Skip to main content

Ki tudja, mit akarunk?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(Ön)igazgatói rovó (Beszélő, 1992. július 25.)


Mint egyszerű V. kerületi SZDSZ-es képviselő, már kétszer is lemondott frakcióvezető, kissé értetlenül állok az események előtt. Mi történik az V. kerület önkormányzatában?

Ha a sajtót is elolvasom, még zavarosabb a helyzet. Úgy tűnik, mintha a háború a polgármester, Mihályi Gábor és a jegyző asszony, Xantus Judit között folyna. Mintha az lenne a fő kérdés: joga volt-e a polgármesternek felmondani a jegyzőnek? Követett-e el a testület formai hibákat, amikor felfüggesztette 15 napra, a fegyelmi vizsgálat idejére a polgármester tevékenységét? További kérdések: mit vizsgálhat, milyen iratokat tekinthet meg a sebtében felállított fegyelmi bizottság, joguk van-e bemenni és hogyan a polgármester lepecsételt szobájába. Jogászok hada vonult fel mindkét oldalon, és az ő segédletükkel folyik a háború. Miközben nem működik a hivatal, nem lehet a kerületben semmit elintézni. Hiába ígérek segítséget az egyik óvoda vezetőjének, nem tudok felelőst találni, az egyik vállalkozó nem tud megkezdeni egy jelentős építkezést, mert nincs senki, aki alá merné írni a szerződést. Mert hát ki tudja, hogyan dől el a háború?

A jegyző asszony ügye csak a felszín, ez nyilvánvaló. Az is látható, hogy elemi erővel tört fel az elégedetlenség a testület tagjaiból. Mihályi Gábor nem jó vezető. Nem alkalmas arra, hogy egy hivatalt és egy kerületet vezessen. Akármilyen súlyos hibákat is elkövet, akármennyire veszélybe sodorja a hivatal és a kerület működését, ő a polgármester. Nem lehet visszahívni még akkor sem, ha olyan súlyos vádakat is felhoznak ellene, mint ez a mostani: a jegyző asszony azonnali hatályú elbocsátásával veszélyeztette a kerület és a hivatal működését. Abban az időben tette ezt, amikor úgy látszott, az eddigi csendes viharok után végre dolgozhatunk.

Talán két év után sikerül csak a munkára koncentrálnunk. Úgy tűnt, van, volt esélyünk még csodát tenni közös erővel. Legfeljebb összesúgnak a hivatalban, mosolygunk a testületben, ha a polgármester már megint ostobaságot csinál. Sebaj! Így szokták meg régen a tanácselnököknél és az igazgatóknál is. Legfeljebb nem változik semmi. Az alkalmatlan emberek a helyükön maradnak. Odakötözik magukat a székükhöz Odüsszeusz módján, fülüket bedugva nem hallják meg az elégedetlenkedők szirénénekét.

Kedves Belváros–Lipótváros Önkormányzatának Képviselő-testülete!

Ki tudja, hogy mit akarunk?












Megjelent: Beszélő hetilap, 31. szám, Évfolyam 4, Szám 30


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon