ami történik. Ne akarjon ezért javakat szerezni, vagy valaki más felett diadalmaskodni. Azt kell elérni, hogy az ember, bizonyos iskolázással, váljék olyanná, amilyennek a szerencsésebb lények, az állatok, növények, a kövek is, maguktól lenni képesek. Ebből a létből az ember, ezért vagy azért, de kirekesztődött.

B.: A nyugati tanítás szerint munkás voltunk és ilyenformán ipari civilizációnk a bűnbeesésből és a Paradicsomból való kiűzetésből származik. Mit tart a Kelet a bűnbeesésről?

K. G.: A buddhizmusban a szenvedésről van szó. Anélkül, hogy olyan bűnről tudna, hogy fellázadtunk az Atya ellen, és ezért megkaptuk a magunkét. A taoizmus még ennél is szelídebb. Azt mondja, hogy már mindjárt kezdetben „el volt veszve” a Jó. Meg kell hát keresni. Nem passzív tehát ez a tanítás, mert a Jó keresése erőfeszítéssel jár. Csak a görcsös erőfeszítés, a heroizmus nem tetszik neki. Mert a dolognak mintegy magától kell megtörténnie.

B.: Mit ért a Kelet cél, célkitűzés alatt? Enélkül, ugye, nincs termelésprogramozás.

K. G.: „Az Út úgy fordul, visszatér” – mondja a tao te king. Ezt rettenetes nehéz megmagyarázni. Mi, nyugatiak, azt tartjuk az útról, hogy az valahová vezet, mondjuk A ponttól B pontig. És ebből következik az a monstruózus félreértés, hogy akkor minél gyorsabban kell megtenni ezt az utat. Ez a cél. Ezért autópályákat kezdünk építeni. A keleti szemlélet sem azt mondja, hogy az út sehová sem vezet. Hiszen haladni lehet rajta. De azt sem mondja, hogy sietni kell, hogy a világfolyamat elérje a célját vagy egyáltalán, lenne egy cél, ami felé törekedni kéne. Valószínűleg az idő fogalmát kell teljesen átértékelnünk, és ezt csak meditatív úton lehet megközelíteni, puszta gondolkodással nem érhető el. Buddha, amikor megvilágosodott, arra jött rá, hogy minden lény meg van már világosodva. Ez, ha jól értem, tautológia. Ez arra utal, hogy e tanítás szerint a „megvilágosodás” nem azon a síkon van, amelyen a pszichológiai események. Ez nem azt jelenti, hogy semmit sem kell csinálni. A jó buddhistának ez azt írja elő, hogy minden erejét meg kell feszítenie, hogy eljusson arra a pontra, ahonnét megláthatja: már ebben a pillanatban is minden tökéletes. És ez egy olyan kultúrára ad lehetőséget, amelynek nem a lineáris időben van célja vagy feladata. Éppen ezért lehetőséget ad arra, hogy minden lény iránt végtelen szeretetet, odaadást és irgalmat erezzen. Mert hiszen nem kell azzal törődnie, mi lesz majd ennek a vége, mi lesz majd a kimenetele.

B.: Ezt lelkesítő hallani. De azért a régi Keleten is rendesen rombolták a környezetet, nem?

K. G.: Biztos, hogy a régi Kínában is volt természetpusztítás. Menciusnak (Meng-ce) van egy szövege, amely a Niu-hegy fáinak elpusztításáról szól. És azt teszi hozzá, hogy az ember is így veszítheti el eredeti mivoltát. Az ember egy és ugyanazon folyamatban pusztítja a hegyet és önmagát. És ez számomra a legmélyebb és legökologikusabb régi szövegek egyike.

B.: Ez inkább moralizálásnak, nem pedig gyakorlati kíméletnek tűnik.

K. G.: Pedig ősidőktől fogva élt Kínában az úgynevezett feng-sui elmélet, „a szél és víz” hatásával foglalkozó tanítás. Ez az épületek, városok, sírok helyes elhelyezésének a tana volt. Ezek a feng-sui szakemberek találták fel egyébként az iránytűt is. És ezzel már eljutunk a Földhöz. Mert a kínai felfogás szerint, akárcsak az emberi testben, úgy a földben, a Föld testében is áramlások vannak. És ha ezt az áramlást megzavarják, akkor annak nagyon rossz következményei lesznek. Viszont ugyanezt kedvezően is lehet befolyásolni. Ha például egy pagodát egy hegyen „jó helyre” építenek, akkor nemcsak esztétikai értelemben, hanem általánosabban is kedvezőbbé válik az egész tájnak a „keringése”. Úgyhogy amikor Kínában bevezették a vasutat, meg pláne, amikor alagutakat fúrtak a hegyeken keresztül, a feng-sui szakemberek közzétették, hogy most már akadálytalanul fog beáramlani Kínába a Rossz. Mert a régi Kínában a görbe volt a Jó útja. Azt mondták, az egyenes pályán be fog süvíteni a rossz, és ebben végül igazuk is lett.

B.: Ez a feng-sui helyi technológia vagy szellemi tradíció volt?

K. G.: Ősi szellemi tradíció. Az, hogy a Föld élő test, amelyben a Földszellem lakozik, ősi és egyetemes képzet. Az is, hogy ez a szellem kígyó vagy sárkány, és ide-oda meanderezik a világban. És hogy a nagy meandert követve kis emberhordák vándoroltak – és akkor minden jó volt. De akkor jöttek a sárkányölők. Akik mind többé-kevésbé nyugatiak, mint Marduk, Szent Mihály vagy Szent György. Roppant érdekes, hogy Kínában a sárkány mindmáig a jó, a zseniális, a teremtő erő. Európában viszont a veszélyes és gonosz, akit le kell győzni. És a feng-sui magyarázat szerint azért, mert így akartak úrrá lenni a Földszellem vándorlásain, így akarták őt helyhez kötni. A lándzsás hős meghatározott ponthoz szegezi a sárkányt: itt város lesz, itt szentély lesz, itt erőmű lesz! Így kényszerítik rá a Földszellemre az akaratot, az értelmet. És a konzervatív kínai felfogás szerint ezzel nem a jó, hanem a romlás kezdődött meg, amit a feng-sui tudománya legalább késleltetni próbál. Hogy a szent Földsárkány mozgásait fenntartsák valahogyan, hiszen én magam is össze vagyok nőve vele.

B.: Csakhogy ez már a nosztalgikus régmúlt. Ténylegesen a jó Földsárkány sehol úgy nem kapitulált az ipari civilizáció előtt, mint a Távol-Keleten. Úgyhogy a mi beszélgetésünk is egy kicsit könyvtárszagú.

K. G.: A múltban is voltak olyan időszakok, amikor az egész kínai kultúra összeomlott. Feltűntek Sztálin-szerű zsarnokok is, akik az egész hagyományt igyekeztek elsöpörni. És utána mégis felépült egy új kínai kultúra. Ha nem is ugyanaz, mint a régebbi. Lehet, hogy most is eltelik száz esztendő, és utána megint új kultúra jön.

De itt és most, a Krúdy utcában, talán azért sem teljesen papírízű a taoizmus, mert én komolyan azt hiszem, ez a Földszellem nem mese, hanem tényleg létezik. És akkor nagyon érdekes elgondolni, mi a helyzet most? Úgy látszik, a Földszellemet mindenképpen meg kell pillantanunk, enélkül nincs szellemi fejlődés. Goethe Faustja is épp ezzel kezdődik. A Buddha-tanítvány, amikor elindul a meditáció útján, először úgyszintén a meglehetősen primitív, heves érzelmi életet élő földszellemekkel találkozik. A taoizmus is a Földet teszi meg az első emberi mértéknek.

Mindezekből én csak azt hozom ki, hogy amikor ma a Föld napjáról beszélünk, akkor nem egyszerű karitatív akcióról van szó. Hogy kicsit törődjünk a jó öreg Földdel is, kicsit ápoljuk!

