Kőbányai János

Nyomtatóbarát változat

Ünnep. Tabán-ünnep. Tabáni beatünnep. Évelő virág. (Flowers’ power.) A Dunára ereszkedő Tabán lankáin 1968 tavaszán kelt ki az internacionális folklór virága, a beat-hippi kultúra. ’68-ban. Véletlenül ebben az évben. Hiszen a „véletleneknek” – rejtett szálakon igazodó összefüggések és közlekedőcsatornák láthatóvá váló felbukkanásainak – már ilyen a természetük. Nem alkalmazkodnak kerek évfordulókhoz, hanem érzékenyen követik a nemzedék útját, amely igényeivel, vágyaival ünneptelensége unalma hömpölygő mindennapjaiból és önmaga mégis ünnepi lényegéből hasította ki és emelte ünneppé ezt az örökmozgó woodstocki felsereglést. Hiszen 1988-ban – amikor huszadszorra gyűltek volna össze a beatzene vonzása köré a biztatása melegére vágyók – üresen tátongott a tabáni gyep és színpad, a XX. század e roppant, erősítőkkel körbebástyázott szószéke. Az ünnep nem bírta el a körülötte vibráló virággyilkos feszültséget. (A „mozgó ünnep” állandó hősei közül Presser Gábor szerint az intézményesülő rajongást kiszolgáló technikai apparátus és az azt mozgató tőke hiányzott a tradíció továbbviteléhez, míg Török Ádám szerint a hatalmát napról napra veszítő diktatúra rettent meg negyven-ötvenezres fiatal – a progresszív beatzene kiválasztotta, tehát érzelmileg diktatúraellenes beállítottságú – tömeg együttlététől.) Tavaly pedig – találgatom a fájdalmas elmaradás okát – az egymásnak rugaszkodó társadalmi mozgások vákuumában bizonytalanodtak lebegővé az ünnepek. Régiek ébredtek fel Csipkerózsika-álmukból, tetszhalott gyökerek teltek meg újra élő és éltető nedvekkel, s a mesterségesen kreáltak, a szervetlenül ránkerőszakoltak dőltek a porba, nyomot sem hagyva, észrevétlen elpattanva, mint fáról a halott gally.

A beatmozgalom és jeles alkalmai kétségtelenül a most múltba süllyedő (hogyan nevezzelek?) rendszerben jött létre. Nem ellene. Csak látszólag – s e látszatot vele szemben alkalmazott intolerancia keltette. Mint minden igazi kultúra, a környezetét adó politikum fölött állt. Szükségszerűen önmegtagadásba „fejlődő” útja (mint minden egyházzá, dogmatikus vallássá növő, terjeszkedő közösségé és eszmerendszeré) persze magán viselte történelmi korszaka fojtogatóan ragacsos jegyeit (mert meghatározó műfajaiban nem tartozott a tiszta művészet szféráiba), de lehetőségeit is (például a tényt, hogy egyáltalán szignifikáns módon megnyilvánulhatott). Hiszen egy konkrét Magyarországon, s egy még konkrétabb magyar metakommunikációs nyelven szólalt meg.

A régi-új arcukat kereső május-majálisok közül azért kerestem föl a Tabán lankáit, mert arra voltam kíváncsi többszörös érdekeltként is – ex(lex)soixantehuitardként is krónikásaként (a Beatünnep című esszéfüzér és a Beatregény című, hat éve a lezárása kegyelmét el nem érő regény szerzőjeként) –, hogy ez a most magunk mögött hagyott rendszer előtt meg sem született ünnep vajon végképp bekerül-e a történelmi epizódok lomtárába, avagy a szabadság (az ifjúság) „édes madarai” puha, reményteli szárnycsapásaikkal képesek-e új, rügyfakadást robbantó tavaszt hozni a beatmozgalom és kultúra már-már emlékké, nosztalgiává száradt (elizeumi) mezőire? Teremtett-e önmagán túlmutató maradandót?

Nos, ha félénken, szemérmesen is, de ismét kinyílt itt a beat virága, ismét szállonganak termékenyítő hangspórái, és ismét lelkes befogadókra találnak az itt évente szertartásszerűen fölcsendülő dalok: a Vissza a városba, a Keresztes lovag, a Gőzhajó, az Este a székelyeknél Bartók-feldolgozás vagy az orwelli víziókat intonáló 1984; egy nemzedék himnuszokká legendásuló dalai. Az elnyűhetetlenül fennmaradó Mini együttes, s ami ezzel egyenlő: Török Ádám dalai.

S persze sok dal, emlék, arc hiányzik. Mindenekelőtt a magyar beatet meghatározó Presser Gábor és a Locomotív együttes (amely évek óta nem ad ki lemezt és nem koncertezik, de azért isten óvjon, hogy kimondjuk: akkor már nincs is), nem jött el a közönség nagy része sem, akik az új világ új „politikai divatjait” vagy kényszereit követve szakadtak le, s nem tülekedtek a dübörgő kamionok a milliós értékű és bérleti díjú erősítőberendezésekkel. Mindezek ellenére a beatünnep: van. Létezik. Él.

Ahogy kezdetben (vala).

Nem állítottak föl a közönség és a jó hír tolmácsolói közé szigorú rendezőkből, fontoskodó tévések, fotósok és gruppik nyüzsgő csapatából és a szponzoráló cégek hivalkodó betűiből font kordont, bárki felvihet az Ádinak egy üveg sört. Csak zene van (jó zene), és a nyomán elinduló „minden ember fenség…” – egyedi, benső utazások asszociációs sztrádái mellett elsuhanó képek, amelyek együtt ringanak a tabáni dombok bizakodóan zöld hullámaival. Megszabadulva az üzleti (de rég nem üzlet már ez a zene és a köréje szervült életmód) és a szabadság hiányából fakadó politikai terhek elidegenítő-nehezítő homokzsákjaitól – lecsupaszítva, meztelenül ismét az: ami. Emberléptékű, bensőségesen közösségi, biztatóan hívő.

De jó lenne hinni abban, hogy ez az ünnep az új világba is „átmentődve”, megmarad. Nyomot hagy. S benne azok, akik hitében vagy illúzióiban éltek, és csak ünnepperceiben érték el a boldogságnak nevezett izé-ecetet. Egy álomban? Na és. Sokaknak nagyon is valóságosan ez az álom segített itt maradni, túlélni: remélni.

S felelősen ki tagadhatná: az effajta életálomra még ezután is szükség lesz.

• Kultúra