Nyomtatóbarát változat

Mert a milyen ítélettel ítéltek
olyannal ítéltettek

és a milyen mértékkel mértek,
olyannal mérnek nektek.
Miért nézed pedig a szálkát,
A mely a te atyádfia szemében van,
a gerendát pedig
a mely a te szemedben van,
nem veszed észre?
Mát. 7, 1–2.

Pályakezdés 1946–60

„Madách Gimnázium, Budapest, 1946. 13 éves, vézna, örökké éhes pesti kölyök vagyok. (…) Oroszul már folyékonyan beszélek. 1945 tavaszán kezdtem tanulni Puskin és Tolsztoj nyelvét, mégpedig az utcán, a katonáktól. Az első két szó így hangzott: »dajtye, hleba.« Adjatok kenyeret. Ezt a nyelvet nem az anyatejjel, hanem a fekete katonakenyérrel szívtam magamba. (…) Én mindjárt az alakulás napján beléptem a VII kerületi 1. sz. József Attila Úttörőcsapatba. (…) Patrónusaink a későbbi kommunista pénzügyminiszter felesége, a drága »Antos néni«, akiért tűzbe mentünk volna, és Zamercev tábornok, aki nemcsak Pesten, hanem a Szabadság-hegyen is adott nekünk helyiséget: kiutalt egy elhagyott villát nyári táborozásra. (…) Csapatunk segíteni akart a helyi kommunista pártszervezetnek. Bementünk, kértünk néhány száz »nyalókát«, apró ragasztós plakátot. Telinyaltuk velük a falakat, még a kirakatüvegekre is jutott. Egyszer valami fontos dátumot (talán a legközelebbi csapatgyűlés időpontját?) egy ilyen nyalóka ragasztós felére írtam fel, és mire ráébredtem, hogy nincs meg, már késő volt: műiden »nyalóka« ott virított a falakon. Nem tehettem mást, gyorsan visszaszaladtam, és sorba leszaggattam a nyalókákat, míg végül megtaláltam a keresett feljegyzést.

Ez a kalandom annyira elszórakoztatott, hogy az egészet leírtam és beküldtem az akkor induló Pajtás című úttörőlapnak. Mekkora volt az örömöm, amikor viszontláttam nyomtatásban a saját cikkemet, alatta a nevemmel! (…) Én persze izgatottan bementem a szerkesztőségbe, ahol László Gyula főszerkesztő azonnal a bizalmába fogadott. (…)

15 éves koromban, 1948-ban megtudtam, hogy orosz tanítási nyelvű iskola nyílik Budapesten, a Gorkij fasorban. Azonnal át is iratkoztam az új iskolába, mert tökéletesen meg akartam tanulni oroszul. Eléggé elterjedt tévhit, hogy a Gorkij-iskola afféle zárt »káderiskola« volt, de én tudom a legjobban, mennyire nem így volt a valóságban. (…)

Mivel a Gorkij-iskola 10 osztályos volt, 1 évet nyertem. Már 1950-ben, 17 éves koromban érettségizhettem, jól tudtam oroszul, s nagy boldogsággal értesültem róla, hogy a Szovjetunióba küldenek továbbtanulni. (…)

Már 1958-at írtunk. Egy szép napon nekiduráltam magam, levelet írtam a Magyar Távirati Iroda személyzetisének, s külpolitikai fordítói-újságírói munkára jelentkeztem. Protekció nélkül – ezt ama rossz nyelvek figyelmébe ajánlom, akik szerint az ilyesféle pályán protekció nélkül el sem lehet indulni –, minden protekció nélkül behívtak, föl az MTI szürke Naphegy utcai székházába, öt nyelvből próbafordítást csináltam, és azon nyomban fölvettek. (…)