Hanem az embernek valóban van valamilyen rendeltetése, és ez pontosan a Földdel, ezzel az egyedülálló hellyel függ a legszorosabban össze. Tehát hogy mi emberek a mai vészhelyzetben mit csinálunk, az nemcsak gazdasági vagy racionális kérdés, hanem abszolút értelemben vett vallási jelentőségű kérdés. Lehet, hogy semmit sem tudunk elérni, de akkor is csinálni kell a dolgunkat. Nemcsak ésszerűségi megfontolásokból, hanem azért, hogy a rendeltetésünknek eleget tegyünk. És ahogy soha semmi sem szűnik meg véglegesen, ez a taoista megközelítés sem szűnt meg azáltal, hogy a klasszikus Kínát leteperték. Praktikusan meg azt gondolom, hogy semmi más nem fog segíteni, csak ha a feladatot a maga totalitásában pillantjuk meg. Tehát nem arról van szó, hogy kijavítsuk a kisebb-nagyobb hibákat, technikai eredetű sebeket, hanem arról, hogy valóban létrehozzuk magunkban ezt a Földdel való uniót!

B.: A valláserkölcsi síkot elhagyva: milyen gyakorlat visz el ehhez az unióhoz?

K. G.: Én magam, amikor úgy láttam, kell, a munkaerőmet a Duna Kör rendelkezésére bocsátottam. És nem szerénytelenségből akarom mondani, de példaként állíthatom magam sokak elé, mert én tényleg abszolút alázattal csináltam ott a dolgom. Ezt azért mondom, mert szerintem sokkal több embernek kellene így csinálnia. Mert lehetünk mi jó művészek vagy érdekes filozófusok. De mihelyt ökológiai mozgalomról van szó, úgy kéne tenni, mint a ferences barátok, akiknél nincs nagy és kicsi, hanem mindenki azt csinálja, amit tud. Én a gyakorlatban nem tudtam egyebet tenni, mint szolgálni azokat, akik képesek a mai indusztriális, posztindusztriális, általam bizonyos fokig lenézett világ fogalmai szerint kifejezni, hogy miért kell megvédeni egy nagy folyót, vagy az állatokat, vagy a növényeket. Nekem ez nem a nyelvem, és taoista vagyok; nekem evidencia, hogy Bős–Nagymarost építeni a legnagyobb káromlás és szentségtörés, ami évtizedek óta történt. Ez számomra evidencia, nem kell százalékokkal alátámasztani. De így nem lehetett volna előadni a Maróthyéknak, bár azokat a százalékok sem hatották meg.

Ezeknek a dolgoknak irtózatos fontossága van. Ha sikerülne elérni, hogy az emberekben felébredjen egy ilyen vallásos odaadás a Földdel szemben, akkor elég alázatossá, vagy legalább tárgyilagossá válnának ahhoz, hogy mindent megtegyenek, ami gyenge erejüktől kitelik. Ezek nehéz és unalmas munkák, és bosszúsan látom, hogy nagyon kevés ember hajlandó megpróbálni őket. De ha a régi szerzetesek azzal szórakoztak, hogy ki tudja többször felmosni hideg vízzel a követ, akkor írógépelni is lehet, vagy innét odavinni a dolgokat.

B.: Taoista-ferences remeteségeddel hogyan egyezteted össze részvételedet a nyugatias, végtére is antik-zsidó gyökerű szabadságmozgalmakban? ’56 után elítéltek, és ma is ott vagy a komolyabb tüntetéseken, szabadságünnepeken?

K. G.: Én is sokat gondolkodtam rajta, hogyha nekem tetszik a buddhizmus, akkor ’56 hogyan tetszhetett annyira? A legátfogóbb dolog, amire gondolni tudok, az Út fogalma. Tehát a tao. Ennyiben számomra a bibliai vallás is benne van a taoban. Mint az Úton történő, rendkívül drámai eseménysorozat. Jogosnak érzem a szabadságmozgalmakat. Ugyanakkor azt is gondolom, azért válnak újra meg újra felszínesekké, mert nem nézzük meg, hogy miből táplálkoznak. Az én felfogásom szerint a szabadságmozgalmak abból táplálkoznak, hogy valahogyan megbomlott a jin és a jang egyensúlya. Ebből keletkeznek az elnyomás és az elnyomások, mint a Föld életének az elnyomása, a szegények elnyomása, a kisebbségek elnyomása, a gondolatok elnyomása. Amely elnyomások ellen a jin és a jang, amelyek egymást keresik és mindig létre akarják hozni ezt a tökéletes forgástestet, fellázadnak. És éppen azért, a kirobbanás pillanatai mindig nagyszerűek és magasztosak. De azután az embernek át kell vonulnia oda, hol ezek a jin és jang kiegyenlítődések lezajlanak. Ami praktikusan nagyon is kijózanító lenne, mert elvenné a vezérek kedvét a hatalom eszelős kergetésétől. Meg a tömegek kedvét is az esztelen dühkitörésektől. Amelyek érdekes módon a kirobbanásuk pillanatában fenségesek, és utána viharos gyorsasággal pervertálódnak.

