Skip to main content

Lenni vagy nem lenni?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az MDF hétvégi országos gyűlésének hangulatát harciasra igyekszik felsrófolni a Magyar Fórum „Antall és Csurka” című vezércikke. „Egy dolog bizonyosnak látszik: Antall és Csurka nem lesz képes tovább egy csónakban evezni.” Farkas Elemér, a szerző, aki különben maga is országos elnökségi tagságra pályázik, úgy véli, hogy a kormány „még a legjobb esetben is a nép feje fölött” ügyködik, Antall – sajnos – avítt férfiú, „nem ő tehet róla, hogy szubjektív adottságai nem találkoznak a kor követelményeivel”. Csurka viszont „kiemelkedő gondolkodó”, az MDF „eredeti” programjának letéteményese (miszerint „a magyar nép önmagának teremt új hazát”). Csurka igyekezett befolyásolni Antallt, de „egyre kevésbé hisz” ennek sikerében, „ezért fokozatosan feladja” próbálkozásait. A nagy fundamentalista gondolkodó most válaszút elé került: vagy nyíltan szakít Antallékkal, vagy elszótlanodik.

Elszótlanodni, beismerni a vereséget nem érdemes – morfondírozik tovább a fundamentalista lap –, hiszen ez egyet jelent azzal, hogy az MDF „rendkívül beszűkült, elitista pártocská”-vá válik (azaz, ide nem egészen illő szóval élve, a köménymag kerekedik fölül), és az MDF népszerűsége maradékát is elveszítené. Csurka győzhet is akár – döntő fundamentalista befolyásra tehet szert az új országos elnökségben –, de akkor meg, olvashatjuk, bár nem hisszük, Antall lesz, aki szakít. (Távoli hasonlat: liberálisok kontra radiszadik.) Tehát ne kekeckedjen Csurka, jöjjön bár kormányválság és előrehozott választás. „Csurka világosan látja: legalább az MDF-et kell próbálni kimenteni”, ha egyszer a kormányt már nem lehet – üzeni Csurka tollnoka által.

Ilyen békaperspektívára képes a pártéleti szemlélet. Honnan veszi a tollnok (és a tollnok főnöke), hogy aki a pártján belül népszerű, az már az utca embere szemében is az? Avagy nem emlékezik-e a fundamentalista hős, hogy a közutálat, amelynek örvend, önmagában is hány embert csalt ki szeptemberben az Országház elé? És hol az országvezető program (a kirekesztő gőzösségeken kívül), amivel meg is lehetne tartani az állítólagos népszerűséget? Miért zsarolják oly buzgón Antallt a csurkista képviselők elpártolásával: nem szavazták meg talán (no persze jó kis médiaügyi és igazságtételi engedmények fejében) a költségvetést? És vajon nincs-e másik harminc a parlamentben, akikkel megegyezhetnek Antallék?

Antall válaszolhatna úgy, hogy jó, hát szakítsunk, ez tényleg jót tenne az egykor még nem a jobbos dühösöket, hanem az aránylag befutott középosztályt megcélzó párt népszerűségének. De valószínűleg nem válaszol így. Túlságosan messzire ment el pártja a csurkizmusban, és talán abban reménykedik, hogy majd csak lehűti utólag a Csurka-kampány miatt fölforrósodott fejeket.

Hangosodik a Csurka-kampány. De a bili nagyon nehezen akar borulni, továbbra is benne kavarognak a különféle eszmei áramlatok. Mert nagy a kormányzati felelősség.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon