Szikinger István

Nyomtatóbarát változat

Nem nagy ügy, ráadásul jóval a rendszerváltás előtt történt. Idézünk persze mindjárt újabbakat is, igaz, manapság, mint látni fogjuk, már inkább készpénzre hajtanak a közbiztonság egyes eltévelyedett őrei. Kényes téma ez, felelőtlen vádaskodásoknak nincs helye. Ezért az alábbiakban kizárólag a bírósági gyakorlatból közzétett konkrét eseteket említek (a vázlatos, kis hazai „korrupciótipológiát” lásd a keretben), a Bírósági Határozatok című kiadványban publikált szövegen csak apróbb, az érthetőséget szolgáló javításokat téve.

Ezeknek az eseteknek az egyik legszembetűnőbb vonása az, hogy szinte alig szerepelnek bennük magasabb rendfokozatú rendőrtisztek: az őrnagyi szintnél nem sikerült feljebb jutni. Igaz, büntetőeljárás folyik egy rendőr ezredes ellen, aki korábban a belügyminisztériumi nyilvántartásokért és általában az adatfeldolgozásért volt felelős. Őt azzal gyanúsítják, hogy a hazai olajmaffia működtetésében vállalt fontos szerepet. Állt határőr vezérőrnagy, a testület vezetője is bíróság előtt, már két ügyben is. Először azért, mert a szervezet magáncégekkel kötött szerződést magánvállalkozások tulajdonában álló gépkocsik határátlépéseinek figyelemmel kíséréséről. Másodszor pedig a vele üzleti kapcsolatban álló személyek határon történő ellenőrzését könnyítette meg. A tényállításokat nem cáfolta senki, a bíróság azonban nem látott okot a tábornok elmarasztalására. Egy korábbi budapesti rendőrfőkapitány talált tárgynak minősíttette a rendőrség által tárolt gépkocsikat, amelyeket azután a testület tagjai vettek használatba. Hivatalbéli utódának kollégái baráti alapon dolgoztak a tábornok telkén.

A rendőrség soraiban létező korrupció igen nagy veszélyeket idézhet elő. Ez önmagában persze senkinek nem újdonság, mégsem mindegy, hogyan kezeljük, milyen következtetéseket vonunk le belőle. Némi optimizmussal tölthet el bennünket az a tudat, hogy a rendőri és belügyi vezetés ma már nem söpri szőnyeg alá a korrupció problémáját. Erre indítja őket az erősödő nemzetközi nyomás is: szinte valamennyi tekintélyes szervezet (ENSZ, Európa Tanács, OECD stb.) programjába vette a jelenség elleni harcot, a magyar kormány, illetőleg az Igazságügyi Minisztérium ugyancsak átfogó vizsgálatokat folytat arról, milyen intézkedésekkel szoríthatnák vissza a szóban forgó tendenciákat. Nívós tudományos publikációk is napvilágot láttak minderről,[1] empirikus és elméleti kutatások indultak a problémakör mélyebb megismerése céljából.[2] Jelentős vállalkozás az Európai Unió Phare-Democracy programja keretében zajló, magyar–angol együttműködésben folyó kutatás, amelyet a Rendészeti Kutatók Egyesülete végez.

Esetek, importból

Hogy korrupció minden társadalomban létezik, az közhely. A valódi kérdés tehát inkább az, hogy mennyire és milyen módon korrupt egy rendszer, illetve annak alkotóelemei. Egyáltalában nem vigasztalásnak, sokkal inkább a megelőzés szükségességét hangsúlyozó figyelmeztetésnek szánom: döbbenetes példák sorozata jelzi, hogy rendőri korrupció a legfejlettebb országokban is van, sőt időnként olyan szélsőséges megnyilvánulásokat produkál, amelyek nálunk remélhetőleg soha nem fognak felbukkanni. Az alábbi példák mind a kilencvenes évek történetéhez tartoznak.[3]

A volt spanyol belügyminisztert olyan titkos kommandó működtetése miatt börtönözték be, amelynek a baszk terroristák fizikai megsemmisítése volt a feladata. Nyilvánvaló, hogy az előző miniszterelnök bukásában is nagy szerepe volt ennek az igazán véres ügynek.

Belgiumban a pedofil hálózatot fenntartó és számos más rémtettet személyesen is végrehajtó Dutroux ügye rázta meg az ottani és a nemzetközi közvéleményt. A hatóságok több mint gyanús felületessége és tehetetlensége még tovább fokozta a megdöbbenést: bizonyított tény például, hogy egy alkalommal a kiskorúak eltűnése ügyében nyomozó rendőrök Dutroux lakásán házkutatás közben gyermekhangokat hallottak. A gyanúsított magyarázata szerint azok saját gyermekeitől származtak, holott ők akkor egyáltalában nem voltak ott. A nyomozócsoport talált bilincseket, chloroformot, vaginakrémet, valamint nőgyógyászati tükröt. Mindennek ellenére a fogva tartott gyermekeket nem fedezték fel, így nem is menthették meg őket. A bűnüldöző szervek szerepét több fórumon vizsgálták az ügy lezárása után. Még a rendőrséggel szemben leginkább elnéző jelentés is kénytelen volt megállapítani: rendőrtisztek is segítették Dutroux förtelmes bűneinek elkövetését, nem beszélve a felderítés elfogadhatatlan minőségéről. Ez utóbbi terén a szándékos bűnpártolás és a „csak” szakmai hozzá nem értés arányát nem sikerült pontosan kimutatni, holott mindkét tényező szerepet játszott az eljárás késedelmességében, ezzel is lehetővé téve további gaztettek elkövetését.

Hollandiában néhány rendőrtiszt elhatározta: hatékonyabban fog fel lépni az országba beáramló kábítószerek kereskedelmének visszaszorítása érdekében. Beépültek hát az ilyen tevékenységre szakosodott bűnszervezetbe, hogy ellenőrzött szállítások révén tudomást szerezzenek az elkövetési módszerekről, ennek alapján pedig megakadályozzák a drogok bejutását az országba. A végeredmény hivatalos értékelés szerint az lett, hogy a rendőrök tevékenységének következtében nagy mennyiségű anyag került piacra, vagyis az operáció gyakorlatilag elősegítette a kábítószerimport állami támogatással történő növekedését. Ráadásul volt olyan rendőrtiszt, aki zsebre is tette a rá jutó hasznot.

Az európai botrányokhoz hasonlóakat Amerikából is idézhetünk. 1992 májusában a New York-i Brooklynban hat rendőrt vettek őrizetbe szervezett kábítószer-kereskedés gyanújával. A sajtó felderítette és kitálalta, hogy egyikükkel, Michael Dowddal szemben a megelőző hat éven belül már tizenötször kezdeményeztek korrupció miatt eljárást, felettesei azonban egyszer sem tartották megalapozottnak a vádakat. Hivatalos vizsgálat kezdődött az ügy hátterének feltárása céljából, a bizottságot Milton Mollen bíró vezette. 1994 júliusában tették közzé a megállapításokat és javaslatokat tartalmazó terjedelmes jelentést, amelyben a testület leszögezte: a New York-i rendőrök többsége becsületes, és korrupt társaik eltávolítását kívánja. Másrészt viszont Michael Dowd és társainak ügye nem nevezhető elszigetelt jelenségnek a szervezeten belül, az inkább a város járőrkerületeiben meglehetősen elterjedt bűnös gyakorlat megnyilvánulása volt.

Korrupció és brutalitás „jegyesek”

Az igencsak elterjedt „rothadt almák a hordóban” teória teljességgel alkalmatlan a probléma megközelítésére. E magyarázat szerint a korrupció oka az, hogy az egyébként egészséges „gyümölcsök” közé romlottak is kerülhetnek, vagyis a becsületes rendőrök soraiba nemkívánatos személyek férkőzhetnek. Ha azonban ezeket időben eltávolítjuk, a „hordó”, vagyis a rendőri szervezet jó minősége megmenthető. Hogy ez mennyire nem így van, arra a bemutatott magyar és külföldi példák alapján is teljes bizonyossággal lehet következtetni. Kevés olyan eset van, ahol a megtévedt rendőrnek legalább egy társa ne lett volna, ami már a magyar rendőrség munkaszervezéséből is logikusan következik. De emlékezhetünk arra a jogesetre is, ahol két felelős tiszt nem ment ugyan bele a javasolt törvénysértésbe, de nem is tartották szükségesnek, hogy bármit tegyenek ellene.

Sokáig tartotta magát az a nézet is, hogy az anyagi előnyök megszerzésére törekvő rendőr és a törvények érvényesítésében túlbuzgó, brutális kolléga két különböző világba tartozik. A Mollen-bizottság ezzel szemben intézményes kapcsolatot talált a korrupció és a brutalitás között. Egyebek mellett éppen a New York-i ügy negatív főszereplője, Michael Dowd jelentette ki a testület számára tett vallomásában, hogy tipikusan azoknak a rendőröknek jár el a keze, akik zsebre dolgoznak. Hazai példáink közül ugyanerre utal az adósságbehajtó nyomozók története.