B.: Ezek után megkérdezem: csak alázat-ökologizmusban tudsz gondolkodni vagy lázadó, forradalmi ökologizmust is el tudsz képzelni? Afféle zöld mutációt?

K. G.: Ilyenfajta forradalom bekövetkezhet. Akkor, ha a helyzet olyan borzalmassá válik, hogy nagyobb tömegekben valami pszichikus földcsuszamlásra kerül sor. Akkor az emberiség nagy részének a tudatállapota hirtelen átrendeződik. Már most is az a helyzet, hogy a dolgok annyira elszakadtak, nemcsak a természetszeretettől, de minden ésszerűségtől is, hogy a belső, lelki struktúrákban már most is igen nyaktörő mutatványok folynak.

De úgy nem nagyon tudom elképzelni, hogy jön egy Zöld Lenin és célul tűzi ki, hogy meg kell dönteni az ipari civilizációt. De egy spontán forradalom vagy az egész rendszernek a spontán lebomlása könnyen bekövetkezhet. És mivel az emberek belső, lelki struktúrája összefügghet ezzel a Földszellemmel, olyan érzelmi revolúció jöhet, amire az emberiség történetében még nincs példa. Amikor az emberiség nem az elnyomók ellen, hanem a saját elnyomó funkciói ellen lázad fel.

B.: Kelet-Európában nagyjából összeomlott a gazdasági és politikai rend. Ökológiai revolúció helyett viszont vadul nyargalnánk a fejlett nyugati világ, az ipari társadalmak felé. Szerinted ez „Út” vagy tévút?

K. G.: Erre nemigen tudom, hogy mit mondjak. Mert ez elkerülhetetlennek látszik. Most legalább arra van esélyünk, hogy jobban tudjunk védekezni politikailag. Másrészt elég megrendítő, hogy egy rossz elmaradottságból egy talán rossz haladásba megyünk át. A magyarságot, vagy magyar kultúrát én egy eléggé „taoista” valaminek látom. Arany Jánosban, Mikszáthban, vagy az egész régi magyar kultúrában én azt érzem, hogy nem egyszerűen elmaradottságból vagy tudati visszamaradottságból nem vette szívesen, hogy csatlakoztatni akarják a nyugati világhoz. Azt hiszem, hogy azok a Pató Pálok, akiket annyit csúfoltak, nagyon is mély okból utasították el a Petőfinek olyan kedves vasutakat. Tényleg azt gondolom, a magyarság valami nagyon is lényeges értékhez ragaszkodott, amit az ipari civilizáció el akart pusztítani. Ma ezt a dolgot másként is látjuk, mint mondjuk 1840-ben. Ma már tudjuk, hogy ez a nyugati eszmény, amiért nekem, mint szabad demokratának is lelkesednem kellene, az egész életet fenyegeti. Ez a helyzet kétségtelenül hasadást hoz létre az emberben. Most úgy néz ki, hogy egyszerre kell elfogadni ezt a modernizációt és ugyanakkor rá kéne érezni a régiónkban rejlő különleges értékekre, amelyek túlmutatnak ezen.

Amiket esetleg nem a múltban kéne keresni, hanem egy olyan jövőben, amelyet az egész emberiség értékelni tudhatna. Én mindig úgy éreztem, hogy akár ’56-ban, akár az elnyomás hosszú évtizedeiben, ha csak sejtelemszerűen is, de bennünk volt valamilyen igazabb vagy mélyebb életnek a lehetősége. Legalábbis megcsillant ez. Ezt valahogy újra meg kell találnunk.

• Környezet