Munkánk távolról sem szolgai fordítás volt. Jöttek a nagy, gyakran százoldalas Hruscsov-beszédek, néha hetenként kettő is. Odaálltam az írógép mellé, diktálni kezdtem a szöveget – magyarul –, és rögtön diktálás közben rövidítettem a kellő hosszra: nyolc, tíz vagy huszonöt »flekk«-re. (…) Ez persze kockázatvállalást követelt, de a beszédek lényegének megragadásából, a kevéssé érdekes részletek »alkotó« áthidalásából sohasem lett semmi baj, sőt főnökeim fölfigyeltek rám, és mind többször bíztak meg újabb feladatokkal. Alig kétévi naphegyi munka után, 1960 nyarán kiküldtek Moszkvába nyári helyettesítésre. (…) A három hét nagyon hamar eltelt. (…) Főnökeim közölték, hogy a nyári helyettesítést jónak értékelik, s jövőre nagy feladatot bíznak rám: állandó külföldi tudósító leszek én is. (…) Főnököm, Barcs Sándor vezérigazgató behívott, és közölte: Moszkvába megyek. Örömöm persze nem ismert határt.”

Moszkva, 1961

„Nem lenne teljes a moszkvai tudósítói éveimről szóló beszámoló, ha nem írnám meg, milyen sok izgalmas, nagy jelentőségű kongresszusról tudósítottam olvasóinkat. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XXII. kongresszusán hallottam Ho Si Minh és mennyi más nagy ember szavait! Volt leszerelési és béke-világkongresszus, szakszervezeti és női világkongresszus, nemzetközi ifjúsági fórum… Mennyi munka, mennyi izgalom, mennyi jegyzetelés, mennyi telefonálás!

A telefonnal volt egy furcsa kalandom még 1961-ben, az SZKP XXII. kongresszusán. Kértem a rendezőket, engedélyezzenek soron kívüli kapcsolást, mert nekünk nincs telexünk. Azt felelték, hogy nagyon szívesen, csak kérjem ehhez a magyar pártküldöttség támogatását. Mi sem volt egyszerűbb ennél: a magyar delegáció vezetője, Kádár János minden szünetben ott sétált, beszélgetett régi és új ismerőseivel a folyosón, nagyon közel a nemzetközi telefonközponthoz.

Az egyik szünetben telefonon meghívtam Pestet. A kisasszony azt mondta, hogy néhány percet várnom kell. Éppen ebben a pillanatban sétált el mellettem Kádár János; vele volt a küldöttség két tagja: Marosán György és Erdélyi János.

Engem Kádár János még nem ismert: most irulva-pirulva bemutatkoztam neki. Barátságosan kezet fogott velem, és megkérdezte, miben lehetne segítségemre. Épp kezdtem fejtegetni a telefonproblémát, de a lelkes telefonoskisasszony – helyes kis fitos, szőke leányka – odaszaladt hozzám, és hangosan hívott:

– Tavariscs Súgar, szkarej, szkarej, Budapest na linyii!

Azaz: Sugár elvtárs, siessen, siessen, Budapest már a vonalban van! Én – mint valami feltétlen reflexekkel idomított vadászkutya – se láttam, se hallottam, ha bejött Budapest, és leadhattam az anyagomat. Ezért elkövettem egy csúnya hibát: ahelyett, hogy a kislánynak szóltam volna, tartsa a vonalat, Kádár Jánostól kértem elnézést – és a telefonhoz rohantam.

Másnap megint találkoztunk. A magyar párt első titkárát több küldött, néhány újságíró és egy-két tolmács vette körül. Amikor észrevett, nagyot nevetett, majd – sértődöttséget színlelve – öklével ötször-hatszor mellbe vágott (no nem túl erősen), és így korholt:

– Látják ezt a fiatalembert? Tegnap odalépett hozzám, valami ködös telefonügyben segítséget kért, aztán be sem várva a válaszomat, faképnél hagyott és elrohant, mert egy csinos kislány félrehívta.

Hatalmas derültség támadt a folyosón. Én pedig szerettem volna, ha elnyel a föld. Hebegtem-habogtam valamit arról, hogy a hírügynökségnél milyen fontos a gyorsaság, amire persze még vidámabbat nevetett a »közönség«…

Kádár elvtárs azonban nem volt haragtartó, és évek múlva, amikor kíséretében én is beutaztam a Szovjetuniót, már nyoma sem maradt ennek az »incidensnek«.”

