Skip to main content

Gondolatok a tandíjról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Alkotmányellenes népszavazás

Az Alkotmány 28/C. §-a (5) bekezdésének a) pontja értelmében nem lehet népszavazást tartani a költségvetésről. Erre hivatkozva az Országos Választási Bizottság (OVB) 2007. március 29-i határozatában megtagadta a Fidesz – Magyar Polgári Szövetségnek és a Kereszténydemokrata Néppártnak a képzési hozzájárulás (tandíj) megszüntetésére vonatkozó népszavazási kezdeményezése tárgyában az aláírásgyűjtő ív mintapéldányának hitelesítését, rámutatva e népszavazási kérdésnek a költségvetést érintő voltára.

E határozat ellen a kezdeményezők által benyújtott kifogást megtárgyalva az Alkotmánybíróság (AB) 2007. június 6-i határozatában az OVB határozatát megsemmisítette, megállapítva, hogy a költségvetési törvényben nem szerepel a képzési hozzájárulás, amely egyébként is nem a központi költségvetés, hanem a felsőoktatási intézmény saját bevétele, s így a népszavazásra bocsátandó kérdés nem ütközik az Alkotmány által meghatározott tiltott tárgykörbe. Ezért az AB az OVB-t az aláírásgyűjtő ív mintapéldányának hitelesítésére kötelezte. Az OVB június 25-i ülésén ennek – többségi szavazással – kénytelen volt eleget tenni, határozatában azonban fenntartotta korábbi szakmai álláspontját (amelyet e testület elnöke az ÉS július 27-i számában részletesen is kifejtett).

E határozat ellen többen kifogást nyújtottak be, amelyeket az AB október 15-i ülésén nem tartott megalapozottnak, és ezért az OVB határozatát helybenhagyta. Az AB határozata indokolásában megismételte korábbi állásfoglalását, amely szerint a képzési hozzájárulás „nem a központi költségvetés, hanem a felsőoktatási intézmény saját bevétele”, és ezért „jelen eljárásában a népszavazási kezdeményezés költségvetéssel való kapcsolatát érdemben nem vizsgálta”.

Ami mármost e kérdés meritumát illeti: az AB állásfoglalását a népszavazási kezdeményezés költségvetési érintettségére vonatkozólag alapvetően tévesnek tartom. A felsőoktatási intézmények bevételei ugyanis nyilvánvalóan a központi költségvetés bevételeinek részét képezik, az államháztartásról szóló l992. évi XXXVIII. törvény 21. §-ában foglal­taknak is megfelelően, amely szerint a központi költségvetés bevételeit képezik a központi költségvetési szervek tevékenységéből származó bevételek is. De ezt tükrözte a korábbi gyakorlat, a költségvetések régóta alkalmazott szerkezete is: a Vallás- és Köz­ok­tatásügyi Minisztérium éves költségvetésében a rendes bevételek között 1947/48-ig a tandíjjövedelem konkrétan is szerepelt. (Sőt 1944-ig a részletes költségvetések ezt intézmények szerint is feltüntették.) A későbbiekben a költségvetésekben a tandíjbevétel „nevesítve” már nem szerepelt, de a költségvetések a bevételek között továbbra is tartalmazták a tandíjbevételt (valamint a 90-es évek második felétől a költségtérítéses képzésből származó jövedelmet is). Minthogy aligha valószínű, hogy az AB tagjai – akik egyetemi tanulmányaik során tanultak pénzügyi jogot – nem ismerik az államháztartási törvényt, a költségvetés tartalmát, szerkezetét, ezért felmerülhet a gyanú, hogy nem szakmai, hanem inkább politikai döntés született.