A „rothadt alma” teóriától már lassan a hazai belügyi és rendőri vezetés is megszabadul, de a korrupció és a brutalitás eltérő megítélése következetesen tartja magát. Belügyminiszterünk nyilvánosan fenyegeti mindazokat, akiknek akár csak egy forint vesztegetési pénz tapad a kezéhez. Kevesebb szó esik az erőszak, különösen a néha tragikus végű fegyverhasználat problémáiról. Ellenkezőleg: nem csupán jogszerűnek, hanem szakszerűnek is minősítettek már halálos eredményű rendőri lövöldözést, holott a szolgálati szabályzat világosan kimondja: kerülni kell az emberi élet kioltását.

Van benne rendszer

Mindez arra utal: a korrupció gyökerei a rendszerben keresendők. Érthetjük ez alatt akár a nemzetközi rendet,[4] akár az egyes országok társadalmi-politikai viszonyait, de a korrupcióba keveredő rendőr munkájának szervezeti, normatív és értékkörnyezetét is. A mértékadó szakirodalomban általánosan elfogadott az a nézet, amely szerint a rendőrök deviáns magatartásának okai a szervezet sajátos szubkultúrájában keresendők.[5] A közbiztonság védelmének szolgálatában óhatatlanul kitermelődnek olyan gondolkodási és viselkedési minták, amelyek gyakorlati szinten feloldhatóvá teszik a rendőr által megélt ellentmondásokat. Ilyen például a törvényesség és a célszerűség viszonya, különös tekintettel az eredmény elérését szorgalmazó vezetői elvárásokra. De vetődnek fel erkölcsi dilemmák is, az egyik legsúlyosabb az ártatlanság vélelme és az alapos gyanú feszültsége. Mindezek, továbbá a működési környezet egyéb tényezői olyan szemléletet alakítanak ki, amelynek következtében a rendőr világa élesen elválik a társadalom mindennapi világától éppúgy, mint a közhatalom más alrendszereitől. Az elszigeteltség érzése, a titkolódzás, az erőszakhoz fűződő sajátos viszonyulás, a jog sajátos értelmezése (ezen belül különösen a gyanúsítottakat védő garanciák lebecsülése), továbbá a cinizmus mind-mind hozzátartozik ehhez a szubkultúrához. Ezek az vonások nem szüntethetőek meg, mint ahogy az is illúzió, hogy a bűnözés kiiktatható a társadalomból. Legfeljebb csak befolyásolni lehet mindezen tényezőket a rendőri munka tudatosan – például jogalkotással, vezetői irányelvek kiadásával, képzéssel stb. – alakítható keretei között.

Tételem az, hogy ma a jogalkotás és a politikai, valamint a szakmai vezetés megnyilvánulásai számos ponton inkább előmozdítják, semmint gátolnák a bűnös magatartás elfogadását. Sőt, az Európa Tanács felfogásával összhangban beszélhetünk egyfajta intézményes korrupcióról is, ami a döntéshozatali folyamat elfajulását, a hatalommal való visszaélés meggyökeresedését jelenti a jogban, a gazdaságban és a közszolgáltatások terén.[6] Ebben a megközelítésben nem csupán a rendőrök, hanem a rendőrség korruptságának kérdését is vizsgálni kell, természetesen a működés jogi és politikai környezetébe ágyazottan.

Különleges anyagból gyúrva

A rendőri korrupció egyik önigazoló tényezője maga a testülethez való tartozás.

A közbiztonság védelmezői különleges embereknek tartják magukat, akikre ennek megfelelően nem az átlagpolgárra méretezett szabályokat kell alkalmazni.

Ezt az alapvetően hibás szemléletet jogalkotásunk és a mögötte álló veszélyesen felületes politika jelentősen felerősíti. A fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény 258. §-ában foglalt szabály szerint például rendőrnek csak az vehető fel, akinek közeli hozzátartozóival, valamint a vele egy háztartásban élőkkel együtt kifogástalan az életvitele, ezt a körülményt pedig a testülethez való tartozás teljes tartama alatt vizsgálni lehet. Vajon reális-e ez a jogilag tételezett tökéletesség a mintegy harminckétezer hivatásos rendőr és legalább ötször ennyi hozzátartozó, valamint együttélő személy esetében? Nyilvánvalóan nem. Tudni kell, hogy a büntetlen előélet és a jó hírnév már eleve követelmény, az életvitel kifogástalansága tehát még szigorúbb feltételrendszernek való megfelelést kíván. Ezzel szemben a szolgálati viszony megszüntetése szempontjából nem minősül méltatlannak például az, akit jogerősen elítéltek, de a büntetés nem végrehajtandó szabadságvesztés, a végrehajtás felfüggesztése esetén pedig a bíróság mentesítette az elítéltet a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Mindezeken túlmenően csak a szolgálaton kívüli magatartásnak a fegyveres szerv működéséhez szükséges közbizalmat veszélyeztető volta alapozza meg a méltatlanságot, a hivatali működés során észlelhető etikátlanság nem.

