Babarczy Eszter

Nyomtatóbarát változat

A huszonöt éves Alexis de Tocqueville, ősi normand nemesi sarj, 1831 áprilisában a francia állam ösztöndíjával barátja, Gustave de Beaumont társaságában Amerikába utazik, egy évet tölt ott, s hazatérvén megírja azt a könyvet, amely már kortársai között is óriási visszhangot vert, és máig a politikatudomány, a szociológia és a politikai filozófia egyik alapműve. A De la democratie en Amerique (az új, teljes magyar fordítás címe: Az amerikai demokrácia) 1835-ben megjelent első két kötete – mint Francois Furet írja – újra felfedezte Amerikát: azt az országot, ahol a történelemben először s akkoriban egyedülálló módon, egy nagy államban tisztán demokratikus berendezkedés jött létre. Tocqueville-t elsősorban a demokrácia érdekelte Amerikában: meggyőződése volt, hogy a modern történelem legerősebb, legellenállhatatlanabb áramlata a demokratizálódás. Tocqueville szemében a demokrácia nemcsak politikai technika, azaz olyan politikai rendszer, amelyben az emberek magukat kormányozzák, hanem sajátos társadalmi és kulturális forma is: olyan forma, amelyet mindenekelőtt az egyenlőség jellemez. A választójogi küzdelmek korában a teljes körű demokrácia – az általános választójog megadása – a legjobb elmékben is a jakobinizmus rémét idézte fel, a fenyegető anarchiát, a magántulajdon szentségét semmibe vevő egyenlősdit. De Tocqueville ennél messzebbre látott: Amerika-könyvében egyszerre vizsgálja a politikai egyenlőség technikáit – az alulról felfelé építkező, önigazgató közösségekre épülő államot, a független bíróságok szerepét, a szövetségi rendszert – és azt a kultúrát, amely forrása, de egyben következménye is e rendszernek. Azt a szellemiséget, azt a sajátos civilizációt kereste - megspékelve a korban divatos nemzetkarakterológiával –, amelyből ez az elképesztő csoda, a működőképes demokrácia táplálkozik. Ebből a – modern kifejezéssel – történeti antropológiának vagy politikai szociológiának nevezhető vizsgálódásból születtek meg azok az ünnepelt fogalmak és gondolatok, amelyek mindörökre beépültek a politikai filozófia szótárába – mint például a „többség zsarnoksága”, amely John Stuart Millt a szólásszabadságról szóló s mind a mai napig a liberális krédó részét alkotó esszéjére ihlette. Az a kép pedig, amelyet ez az ízlésében arisztokrata, politikai nézeteiben köztársasági gondolkodó a demokrácia civilizációjáról fest – főként Az amerikai demokrácia második két kötetében –, egyszerre finom szociálpszichológiai elemzés és nosztalgiától mentes kultúrkritika. Tocqueville írta le először a modern demokrácia tömegtársadalmát.

Tocqueville nem volt demokrata – republikánus volt. A demokrácia élharcosa, forradalmár pedig végképp nem volt: az 1848-as februári forradalomban, tíz év közéleti szerepléssel a háta mögött, elindul a képviselő-választáson, s meg is választják, de a júniusi szocialista felkeléssel már szembefordul. Részben talán éppen ezért tudta híresen hűvös józanságával és éleslátásával olyan eredetien bonckés alá vonni a demokráciát és a forradalmat – a ’48-as forradalmat is megörökíti később emlékirataiban, s másik híres könyvét, amely, ha minden igaz, hamarosan megjelenik magyarul is, Régi rend és forradalom címen írta meg a francia forradalom előzményeiről.

Talán ez a hűvös éleslátás teszi, talán egyre modernebbnek tűnő módszertana, amely a személyes megfigyeléseket vegyíti a strukturális elemzéssel, talán a választott problémák természete, mindenesetre Tocqueville nem tud elavulni. Manapság pedig, amikor a demokrácia kérdőjelei továbbra is itt ágaskodnak, miközben az ideológiák elfakultak, kimentek a divatból, s a világmegváltó szólam ugyancsak rossz ízlésre vall, aktuálisabb, mint valaha.

• Rábeszélő