London, 1966

a) Az Európai–Atlanti Csoport vitavacsorája

„Frakkos, estélyi ruhás lordok és ladyk, több tábornok, tucatnyi nagykövet, lapszerkesztő volt a meghívottak sorában. Merev ceremóniájukat jól elsütött ékek tették elviselhetővé. Az elnöknő bejelentése után udvarias taps fogadott, de az arcokon láttam a kissé ellenszenves várakozást: »Na, miféle propagandabeszédet mond itt nekünk ez a tejfelesszájú balkáni kommunista?«

Udvarias viccel kezdtem, az elnöknő címére intéztem egy tréfás bókot, majd elmondtam, hogy a magyarok sok évszázadon át vérükkel vásárolták meg az európaiság jogát, s miközben Yorkban, Reimsben és Strasbourgban katedrálisok épültek, Oxfordban és Cambridge-ben virágzó egyetemek működtek, a mi hazánk pusztasággá változott, mert a keresztény Nyugat-Európát védelmeztük. »És mit kaptunk cserébe a hálás Nyugattól? Egy még kegyetlenebb elnyomást, Haynau terrorját, az elnémetesítő Habsburg-igát, Trianont, Hitlert. A szabadság végül is Keletről jött« – kiáltottam fel. (…)

Ezután kérdés-felelet játék következett, s ezt használta fel ellenem egy lengyel jobboldali emigráns lapszerkesztő, aki kérdezés ürügyén sértegetni kezdett. Kijelentette, nem érti, miért hallgatják a jelen lévő urak és hölgyek ezt a kommunistát, aki »nem is szónok, hanem lemezjátszó«.

Zúgás támadt a teremben, felháborodott hangok hallatszottak »Szégyen!« »Ki hívta ezt meg?« De itt-ott gyér taps is felhangzott.

Mosolyogni kezdtem és így válaszoltam:

– Lemezjátszó? Hát nem hallják, kedves angol barátaim, milyen ósdi lemezt tettek fel épp most: a hidegháború elkoptatott lemezét? Csak úgy recseg… De mit is várhatnánk ettől az úrtól, aki anyagilag érdekelt a hidegháború folytatásában? Ha beköszönt az igazi enyhülés, kiapad minden jövedelmi forrása.”

b) Találkozás skót bányászokkal

„(…) érdeklődtek például 1956-ról, s mikor elmondtam, hogy az ellenforradalomban fegyvertelenül részt vett megtévedt, de becsületes dolgozókat semmiféle megbélyegzés nem sújtotta, többen közbekiáltottak: »Fel kellett volna akasztani őket!« »Önök nem elég kemények, ha a munkáshatalomról van szó!« Nehéz helyzetbe kerültem, mert a kemény osztályharcot vívó skót bányászoknak meg kellett magyaráznom szövetségi politikánk és türelmes felvilágosító munkánk alapelveit. Sehogyan sem értették, miért kell sokat teketóriázni azokkal, akik kezet emeltek a munkások hatalmára, még ha nem is megátalkodottan, osztálygyűlöletből tették.«”

Kuba, 1974

„(…) A Disznó-öblöt csak repülőgépről pillanthattam meg, de a külföldiek által látogatott havannai helyeken nemegyszer láttam ezt az angol nyelvű feliratot: Remember Playa Girón! Emlékezz a Disznó-öbölre! És washingtoni, New York-i, Los Angeles-i forgatásaim és beszélgetéseim közben hányszor győződhettem meg arról, hogy a hivatalos Amerika és az egyszerű jenkik nagyon is jól emlékeznek erre a csatára, amelyet Fidel így jellemzett: »Az imperializmus első veresége az amerikai kontinensen.«

Az első volt, de lesz még épp elég! És »mikor Havannában hajóra szálltam én«, azaz, hogy a régi szirupos sláger szavait korszerűsítsem: mikor Havannában beszálltam az IL–62-es hatalmas ezüstszivarjába, hogy Rabaton át egy nap alatt hazaérkezzem, becsatoltam a biztonsági övet, és elmélázva hátradőltem, megvallom, arról álmodoztam: de jó is lenne még sok érdekes tévéfilmet forgatni az »északi cápa« eljövendő latin-amerikai vereségeiről! Hiszen még oly sok csata, oly sok győzelem vár a chileiekre, az argentinokra, a peruiakra... és Latin-Amerika több mint húsz államból tevődik össze. A történelem folytatódik, munka lesz elég!”

És a történelem folytatódott, és van neki munkája elég.

• Belföld