A makulátlanság törvényi vélelmezése és a részletes szabályok között – a hétköznapi realitásokról már nem is beszélve – olyan ellentmondás van, amit cinizmus nélkül nem lehet feloldani. Hogy is lehetne, amikor a törvényhozó más téren is nyilvánvaló hazugságokra építette az alkotmányosság alapjait megroggyantó rendvédelmi jogi erődítményét. Szintén a megkérdőjelezhetetlen tökéletesség tudata csobbant ki a rendőrségi törvény javaslatának 1993. októberi parlamenti vitájában, ahol az akkori belügyminiszter nemes egyszerűséggel kijelentette: a rendőrség a jogsértő állampolgár ellen jár el, nyugton hagyja a jog szerint cselekvőt. Ha pedig ez így van, akkor igazán elfogadható, hogy a testület kemény, egyes pontokon alkotmányosan aggályos hatásköröket kapott. Senkinek nem tűnt fel, hogy a szabályozásnak valóban elvi alapját képező kijelentés nem igaz, hiszen már magából a törvényből is kiderül: a rendőri hatáskörök elsősorban a jogilag és ténylegesen is teljesen ártatlan polgárokat érintik. A lejtőn innen kezdve már nem lehetett megállni.

Bűnözéssel a bűnözés ellen?

A törvényben rögzített, de jogi alapértékeket sértő megoldásokon túlmenően további kiskapukat nyitott az Országgyűlés az önkény felé. Köztudomású például, hogy a visszaélések egyik gyakori terepe a titkos eszközök használata, emlékezzünk csak a holland rendőri kábítószerimport esetére! Ehhez képest igencsak határozott, ámde kevéssé elfogadható alapállást tükröz az a hozzászólás, amelyet a legnagyobb akkori kormánypárt vezérszónoka mondott el a rendőrségi törvény javaslatának vitájában. Sóvágó László kijelentette: az engedélyhez nem kötött titkos információgyűjtés (ilyen például az informátorok alkalmazása, fedőintézmény létrehozása és működtetése) esetében nagyobb érdek fűződik a jogok engedély nélküli gyakorlásához, mint a jogsértések kiküszöböléséhez. Azóta megszületett az új büntetőeljárási törvény, amelynek egyes rendelkezéseit a jogalkotó sietett még az egész kódex alkalmazása előtt hatályba léptetni. Így került be jogunkba a fedett nyomozó, vagyis a titkosrendőr büntetlenségének tétele bármilyen, általa elkövetett bűncselekmény esetén, kivéve más ember szándékos megölését.

Honnan is indultunk? A rendőr csak jogsértőkkel szemben jár el? Bűnözéssel a bűnözés ellen? Ez persze butaság. Az alaphelyzet az, hogy a rendőr azért követ el bűncselekményt, mert egy szervezett elkövetői csoportba épült be, és ott nyilván feltűnne az egyetlen becsületes ember a maga kifogástalan életvitelével. Titkosrendőrünk tehát természetesen nincs abban a helyzetben, hogy erkölcsileg vagy jogpolitikailag mérlegelje az általa elkövetendő bűncselekmény sértettjeinek a joghoz való viszonyulását.

Valószínűleg nem is érez igazán mély késztetést, ha látja és hallja, milyen erkölcsi alapon állnak azok, akik a rendőrséget irányítják. Borai Ákos rendőr ezredes például a „maffiatörvény” egyik szerzője. Ismeretes, hogy a jogszabály egyebek mellett a prostitúcióval kapcsolatos közrendvédelmi szabályokat rögzít. Borai a Rendőrtiszti Főiskola folyóiratának (Főiskolai Figyelő, 1999/2.) nyilatkozva kifejtette, hogy az utcalányok inkább áldozatnak tekintendők, akiket a kriminális szubkultúra jegyében kizsákmányolnak. Ez nyilvánvalóan így van, az utcán dolgozó lányok jelentős része nem vagy nem csak magának keresi a pénzt. Helyesen idézi fel az ezredes az e témában irányadó nemzetközi szerződés szellemét, amely valóban hasonló megfontolásokból abszolút módon tiltja a prostitúcióra települő élősdi cselekményeket, miközben magát a prostituáltat inkább védelemre, segítségre szoruló személynek tekinti. De mit mond ugyanez a Borai ezredes a Duna TV 1999. augusztus 3-i Virradóra című műsorában? A müncheni példára hivatkozva kifejti, hogy a lányoknak a türelmi zónába való beterelését majd a rendőrségnek a stricikkel való megállapodása keretében ez utóbbiak fogják elvégezni. Mindezt magabiztos mosollyal.

