Vincze Gábor

Nyomtatóbarát változat

1987. február 27-én Bukarestben Nicolae Ceausescu jelenlétében tartotta együttes ülését a „magyar és német nemzetiségű dolgozók” tanácsa. A felszólaló Gere Mihály (az RKP KB Politikai Végrehajtó Bizottsága póttagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnöke) megnyitó beszédében kijelentette: a magyar tanács előző napi ülésén felszólalók „kifejezték értetlenségüket és felháborodásukat, hogy a Magyar Népköztársaságban, a szomszédos szocialista országban hivatalos személyek, közírók és történészek is rágalmakat koholnak a román realitásokról, pártunk és államunk nemzetiségi politikájáról, elferdítik a történelmi igazságot, valójában megpróbálják vitatni a békeszerződéseket, az államhatárokat”. Erre a fölszólalásra az adott okot, hogy Budapesten 1986 végén megjelent egy szakmunka, az Erdély története.

Erdély története a magyar történetírás egyik „érzékeny” területe volt. Mivel a Rákosi- és Kádár-rezsimek szinte betegesen óvakodtak attól, nehogy „megsértsék” a szomszéd népek „érzékenységét”, ezért – többek közt – évtizedekig Erdély történelmével sem lehetett igazán foglalkozni. (Résztanulmányok olykor megjelenhettek, ám azok is igyekezték megkerülni az ún. kényes kérdéseket…) A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának (TKKO) kezdeményezésére átfogó kutatások indultak a szomszédos országokban élő magyarság kulturális helyzetének fölmérésére. Ennek során fölmerült az az igény is, hogy végre – 1946 után – készüljön egy tudományos igényű összefoglaló munka Erdély történetéről. Ránki György, az MTA Történettudományi Intézetének helyettes igazgatója már 1975 őszén írott levelében jelezte Kornidesz Mihálynak, hogy az intézet a következő ötéves tervében szeretne Erdély történetéről összefoglaló munkát készíteni. Ezt többek közt azzal indokolta, hogy az „utóbbi években igen sok tanulmány és könyv jelent meg román történetírók tollából Erdély történetére vonatkozóan, melyek a közös múltat érintő, rendkívül lényeges és érzékeny problémát meglehetősen egyoldalúan tárgyalják”, ráadásul „a nemzetközi tudományos világ, a külföldi publicisztika, illetve közvélemény-formáló fórumok a román propagandacélú idegen nyelvű összefoglalókból, erősen egyoldalú kiadványokból meríthetik információikat”. (Erdély történetéről Romániában a kommunista korszakban az első szintézis még a hatvanas évek elején elkészült – ebben részt vettek ottani magyar történészek is, és magyarul, valamint nyugati nyelveken is kiadták.)

A munkálatok a hetvenes évek második felében valóban elkezdődtek, de a kötet megjelenéséig tíz évnek kellett eltelnie.

Az 1996-os téli könyvvásár egyik szenzációja kétségkívül a háromkötetes Erdély története megjelenése volt. A majd 2000 oldalas, „agyonjegyzetelt” kötetet vitték, mint a cukrot. (Az elkövetkező években három kiadást ért meg. Szerintem az Akadémiai Kiadónak sem azelőtt, sem azóta nem volt ekkora közönségsikert elérő szakkiadványa…) A kötet megjelenésének ürügyén Romániában – országosan irányított – magyarellenes kampány indult.

Korábban is megjelentettek már olyan – szakmunkának álcázott – propagandakiadványokat, amelyekben a magyarság általában negatív színben tűnt föl. (Ezek a munkák ugyanazokat a toposzokat tartalmazták, mint a hetvenes évek vége felé megjelent írások. Például: Erdélyben egyedüli „autochton” nép a román; a honfoglaló magyarság egy nálánál magasabban fejlett román civilizációt talált Erdélyben; a magyarok ezer éven át elnyomták a mindenkor többségben lévő románokat, stb. Ezek a klisék egyébként Ceausescu hetvenes évekbeli beszédeiben is megtalálhatók.) A hetvenes évek vége felé megjelenő írásaikban azonban a Pascu–Dragan-féle „történelmi iskola” tagjai már elég durva hangnemben tüzeltek a magyar kisebbségre. A rezsim perfidségét jól mutatja, hogy a magyar nyelvű országos lapok kénytelenek voltak átvenni a román sajtóból olyan szélsőséges, fasisztoid szellemű írásokat is, mint Ion Spălătelu Szent Bertalan hosszú éjszakája című kirohanását. Ugyancsak 1978-ban jelent meg a Teroarea horthysta în partea nord-estica a Transilvaniei című könyv, amely a magyar kisebbséget (legalábbis az észak-erdélyieket) kollektíve fasisztának bélyegzi, az észak-erdélyi románság szenvedéseit pedig apokaliptikus méretűvé növeli. (Ez utóbbit „javított”, bővített változatban a nyolcvanas évek közepén is kiadták.)

1984–85 körül Bukarest magyarságpolitikájában bizonyos módosulás figyelhető meg. Korábban ugyanis a rezsim egyik jellemzője a taktikai rugalmasság volt – tehát valódi céljait sikeresen tudta leplezni többek között azzal is, hogy ha szükséges volt, időlegesen visszavonulót fújt. A nyolcvanas évek közepe táján azonban a Ceausescu-rezsim egyre merevebbé vált, ami több okkal is magyarázható. Egyfelől a belső helyzet még a hetvenes évek végéhez képest is tovább romlott. Az egyre mélyülő gazdasági válság, az ellátás összeomlása azt a veszélyt vetítette előre, hogy éhséglázadásokra kerülhet sor, esetleg máshol is megismétlődik az 1977-es Zsil-völgyi bányászsztrájk. Ilyen válsághelyzetben természetesen minden totalitárius rezsim a felgyülemlett indulatok más irányba történő levezetésére, bűnbakkeresésre törekszik. Mivel az „örök bűnbak”, a zsidóság addigra szinte eltűnt (kivándorolt) az országból, magától értetődő volt, hogy helyét a magyarság vette át a soviniszta propagandában. (Ez már csak azért is egyszerű volt, mivel a román tömegek a szinte évszázados soviniszta agymosás után meg voltak győződve a magyarság „történelmi bűnösségéről”.) A pártvezetés helyzetét a belső válság növekedése mellett a megváltozott nemzetközi viszonyok is rontották. Helsinki után előtérbe került az emberi jogi dimenzió, a nyugati média mind nagyobb teret szentelt ennek a kérdésnek, ráadásul az ún. etnikai reneszánsz következtében a kisebbségi kérdések iránt is sokkal érzékenyebb lett a Nyugat, mint korábban – Romániának pedig évről évre rosszabb lett a híre.

Ceausescu a mind sűrűsödő bajok láttán egyre agresszívebbé, türelmetlenebbé vált a magyar kisebbséggel szemben. Talán érezte, hogy az idő nem neki dolgozik, mert a nyolcvanas években már nyoma sincs a korábbi taktikázó, kisebb részengedményekkel manipuláló politikájának. Ráadásul a napi ügyek alakításában egyre nagyobb befolyásra tett szert a „first lady”, Elena Ceausescu, aki korlátoltabb, erőszakosabb volt férjénél. Több megbízható forrás szerint a magyarsággal szembeni politikát a nyolcvanas évek közepétől már az ún. 2. sz. iroda, tehát Elena Ceausescu határozta meg, akinek a magyarsággal szembeni, zsigerinek mondható gyűlölete közismert volt.

Ion Lăncrănjan nagy felháborodást kiváltó könyvének (Cuvînt despre Transilvania) 1983-as megjelenése után sorozatban adták ki a szélsőségesen soviniszta, fasisztoid szellemű műveket. (Lăncrănjan könyvének megjelenése után 36 magyar író tiltakozott a fasisztoid mű kiadása miatt. Ez volt a legszélesebb körű összefogás a romániai magyar szellemi életben 1989 előtt.)

