(kőszeg)

Nyomtatóbarát változat

A helsinki záróokmányt a szovjet vezetőség a Jalta nyomán kialakult európai helyzet diplomáciai elismerésének tekintette. Ezt az értelmezést hallgatólagosan az amerikai külpolitika akkori irányítója, Henry Kissinger is elfogadta. Nem rajtuk múlott, hogy Helsinki ma mást jelent Jurij Orlov és néhány hozzá hasonlóan bátor szovjet ellenzéki megpróbálta komolyan venni a záróokmány inkább dísznek szánt emberi jogi ígéretét. Áldozatvállalásuk (valamennyien éveket töltöttek börtönben, munkatáborban és emigrációban) nyomán az emberi jogokat nem lehetett többé „belügynek” tekinteni. A kormányoktól független, ám egyre terebélyesedő Helsinki Emberjogi Mozgalom végigkísérte a kormányszintű, de nem túl eredményes helsinki utókonferenciák történetét.

Nyolc nappal a nagy párizsi nyitány előtt szerény méretű összejövetelre kerül sor Budapesten is: megalakul a Helsinki Polgárok Gyülekezete (Helsinki Citizens’ Assembly) magyar tagozata.

A HCA nemzetközi alakulási konferenciája október 19–21-én volt Prágában. A mozgalom kezdeményezői két táborból jöttek: a nyugati békemozgalomnak abból a köréből, amely nem kedvelte jobban a szovjet rakétákat, mint az amerikaiakat, és az időközben kormányzóerővé vált csehszlovákiai Charta-mozgalomból.

A konferencia mitológiája szerint a HCA alapító okirata az 1985-ben kelt Prágai Felhívás, amelyben Havel, Dienstbier, Sabata meg a többiek a két katonai tömb vezetőit tárgyalásra, leszerelésre, az idegen csapatok kivonására és a két német állam egyesítésére szólítják fel. Ezt a felhívást annak idején a magyar és lengyel ellenzékiek naivnak és puhának találták, hisz mintegy egyenlőségjelet tett a demokráciák meg a kommunista diktatúrák tömbje közé, a Nyugat nem szovjetbarát peacenikjei viszont lényegi elgondolásaik keleti visszhangját hallották ki belőle. Sajátos módon a felhívás szövegezőinek is, meg a bírálóinak is igaza lett. A leszerelés megkezdődött, Németország egyesült, ahogy a chartisták és a békemozgalmárok képzelték, de nem azért, mert győzött a józan ész vagy a világméretű békemozgalom, hanem mert a kelet-európai ellenzékiek reményei teljesültek be: összeomlott a kommunizmus.

Különböző törekvések végeredményének efféle egybeesése kivételes csele a történelemnek, amely aligha ismétlődik rendszeresen. A Helsinki Citizens’ Assembly alapítóinak kimondatlan célja az, hogy a célját vesztett nyugati békemozgalom helyébe egy nagy, mindent egybegyűjtő mozgalmat teremtsenek, amelyben együtt masíroznak az emberi jogok, a kisebbségek jogai, a szakszervezeti szabadság, a nőfelszabadítás és a környezetvédelem harcosai. S mindez a lenti – a civil társadalomban gyökeredző – megfelelője lenne a fenti folyamatnak, az európai biztonsági rendszer kiépülésének. Ilyen értelemben a Helsinki Polgárok Mozgalma megtervezett, a Helsinki kettő viszonyaihoz szabott folytatása volna a Helsinki egyet kísérő polgárjogi mozgalomnak. A HCA születési hibái már a prágai alakulógyűlésen láthatóvá váltak.

Nyilvánvaló volt, hogy a nyugatiak társadalomképe és problémavilága gyökeresen különbözik a keletiekétől. A konferencia záróülésén a legnagyobb tapsot Mary Kaldor, az európai antinukleáris mozgalom nagy nevű vezetője kapta, aki szenvedélyes beszédben ostorozta a fogyasztói társadalmat. Szavaira felelve a HCA egyik alapítója, Jaroslav Sabata vette védelmébe a piacgazdaságot. Ennél az udvarias pengeváltásnál keményebb volt a szexuális kisebbségek jogait védő nyugati és a nemzeti kisebbségek jogait védő keleti csoportok vitája.

Minden szellemi és szívbéli értéke ellenére az egész prágai összejövetel mintha elkésett megismétlése lett volna egy olyan találkozónak, amelyre a maga idejében nem kerülhetett sor. Az időzavar identitászavart eredményezett. Az egyik vita résztvevői joggal kérdezték meg: autentikus résztvevői-e egy alulról jövő társadalmi mozgalomnak az egykori chartisták, akik a mozgalmas hétvége után következő munkanapjukat államminiszteri vagy elnöki tanácsadói dolgozószobájukban kezdik?

Itt rejlett az alapvető kérdés: nem merő nosztalgia-e Prágában a győzelem után is életben tartani egy társadalmi mozgalmat, amelyből hiányzik immár a feszítőerő, a totális diktatúra elleni harc. És nem gyanús szépelgés-e, nem a megkésettek farsangja-e a békemozgalomba átmentett ’68-as baloldaliság ki tudja hányadszori felmelegítése egy mindent egybehabaró összeurópai levesben.

A társadalmi mozgalmakat általában nem lehet megtervezni. A helsinki polgárjogi mozgalmat senki sem tervezte, mégis egyre növekvő szerepet játszott a nyolcvanas évek politikai fejlődésében. De a megtervezett mozgalmak felett sem lehet biztosan kimondani az áment. A Helsinki Polgárok Gyülekezete kinőheti születési hibáit. S ha nem lesz belőle politikaformáló mozgalom, akkor is érdeme marad, hogy alkalmat adott arra, hogy a Baltikumból jött küldöttek együttesen forduljanak függetlenségi követelésükkel a párizsi konferenciához, és hogy a Romániából jöttek, románok és magyarok együtt tiltakozzanak a nacionalizmus és az új zsarnokság ellen.

• Külföld