Több pénzt!

Messzire távolodott tehát a jogalkotó az alkotmányos és erkölcsi értékektől, de mindezt a kriminalitás növekedésével és elfajulásával indokolta, egyfajta kimondatlan szükségállapoti helyzetet feltételezve. A megközelítés vitatható, de mégiscsak van egyfajta logikája, méghozzá a brutalitásokat, a túlkapásokat a bűnözés elleni háború hevében a szent cél érdekében elnéző „hadvezetés” szemlélete keretében. A kormány azonban gondolt egyet és kimondta: mostantól a költségvetés bevételeit is gyarapíthatná ez a nagy hatalmú szervezet, amelyet kényem-kedvem szerint irányítok. Megszületett a máig hatályos 2365/1995. (XI. 28.) Korm. határozat, amely minden esetleges félreértést elkerülendő, folyamatos határidő megjelölésével kimondta: „A kormány egyetért azzal, hogy a rendőrség szabálysértési hatósági tevékenysége során keletkező – a tervezettet meghaladó – központi költségvetési többletbevétel 50 százalékával a rendőrség következő évi központi költségvetési támogatását növelni kell.” Tetszik érteni? A szabálysértési bírságok tervének túlteljesítésében a rendőrség közvetlenül, anyagilag érdekelt. A határozat azonban itt nem áll meg, máris jön a következő pont: „A központi költségvetés rendőrség működéséből eredő bevételeinek növelése érdekében végre kell hajtani, illetve kezdeményezni kell a szükséges jogszabály-módosításokat.” Magyarul: a rendőrség szerezzen több pénzt. A jogalkotó tette is a dolgát. Megszületett például a rendőrség ellenérték fejében végezhető szolgáltató tevékenységéről szóló 16/1999. (II. 5.) Korm. rendelet, amely megtestesíti a korrupció klasszikus meghatározását, vagyis a közhatalom magáncélú gyakorlását. Magánjogi szerződéseket tesz lehetővé a jogszabály olyan piaci viszonyok közepette, ahol az egyik szerződő fél – a rendőrség – hatósági eszközökkel (engedélyezés, ellenőrzés, bírságolás stb.) uralja a verseny többi szereplőjét, azaz a biztonsági vállalkozásokat. Ráadásul ebben a magánérdekűnek nevezhető tevékenységben a jogszabály 6. §-a szerint teljes terjedelemben benne vannak a közhatalmi jogosítványok. De a kifejtettek alapján az is érthető, miért sietett a jogalkotó a szabálysértési bírságok összegének felső határát már most, az új szabálysértési törvény hatálybalépését jóval megelőzően felemelni.

Mit mondhat mindezek után egy zsebre bírságoló rendőr őrmester, ha megkérdezik, hogy miért csinálja? Talán ezt: „Mert nekünk elfelejtettek szólni, hogy VIP-hitelt lehet kérni a Postabanktól.”

Jegyzetek

[1] Írások a korrupcióról. Helikon–Korridor, Budapest, 1998; Belügyi Szemle, 1998. évi 10. szám.

[2] A rendőri korrupcióval kapcsolatban mások mellett Bódi János, Kránitz Mariann, Krémer Ferenc munkái érdemelnek feltétlenül említést.

[3] Maurice Punch professzor 1999. május 20–23. között Firenzében tartott előadása.

[4] Saphos, C. S.: International Security in the Post-Cold War Era: Can International Law Truly Effect Global Stability? Something is Rotten in the State of Affairs Between Nations: The Difficulties of Establishing the Rule of International Criminal Law Because of Public Corruption. Fordham International Law Journal, 1996. június

[5] Kappeler–Sluder–Alpert: Understanding the Dark Side of Policing. Waveland Press, Prospec Heights, Illinois, 1994; Krémer Ferenc: A rendőri szubkultúra és a korrupció néhány problémája. Belügyi Szemle, 1998/10.

[6] A korrupció elleni fellépés akcióprogramja, elfogadta az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 1966-ban, II. rész A/II/13.

• Játéktér