Könyves László [Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Félelemtanból elég jól vizsgázna a magyar politikai kultúrán felnövekvő nebuló.

Tudunk a bennünket igazgató fortélyos félelemről; tanultuk, hogy amíg félelem van, addig nincs demokrácia. Most újabb lecke áll előttünk: a duplafortélyos felelem immár a demokrácia gyors fejlődésének előmozdítója.

Csurka úr kiadta a parancsot: féljenek, akik hazudnak. Persze főként az újságírók, ám ebben a nagy sajtószabadságban sose tudhatja az ember, hogy mikor lesz belőle skribler. Az ukáz nem lelkiismeret-vizsgálatra szólít, hiszen már rég eldöntetett, kinek van igaza. Félelemtanban fejletlenebb korokban és kultúrákban ilyenkor kifinomult vitákat lehetne folytatni arról, hogy birtokolhatja-e valaki az igazságot, s egyáltalán: nem könnyebb-e az álmunk, ha nincs kezünkben az igazság? (Hiszen nem kell félnünk holnapi önmagunktól: nincs mivel lesújtanunk.) Akár idézni lehetne a szarkasztikus szerkesztőt, aki szerint „eddig minden újság elpusztult, amelyiknek az volt a címe: Igazmondó – hacsak már maga ez a cím is hazugság nem volt”. Mondom, lehetne idézni, de itt nem tartanák hiteles magyarnak e cinikus szerkesztőt (Ignotust), hiszen ő csak a Nyugatot adta kultúránknak, ami a Magyar Fórumhoz képest tényleg smafu.

Az ilyen vita ráadásul értelmetlen, hiszen Csurka úrnak láthatóan nem az fontos, hogy igazat írjanak Ha ez foglalkoztatná, akkor ő maga is hamar rájöhetne, hogy félelemtől remegő kézzel sem könnyebb igazat írni. Sőt, a félelem kergethet igazán hazugságokba; ezt mindenki tudja, aki lógott matekóráról vagy netán dramaturg volt ’56 után.

Persze nem akármilyen félelem ez: alkotó félelem. Nem mondatott meg ugyanis, hogy mitől kell félnünk: kukoricára térdeplünk, emelik a benzin árát, kötelezően nézni kell a „Hetet”? Itt nem konkrét, hanem egyetemes félelemről van szó, a félelemről, hogy fémünk kell megint. A félelem félelme, meta-félelem. Kinek-kinek aztán a fantáziájára van bízva, hogy szabadon elképzelje, mitől fél. A Népszabadság már „Csurka úrék börtöneiről” beszél, teljesen alaptalanul, hiszen áristomról szó se volt. Na tessék, már hazudnak is, nem csupán félnek. Éppen így volt kitalálva! „Ügyes”, mondhatnánk nem épp integer módon tréfálkozva, hiszen éppenséggel e látszólag fifikásan kigondolt rémületkeltő kampány kecsegtet reménnyel.

Ha akar, ha nem, minden hatalom kelt valamiféle ijedelmet. Az igazi diktatúrák azonban nem egyszerűen félelmet akartak ébreszteni, hanem azt akarták, hogy az emberek kívánják is a rajtuk gyakorolt erőszakot. Az a hatalom, amely szándékosan kelt félelmet, nem a legszívderítőbb ugyan, de mégsem a Sötétség délben szeretetet követelő diktatúrája. Sőt, a félelem félelmének ötlete akár szánalmásnak is tűnhet. Miután eddig – szó se róla: demokratikus keretek között – sikertelenül kísérleteztek azzal, hogy mindenki megszeresse őket, most rájöttek: elég, ha félnek tőlük. Ez is valami.

Immanuel Kant jó kétszáz éve arról elmélkedett, hogy nincs ember, aki képes lenne parancsra szeretni, hiszen ellentmondást rejt magában megparancsolni azt tennünk, amit amúgy is szívesen tennénk. Nos, úgy látszik, félelmet kelteni lehet, de félelmet megparancsolni képtelenség. Ezért csak azt lehetne javasolni (ha lehet és kell itt egyáltalán bármit javasolni) a magyar és szabad demokratáknak: ne féljenek. Ám sajnos a „ne féljetek” parancsa ugyanúgy ellentmondásokhoz vezet (ha már egyszer fél az ember), mint a „féljetek” dörgedelme.

Ezért mondjuk egyszerűen csak azt a pöffeszkedő riogatónak: coki! S végezzük tovább a dolgunkat.

• Harmadik oldal