Az AB állásfoglalásának téves volta abban is megnyilvánult, hogy szerinte a népszavazásra bocsátás tilalma a hatályos költségvetésre vonatkozik, és nem általános jelleggel a mindenkori költségvetésre, költségvetési törvényekre. Ez valójában nem alkotmányértelmezési kérdés, nem igényel jogherme­ne­utikai vizsgálatot, hanem a common sense alapján a realitások figyelembevételét. Ez egyrészt a népszavazásra bocsátás hosszú átfutási idejét jelenti. (A népszavazási kérdés aláírásgyűjtő ívének mintapéldányát 2006. október 25-én nyújtották be, amikor még a 2006. évi költségvetési törvény volt hatályban, az AB október 15-i határozatakor a 2007. évi, a népszavazás várható időpontjában pedig már a 2008. évi lesz.) Másrészt pedig figyelembe kell venni a konkrét népszavazási kérdés jellegét: a képzési hozzájárulás – amely felmenő rendszerben 2008 őszén kerül bevezetésre, és így annak költségvetési kihatása először a 2008. évi költségvetési törvényben jelentkezik – nem provizórikus intézkedés, hanem a felsőoktatás átalakításával összefüggő rendelkezések körébe tartozik. A fentiek alapján kétségtelennek tűnik, hogy a központi költségvetési szervként mű­ködő felsőoktatási intézmények államilag finanszírozott képzésben részt vevő hallgatóinak képzési hozzájárulása a központi költségvetés bevételeinek részét képezi, és ezért e kérdés népszavazásra bocsátása ellentétes az Alkotmányban foglaltakkal.

Ezzel kapcsolatban említést érdemel az a vita, amely a népszavazás problémáiról Kis János november 10-i, Népszabadság-beli írását követően a közvetlen demokrácia funkciójáról, szerepéről kibonta­kozott. Alkot­má­nyunk deklarálta, hogy „minden hatalom a népé”, amely szuverén jogait „választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja”, a képviseleti és a közvetlen demokrácia viszonyát azonban konkrétan nem határozta meg, a népszavazást és a népi kezdeményezést pedig – amely a közvetlen demokrácia fontos jogintézménye – meglehetősen hiányosan szabályozta.

Az ezzel összefüggő problémák megvilágítása érdekében érdemes kitekinteni a közvetlen demokrácia gyakorlásának általános jellegű kérdéseire, illetve ezek nemzetközi alakulására. Mint Ernst-Wolfgang Böckenförde német jogfilozófus – 1983 és 1996 kö­zött a Szövetségi Alkotmánybíróság tagja – írta 1982. évi tanulmányában: a népszavazásnál „döntő probléma a kérdésfeltevés joga: kinek, milyen indítékkal, mikor és milyen megfogalmazással van joga kérdést intézni a néphez?” A nyugat-európai demokráciák legiszlációja és gyakorlata szerint – Svájc és részben Olaszország kivételével – az országos népszavazást általában az országgyűlés vagy a kormány írja ki, tárgya olyan alapvető kérdés, mint magának az al­kot­mánynak az elfogadása, csatlakozás az Európai Unióhoz, valamint a lakosság széles rétegeit érintő kérdés (pl. atomerőművek építése), és azt igen ritkán alkalmazzák. (Lásd erre a 2007-ben kiadott Alkot­mánytan című egyetemi tankönyv 175–200. oldalán foglaltakat.)

A népszavazásra vonatkozó hazai jogi szabályozásnak és gyakorlatnak a fentiektől eltérő voltával kapcsolatban említést érdemel még az AB 2007. október 15-i határozatának indokolása, amely szerint egyrészt e testületnek „eljárásában nincs hatásköre arra, hogy e kérdés és más népszavazási kezdeményezések együttes politikai, társadalmi, gazdasági hatását vizsgálja”, másrészt „nem terjed ki a vizsgálata sem a népszavazási kezdeményezés célszerűségére, sem a kezdeményező politikai motivációjára”. Az előbbivel kapcsolatban magától értetődő, hogy a tandíj megszüntetése esetén három alternatív megoldás lehetséges: a kieső bevétel pótlása más, nyilván a la­kos­ságot érintő bevétellel, a központi költségvetési támogatás növelése (ami a költségvetés helyzetét tekintve aligha lehetséges) vagy az oktatói létszám csökkentésével, a dologi kiadások lefaragásával a felsőoktatási intézmények kiadásainak csökkentése. Ami pedig az utóbbit illeti: elégséges a legnagyobb ellenzéki párt elnökének december 8-i kijelentésére utalni: „Lényegében előrehozott választás lesz a ta­vaszi népszavazás.”

Történeti áttekintés

A tapasztalatok szerint a szélesebb közvélemény – az ellenzéki pártok demagógiája, valamint a kormányzat gyenge kommunikációja következtében – meglehetősen tájékozatlan a tandíj célját, értelmét illetően. A tandíj bevezetése nem egyszerűen az ún. megszorító csomag része, nem a hallgatólétszám csökkentésére irányuló törekvés és korántsem előzmények nélküli intézkedés.

A tandíj hazánkban több mint másfél évszázados múltra tekinthet vissza, történetéről a Magyar Na­­­rancs április 19-i számában adtam rövid áttekintést. Most csak a főbb állomásokat ismertetve: a tandíjat még 1850-ben, Thun reformjai keretében vezették be; a hallgatóknak előadáspénzt (Kolle­gi­engeld) kellett fizetniök (általában annyi forintot, ahány órás előadást vettek fel). Ez a kiegyezés után is fennmaradt, „leckepénz” elnevezéssel. Trefort 1873. évi, „a főtanodai oktatásról” szóló nevezetes törvényjavaslata szerint:

A tandíjak lényegesen összefüggnek az egyetemek jelen rendszerével, a tanítási szabadsággal […] indokolja azokat azon körülmény, hogy a nemes verseny élénkítésével a tanárok folyvást haladó tudományos munkásságra ösztönöztetnek.

Trefort nem értett egyet azzal, hogy a hallgatók helyett az állam fizesse a tandíjat,

mert a szegényt nem a tandíjak – nem nagy összege –, hanem […] az ellátási költségek nagysága tartóztathatta vissza fiának főtanintézetbe való küldésétől, amin nem a tandíjak megszüntetése által segítünk, melyben szegény, gazdag, jó és rossz tanuló egyaránt részesülne, hanem ösztöndíjak és oly segélydíjak adományozása által, melyek szegény, de jó tanulóknak lehetővé teszik ellátási költségeik fedezését, a vagyonos pedig fizessen, mert ha fizet az állam által nyújtott egyéb előnyökért, miért ne fizessen azért, ami által gyermekének a legmaradandóbb és leginkább kamatozó tőkét biztosítja, miért viselje e terhet helyette más, ki a jótéteményben nem részesül, s miért részesüljön e kedvezményben rossz és hanyag tanuló”.

A leckepénzrendszer 1890-ig maradt fenn, megszüntetését egyrészt az indokolta, hogy a tanárok közötti verseny élénkítésére irányuló törekvés illúziónak bizonyult, másrészt pedig az, hogy e rendszer a professzorok között rendkívül és indokolatlanul nagy jövedelmi aránytalanságokat idézett elő. Csáky Albin miniszter rendelete a leckepénz intézményét megszüntetve a hallgatókat félévenként 30 Ft tandíj fizetésére kötelezte, az ebből befolyó összeg túlnyomó részét a tanárok fizetésének kiegészítésére fordítva. A tandíjrendszer a Horthy-korszakban is fenn­ma­radt, a tandíjbevétel mintegy 57%-a a tanárok tandíj­ju­taléka volt, a többi rész a kincstárt illette. A tandíj összege a pénzügyi stabilizáció után félévenként 102 pengő volt, ehhez járultak azonban a különböző mellékdíjak, amelyek összege a tandíjakét 70-75%-kal, egyes karokon több mint 100%-kal meghaladta. Ez lényeges terhet jelentett a hallgatók számá­ra, amelyet azonban mérsékelt a tandíjmentességben vagy tandíjkedvezményben részesülők akkor még viszonylag nagy száma. A 30-as években, a gazdasági válság idején és azt követően a hallgatók helyzete mind súlyosabbá vált a tandíjelengedés összegének jelentős csökkentése, valamint a mellékdíjak emelkedése következtében.

