[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Piszkos, ám kívánatos

A politika piszkos dolog, a hatalom pedig megrontja az embereket. Nagyjából így lehetne összefoglalni azt az elképzelést, amelyet a közvélemény-formáló eszközök politika és moralitás viszonyában mint „közvélekedést” fogalmaznak meg. Szó se róla, ha még egy ideig sulykolják, már senki sem meri majd nyilvánosan megfogalmazni „közvélekedéssel” ellenkező nézeteit. Még akkor sem, ha viselkedése egy cseppet sem tükrözi a hatalom amoralitásáról alkotott ítéleteket.

E nézetek persze előkelő és tekintélyes hagyományt tudhatnak maguk mögött. „Utálom az uralmat, akár gyakorolnom, akár elszenvednem kell” – mondotta Montaigne négy és fél évszázada. (Az általa klasszikussá tett műfajt gyakorolja rejtvényszövegünk szerzője is!) Ma is ilyesmit hallunk, ám ha hiszünk is e vélekedés hangoztatóinak, akkor fogós és megoldhatatlannak tűnő probléma előtt találjuk magunkat: vajon miért törekszenek az emberek mégis a piszkos posztok elérésére. Mostanában, amikor képviselőjelöltek sokasága kopog az ajtókon, talán érdemes lenne nekik is feltenni a kérdés, amit rejtvényszövegünk szerzője megfogalmazott: miért vállalják azt a kínszenvedést, amit a hatalom gyakorlása jelent.

Az sem rossz megoldás persze, ha felülvizsgáljuk előítéleteinket. Annál is inkább, mert a hatalom világa nem korlátozódik a politika szférájára. Hobbes, szerzőnk honfitársa, a hatalom hordozóiként jelöli meg a bőkezűséget, a népszerűséget, a sikert, a nyájasságot, az ékesszólást, a tudományt, sőt a szépséget is. S ezek mindegyikével vissza lehet élni. Mi több, úgy tűnik, még a szűkebben vett politikai hatalom az, amelyet a legjobban lehet szabályozni, gyakorlását nyilvánosan ellenőrizhető korlátok közé szorítani. Ami azonban nem változtat azon, hogy továbbra is vissza lehet élni vele.

Szerzőnk (1561–1626) korrupcióról kifejtett gondolatait már csak azért is érdemes komolyan venni, mert nem csupán egy bölcs ember elképzeléseit tükrözik. Komoly és megszenvedett tapasztalatokról van szó, hiszen őt magát is megvesztegetésért ítélték el – igaz, rövid fogság után szabadon is engedték. Állítólag gazdag és hatalmas pártfogója bűneit vállalta magára, s nem ő volt az, aki a korrupció vétkébe esett. A dolog lényegén azonban ez alig változtat, hiszen ő maga írta, nem elég becsületesnek lenni, a megvesztegethetőségnek még a gyanúját is kerülni kell. Ám ezzel is csak egy másik bölcsességet igazol: bölcs gondolatokat papírra vetni és bölcsnek lenni egészen különböző dolog.

Hivatal és korrupció

„A magas poszton álló emberek háromszorosan szolgák: a fejedelem vagy az állam szolgái; a hírnév szolgái és feladataik szolgái. Így tehát nem szabadok, sem személyükben, sem tetteikben, sem idejüket illetően. Furcsa vágy az, amely a hatalom elnyerésére és a szabadság elvesztésére, vagyis a mások fölött való hatalom megszerzésére és a maguk fölött való hatalom elvesztésére ösztönöz. Magas polcra kapaszkodni kínszenvedés, s a gyötrelemnek még nagyobb gyötrelem a bére; olykor pedig aljasság is: méltatlanságok árán jutni méltósághoz. A nagy állás sikamlós, s lejjebb csúszni egyenlő a bukással vagy legalábbis a hatalom elvesztésével, ami keserves.

Sőt, az emberek nem vonulhatnak vissza, amikor szeretnének, de nem is akarnak, amikor pedig ésszerű volna, ellenben még akkor is irtóznak attól, hogy visszatérjenek a magánéletbe, ha öregek vagy betegek, holott ezeknek az árnyék kedvez: olyanok, akár a vén parasztok, akik még mindig ott üldögélnek a házuk kapujában, bár ezzel csak elaggottságukat fitymáltatják. A magas polcra eljutott embereknek nyilván szükségük van a boldogsághoz arra, hogy másoktól kölcsönözzenek véleményt, mert ha saját érzéseik alapján kell ítélniük, a boldogságnak bizony nyomát nem találják, ha ellenben úgy gondolkodnak magukról, ahogy őfelőlük mások gondolkodnak, akik szíves-örömest cserélnének velük, akkor – mintegy másodkézből – boldogok, noha magukba szállva épp az ellenkezőjét érzik. Hiszen ők észlelik először saját fájdalmaikat, ha egyébként utoljára észlelik is saját hibáikat. (…)

A becsvágy igazi és törvényes célja azonban az, hogy hatalmunkban álljon jót cselekedni. Az üdvös gondolatok ugyanis (bár Istennek tetszők) az emberekre nézve alig érnek többet szép álomnál, kivéve ha beteljesülnek, és ez nem lehetséges hatalom és rang, szintúgy kiváltságos helyzet és széles hatáskör nélkül. Az emelkedés célja az érdem és a jó cselekedetek, s tiszta lelkiismerettel pihenünk csak meg igazán. Hiszen ha az ember részese lehet az isteni színjátéknak, részese lehet az megpihenésének is. (…)

A rang vétkei általában négyfélék: a halogatás, a megvásárolhatóság, a durvaság és a könnyelműség. A halogatást illetőleg: könnyű legyen hozzád bejutni, az időpontokat tartsd be; intézd el, ami épp a kezedben van; s ne intézz egy időben több ügyet, csak ha okvetlenül szükséges. A korrupciót illetőleg: ne csak a magad és szolgáid kezét tiltsd el a kapástól, hanem tiltsd el az ügyfelek kezét is az adástól. Mert a szokványtisztesség csak az előbbit teszi, a meggyőződésből fakadó tisztesség ellenben, amely a vesztegetés feltétlen utálatával jár karöltve, az utóbbit is. És ne csak a hibától óvakodj, a gyanútól is. Akit ingadozónak találnak, és nyilvánvalóan, de nyilvánvaló ok nélkül következetlen, az a megvásárolhatóság gyanújába kerülhet. Az olyan szolgát vagy kegyencet, aki belső embered, de nincs szemmel látható oka becsülésedre, többnyire egyszerűen a titkos korrupció eszközeként tekintik.”

???

• Ki beszél?