Kőbányai János

Nyomtatóbarát változat

Ünnep. Fesztivál. Fesztiválünnep. Táncházfesztivál-ünnep. Kiemelkedik a „mindennapi kultúra” milliárd mozzanatú kavargásából, hogy emeltebb szinten szervüljön be a magas kultúra folyamatába. A paraszti (és paraszt-polgári) életmód tradicionális alkalmai fölszivárogtak a nagyvárosi táncházak parkettjeire, majd onnan a színházak pódiumaira, lemezekre (újabban filmekre is), fesztiválok karneváli fölvonulásaira. Míg jó fél évszázada Bartók és Kodály munkássága nyomán a parasztkultúra rakétagyorsasággal robbant be a koncerttermek, az elitkultúra színtereire, addig ma egy spontánabb és szervesebb terjeszkedéssel nyert tért a század második fele által teremtett médiumba, a populáris kultúrába. Ahogy a közelmúltban – az egyébként szintén népi eredetű – beat és rock, úgy ma a parasztzene választja ki, gyűjti egybe a magyar progresszív ifjúság avantgárdját.

Ez a parasztzene – a táncházmozgalom zenei anyagának körülbelül nyolcvan százaléka – Erdélyből ered. Ha nem is változatlanul, de eredeti formájában ott él a mai napig. „Érzéki-erotikus” vonzása és csak sokadsorban politikailag értelmezhető jelentése onnan plántálódott át, hogy új utat, irányt mutasson a hatvannyolcban kifáradt vagy abból kiábrándult ’68 utáni nemzedékeknek.

Az emberiség kertjében ez a pompás kultúra magyarok, románok, szászok, zsidók poéziséből, dallamaiból és látásából bomlott gyönyörű virággá. Ha bármelyik színt, illatot természetellenesen kivonnák belőle, jóvátehetetlenül elsorvadna. A legérzékletesebben talán a gyimesi hagyományőrzők mutatták be ezt az igazságot. A gyimesi csángók zenéje az egyik legkülönösebb és legarchaikusabb rétege a magyar népzenének. A gyimesi falvak a Kárpát-medence és a Balkán kultúrköreinek metszésében, vadregényes hegyóriások völgyeiben bújnak meg. Zenéjükben és táncukban a magyar, a balkáni és a főúri udvarokból leülepedett nyugat-európai hatások forrottak, értek egybe sajátos stílussá. A hegedű–ütőgardon felállás is itt maradt fenn egyedül. Gyimesközéplokon – a vidék központjában – zenészdinasztia-házaspárok hivatása, hogy a közösség életének valamennyi stációját, vallásos és profán ünnepeit aláfestő muzsikával szolgáljanak. A férfi húzza a „muzsikát”, a felesége pedig üti hozzá a ritmust. Hangszere formája a csellóéhoz hasonlatos, húrjait azonban kis pálcával ütik, illetve a legszélsőt csipkedik. Szilajul pattogó dübögése, csattogása az időben és térben távoli reneszánsz udvarok nyüzsgő forgatagát, a földközi-tengeri medence forró szívdobbanásainak hangulatát intonálják.

Bármilyen félelmetes paradoxon ezt ma hangsúlyozni, ez a tánc, ez a zene a toleranciától, az egymásrahatástól, a nyitottságtól, a másság alkotó elfogadásától és gyakorlatától erdélyi. Ebből a felhalmozott és urániumrudacskaként az összekuszálódottabb, szennyesebb korokon is átsugárzó energiából meríti mágikus vonzását. Tartását. Hitelét.

A közel évtizede indult, a Budapesti Tavaszi Fesztivált záró táncházfesztiválok (miközben épp huszadik évfordulója előtt megszűnt a tabáni beatünnep woodstocki sereglésének sorozata) a váltást, az új trendet példázzák.

Idén ez a fesztiválünnep azért is kapott különleges jelentőséget, mert először vehettek részt rajta viszonylag szabadon az erdélyi hagyományőrző csoportok, táncosok, zenészek és közönség. Mintha forrás találkozna a belőle folytatódó, tengerbe ömlő folyam deltájával, az eredet azzal, amivé lett. A nem tervezett, de a jelenkori történelem szervezte találkozás: a szembesülés, a megméretés alkalma. A gyökereitől mesterséges határokkal és egy teljesen másfajta életmóddal, kommunikációs mezővel elválasztott ifjúsági mozgalom nem vált másneművé. Felemelő volt látni és érzékelni, milyen harmonikusan követték vagy egészítették ki egymást az erdélyi és az „anyaországi” produkciók. (Erre a felemelő azonosságra épített a szintén a Tavaszi Fesztiválon bemutatott Menyegző című monstre néptánc-kompozíció Novák „Tata” Ferenc rendezésében.)

S hogy a múlt és a jövő között egyre szaporábban lépkedő, de szilárd pontra így sem találó kötéltáncos jelen még vibrálóbb feszültséget adjon: a fesztivált épp a marosvásárhelyi pogromok után és éppen a választások napján tartották. (Egy ilyen sokszereplős programot előbb kell ütemezni, előkészíteni, mint ahogy a történelem szervezi a maga műsorát.) Igen üdítő volt, hogy a politika ezen a napon nem tette be a lábát a Budapesti Sportcsarnokba. Elkísért a kapukig, de kint maradt a ruhatárban, s ott lógott a fogason az utolsó nyirettyűvonásig, míg a fesztivál résztvevői átadták magukat a teljesebb azonosulás élményét nyújtó, valódi – mert belülről jövő – felszabadulásnak. Minden bizonnyal ez volt az ünnep legreménykeltőbb vonása és tanulsága. Ugyanis az ünnepszigeten kívül tomboló politika éppen a táncházmozgalomban (igaz, a felszínén) összegeződő jelenségeket is megpróbálta a maga megosztó, sőt diszkriminatív percléptékébe bevonni. (Lásd a gerinc nemzetiségét, magyarul: származását firtató rosszízű megnyilatkozásokat, a kisszerű versenyfutást a ki a magyarabb rodeón.) Az igazi kultúra nem tűri a megosztást, a kizárást, a megkülönböztetést. Más. A másságok egyenrangú, egymást építő, kozmikus léptékű cseréje. A percemberektől és percérdekektől való folyamatos elzárkózás a lényege. E lényeghez való hűség ismét megtapasztalt teljessége adott némi biztonságot annak elviselésére, hogy kiérve a ruhatárba, csónakunk ellökve az ünnepsziget távolodó partjaitól, az első járókelőtől megkérdezve, hogy milyen részeredményt tud ama másik fesztiválról – egyik válasz(tás) se tölthessen el a jóvátehetetlen tragédia szűkölő érzetével.

• Kultúra