A kormányzat ezért a hallgatók terheinek mérséklésére már 1932-ben a progresszív tandíjrendszer bevezetését tervezte, az erre való áttérésre azonban csak az 1941/42-es tanévben került sor. A vonatkozó rendelet értelmében a tandíj összege fél­évenként 128 P, a mellékdíjaké 96 P volt, és a hallgatók tanulmányi eredményüktől, valamint szociális helyzetüktől függően négyfokozatú tandíjkedvezményben részesültek. Ez az előző évekhez ké­pest előrelépést jelentett, a hallgatók mintegy 60%-a a korábbinál kevesebb tandíjat fizetett. Ehhez hasonlóan a hallgatók tanulmányi eredményén és szociális helyzetén alapuló tandíjrendszert alkalmaztak 1945 után, a de­mokratikus átalakulás éveiben is. Az államszocialista korszakban szűk körre kiterjedő és csekély mértékű tandíj volt. (Az 1970/71-es tanévben pl. a hallgatók 64,5, 1979/80-ban 73,9, 1985/86-ban 79 százaléka volt tandíjmentes.) 1987-től közepes tanulmányi eredmény felett nem kellett tandíjat fizetni, és tandíjmentesek voltak az alsóbb évfolyamok hallgatói is.

Ez nem módosult a rendszerváltozást követő első években sem, 1992-ben azonban a készülő felsőoktatási törvény tervezetében már szerepelt a tandíjfizetés kötelezettsége. 1992 őszén a hallgatók ez ellen tüntetésekkel, demonstrációkkal tiltakoztak, amelyek december elejére befejeződtek, miután a minisztérium ígéretet tett arra, hogy a tandíj bevezetésére a törvény megalkotása után, a megfelelő kompenzációs rendszer kialakításával kerül csak sor. A törvényjavaslatnak még az Antall-kormány idején történt tárgyalása során a javaslatot beterjesztő Mádl Ferenc miniszter az Országgyűlés 1993. június 7-i ülésén tartott expozéjában a következőket mondotta:

A tandíj a hallgató hozzájárulása saját képzésének költségeihez. Amellett, hogy ez a felsőoktatás jelentős forrása lehet, egyben meghatározó struktúraalakító és hatékonyságbefolyásoló tényező is lesz. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a felsőoktatásért mint szolgáltatásért fizető hallgató kereslete befolyásolni képes az intézmények kínálatát, de a minőséget is. […] A tandíj bevezetése természetesen megnöveli a tanulás kockázatát, s ezért a hallgatót is teljesítményre, fokozottabb teljesítményre ösztönzi. […] A tandíj szociális igazságot fejez ki, a tehetősek fizetnek, a szociális helyzetbeli egyenlőtlenségeket pedig nem általános ingyenességgel, hanem jól működő hallgatói támogatási rendszerrel kezeljük.”

Az 1993 júliusában elfogadott törvény értelmében a hallgatók tandíjat és egyéb díjakat fizetnek; annak kompenzálását a tandíjmentesség, ill. tandíjkedvezmény, a hallgatói támogatási rendszer, a bankok által állami garancia mellett adható hitel, valamint személyijövedelemadó-kedvezmény biztosítja. A törvénynek a tandíjfizetésre vonatkozó rendelkezése 1994 szeptemberében lépett volna hatályba, a tandíj bevezetését azonban – a kompenzáció több elemének kidolgozatlansága miatt – elhalasztották, s arra – a Bokros-csomag keretében – 1995 őszén került sor, az alaptandíj havi 2000 Ft volt. A tandíjfizetési kötelezettség az 1996-ban módosított felsőoktatási törvény szerint az államilag finanszírozott képzésben részt vevőkre terjedt ki, a többiek költségtérítéses képzésben tanultak. 1998-tól emelték volna a tandíj összegét, ez azonban nem valósult meg. A Fidesz ugyanis – amely 1994. évi programjában még a tandíj szükségessége mellett foglalt állást, 1996. évi, A polgári Magyar­or­szágért című vitairatában már a tandíj bevezetését elhibázottnak és értelmetlennek minősítette, azzal, hogy kormányra kerülése esetén tandíjat csak az átlagnál rosszabbul tanulók fizetnének – 1998. évi választási programjában az első alapképzésben részt vevők tandíjmentességét ígérte (ami legalább 50-60 ezer szavazatot hozott számára). A választások után megalakult Orbán-kormány ezt meg is valósította. A 2002. évi választási kampány során a Fidesz politikusainak beszédei és a több százezer példányban kiadott röplapok a tandíj újbóli bevezetésének veszélyét hangoztatták. Ezt a kormánypártok határozottan cáfolták: az általános tandíjfizetési kötelezettség visszaállításának szándéka akkor súlyos politikai hiba lett volna.