A sajtókampány már évekkel az Erdély története megjelenése előtt, 1984-ben elkezdődött. A Magazin Istoricban, a Contemporanulban és a România Literarăban sorozatban jelentek meg a párttörténészek (Mircea Musat, Stefan Stefănescu, Ion Calafateanu és mások) írásai, melyekben „leleplezték” a magyar történészek „történelemhamisításait”. Ezeknek az írásoknak egy részét a magyar lapok is kénytelenek voltak leközölni. (Az 1985–86-ban megjelent cikkek mennyiségét jól mutatja, hogy külön testes kötetbe gyűjtötték össze, majd románul és nyugati nyelveken is újra megjelentették őket: Jocul periculos al falsificării istoriei. Bucuresti, 1986, Editura Stiintifică si Enciclopedică.)

Amikor Magyarországon megjelent a háromkötetes kézikönyv, a rezsim a korábbi kampányt fölerősítette. Ennek részeként a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa 1987 márciusi ülésén „mindenki” elítélte az Erdély történetét, azonban az Erdélyi Magyar Hírügynökség (és más, ugyancsak megbízható beszámolók) szerint voltak, akik nem vállalták a rájuk kirótt szerepet. Például a szászrégeni Bálint Ferenc – miután visszautasította, hogy az előre megírt szöveget február 25-én fölolvassa, „megöngyilkolta” magát – vagyis gyanús körülmények között meghalt…

A román kampány nem állt meg az ország határainál, hanem a nyugati médiában is fölbukkant, ugyanis a londoni Times 1987. április 7-i számában fizetett hirdetés (!) formájában megjelent St. Pascu–M. Musat–Fl. Constantiniunak odahaza már magyarul is publikált kirohanása: Tudatos történelemhamisítás a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt címmel. A rezsim bízott benne, hogy a nyugati közvéleményt meg tudja nyerni magának. Nem vették észre (vagy nem akarták észrevenni), hogy a korábban bevált módszerekkel már semmire sem mennek, és a rezsimnek immáron semmi hitele sincs Nyugaton…

Miközben a magyarellenes hecckampány fölerősödött, a bukaresti pártvezetés a nyelvpolitikában is fordulatra szánta el magát. Az addig használt „nemzetiségre való különbség nélkül” és „a haza összes honpolgára”, „együtt lakó nemzetiségek” stb. kifejezéseket fölváltotta a „magyar nemzetiségű román dolgozók” kifejezés. Úgy tűnik, ezzel a kifejezéssel a pártvezetés megpróbálta a magyar nemzeti kisebbséget mintegy „virtuálisan eltüntetni”. 1985–86-tól lassan általánossá vált e kifejezés használata. 1988-ban a Magyar Dolgozók Országos Tanácsának nevét is megváltoztatták: Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsára. Hogy miként fogadhatta az erdélyi magyar értelmiség „románná válását”, arra jó példa a ma magyarországi nemzetközi jogászként ismert Bíró Gáspárnak (a Limes-kör Sepsiszentgyörgyről kitelepedett tagjának) a kifakadása: „Ez példátlan az 1945 utáni korszakot illetően: voltunk kisebbségek, nemzetiségek, együttlakók, együtt élők, de most rá kell jöjjünk, hogy tulajdonképpen románok vagyunk!”

Visszatérve az Erdély története kapcsán kirobbant kampányra, valójában nem a két ország történészei közti vita, hanem egyoldalú román vádaskodás folyt. 1990-ben, amikor az Erdély rövid történelme francia nyelvű változatát bemutatták Párizsban, a meghívott román történészek a nyílt színi vitában képtelenek voltak akár egyetlen meggyőző érvet is felhozni saját álláspontjuk alátámasztására. Az Erdély-kötet megjelenése óta immáron több mint tíz év telt el, de Romániában még mindig nem jelent meg a budapesti kiadványhoz fogható „ellenkötet”…

• Beszélő évek – 1987