A következő években, egészen 2006-ig a tandíjrendszer nem változott. A második Gyurcsány-kormány programja a tanulmányi költségekhez való utólagos képzési hozzájárulás bevezetését tartalmazta, ez azonban a módosított felsőoktatási törvényben rövidesen úgy változott, hogy az államilag finanszírozott alap- és mesterképzésben tanulmányokat folytató hallgatók – a hátrányos helyzetűek kivételével – a III. félévtől képzési hozzájárulás fizetésére kötelesek, a felsőoktatási intézmény a hallgatók legfeljebb 15%-át mentesítheti ez alól. A képzési hozzájárulásból származó bevétel legalább egyharmadát, de legfeljebb felét a kiemelkedő tanulmányi teljesítményt nyújtó hallgatók támogatására, többi részét az intézmény fejlesztésére kell fordítani. A képzési hozzájárulás fizetése alóli mentességet a 2007. évi törvényi módosítás során a gyermekgondozási segélyben, gyermeknevelési támogatásban stb. részesülő hallgatókra is kiterjesztették.

A fenti történeti áttekintés alapján megállapítható, hogy a tandíj alkalmazását elsősorban szakmai-oktatáspolitikai célok indokolták: a közteherviselés elve, a minőségi követelmények, valamint a felsőoktatás finanszírozásának igénye, a társadalompolitikai szempontok egyidejű érvényesítése mellett. Az elmúlt évtizedben azonban a politikai – elsősorban napi politikai – érdekek jelentős mértékben befolyásolták a tandíjrendszer alakulását, megakadályozva e kérdés racionális rendezését.

Javaslatok

Röviden felvetnék javaslatokat a megvalósuló tandíjrendszerrel kapcsolatban. A tandíjfizetés kötelezettségét – a népszavazás eredményétől függetlenül – elvileg, szakmai-oktatáspolitikai szempontból, a nemzetközi összehasonlítás tanulságait is figyelembe véve indokoltnak tartom (akár képzési hozzájárulás, akár tandíj elnevezéssel). A társadalompolitikai követelmények érvényesítése érdekében a hátrányos helyzetű hallgatók esetében a tandíjmentességet továbbra is szükséges fenntartani. A tandíj összegét azonban a jelenlegi gyakorlattól eltérően más módon javasolnám megállapítani.

Egyrészt a hallgatók tanulmányi teljesítményét kellene alapul venni, a 15%-os keret mechanikus alkalmazása helyett a fizetendő tandíjnak a tanul­mányi eredmények szerinti differenciált meghatá­rozásával. Felsőoktatásunkban az elmúlt másfél évtizedben – a minőségi követelmények rovására – a mennyiségi szempontok érvényesültek. Jelenleg egyetlen olyan eleme sincs felsőfokú oktatásunknak, amely a hallgatókat jobb tanulásra, magasabb teljesítményre ösztönözné. A tanulmányi eredmények figyelembe vétele csak intézményenként, karonként lehetséges, a tanulmányok jellegére, nehézségi fokára és az esetleg eltérő követelményekre tekintettel. A tanulmányi eredmények szerinti tandíjfizetés ugyanakkor megkívánja egyes területeken a követelmények emelését, valamint annak biztosítását, hogy minden évfolyamon a teljesítmény elbírálására alkalmas oktatási-vizsgáztatási formák legyenek.

A másik javaslatom az lenne, hogy a tandíj összegét az egyes képzési ágak, szakok tényleges képzési költségeinek figyelembevételével kellene meghatározni. Az egyes területek képzési költségei ugyanis lényegesen eltérőek, a hatéves orvosképzés, az ötéves, nagymértékben labor- és műszerigényes természettudományi szakképzés és a hároméves gazdálkodási szakos vagy a négyéves tanítóképzés költségei közötti különbségek igen nagyok. Ezért indokolt lenne a tandíj ennek megfelelő megállapítása, ami természetesen csak intézményi szinten történhet; a kormányzat feladata pedig abban állna – a hallgatók és szüleik aránytalan mértékű megterhelésének elkerülése érdekében –, hogy a fizetendő tandíj maximális mértékét meghatározza.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon