Balassa Péter

Nyomtatóbarát változat

1987 elején a nagy hóesésben néhány napig gyalog jártak a budapestiek az utcákon. Csend volt, fehérség. Az arcokon csipetnyi megilletődöttség és meglepődés – jé, milyen tiszta a levegő. Szinte mindenki nyugodtabb, udvariasabb volt a többiekkel. Volt valami meghatározhatatlan az egészben, miközben energiaellátási zavarokról beszélt már a sajtó is, de az állam- s pártvezetés enerváltan nyugtatgató látogatásokat és nyilatkozatokat tett: „minden rendben van, noha vannak nehézségeink.” Az arcokon valami gyengén pislákoló fényt lehetett látni: kezd minden világosabb lenni, mintha egyszerre kezdődne és véget érne valami. Mintegy természeti híradás és előjel volt ez a pár nap arról, ami következett. Ottlik ír, Történelem című remek karcolatában, hó és história viszonyáról: „Tehát ez történt például ebben a háborúban, amiről a történetírók nem fognak tudni: hogy télen esett a hó.”

1987-et általában még a rendszerváltás kezdete előtti utolsó esztendőnek tekintik. A közfelfogás azonban csalóka. Aki közelebbről figyelte vagy kreálta az eseményeket, tudta vagy legalább sejthette, hogy valami nemcsak változik, hanem aligha megállíthatóan változik, még ha visszafordítható is esetleg; mert ez az eshetőség is a megállíthatatlanságot gyorsítaná. Sajátos keresztritmus, aritmia. Csak az nem lehetett világos, hogy mikor és milyen mértékben történik meg a radikális fordulat. Az a közeg, amelyben akkor éltem, 1968 óta, néhány éves reakcióidőt beleszámítva, velem együtt úgy látta, hogy: ennek vége van, megújíthatatlan, de még így is eltarthat akár száz évig. „A mi életünkben már soha…” Ebből a szempontból 1987 nem volt még radikálisan más, de a lassú felgyorsulás érzékelhető volt (tulajdonképpen ’86 nyara, ősze óta) – 1989, illetve 1990 kifejlete viszont egyáltalán nem. Ugyanakkor ez a felismerő érzékelés és lassú adaptálódás az újfajta eseményekhez szorongások, rossz előérzetek, balsejtelmek formájában is zajlott. Nyomott légkörben. Nem elsősorban a hatóságok és az erőszakszervezetek repressziójától való reális vagy gyáva félelemről, nem is csupán harminc év altató kényelmességéről, konszolidációs rezignációról és mélabúról volt szó, hanem némi társadalom- és országismeretről, valamint az akkori humánértelmiség mint afféle referenciacsoport nagyjából jó ismeretéből következett ez a bizonyos Unbehagen. Tartalmilag: az általános, irány nélküli, kaotikus romlás, a kóros egymásellenesség, egymás belterjes ismerete, vagyis önismeretünk tett kétkedővé engem is, másokat is. Ennek a szellemi és lelki atmoszférának szép és érdekes kordokumentuma, mely formailag is játékosan igényt tart rá, hogy ennek tekintsék, Nádas Péter Évkönyv, ezerkilencszáznyolcvanhét–ezerkilencszáznyolcvannyolc című műve, szintén a nagy hóval és hideggel, valamint egy jelentékeny irodalmi ember temetési jelenetével indul, és 1988 februárjáig íródik. Nem eseménykrónika ez, mindenesetre légköri beszámoló, sok helyén az előérzet, a jóslatokkal, előjelekkel való játék, illetve például az 1956. decemberi asszonytüntetésre való vizionárius emlékezésben a várható és alig feloldható nehézségek feltérképezése is. Kiemelkedő ebből a szempontból a December című fejezet, amely példázat formájában dolgozza fel Titus Livius alapján a római adósrabszolgaság eltörlésének krízisét – események, emberi-lelki reakciók és retorikai összecsapások megjelenítésével. Az emberi természet alapvető, mély felkészületlenségéről mesél egy olyan pillanatban, amikor lényegében egy polisz tagjainak éles egyezkedése, közös tanácskozása és széthullása zajlik, hogy létrejöjjön valami új formája a respublikának. A könyv gyengéden és keményen figyelmeztető emlékeztetői egyben előrejelző integetések is voltak. A forradalmi pillanatok szakrális kommuniója mélyéről és ellenében feltörő szétesés és a kaotikus kilengések problémáját szcenírozta az egész mu. Talán még az is fontos, hogy az 1989-es könyvhéten jelent meg, két héttel a Nagy Imre-temetés előtt, így akkor már nagyon kevesen olvastak szépirodalmat, az Évkönyvre jó egy évvel később reagált a kritika. Amivel nem azt állítom, amit Flaubert mondott, maga is nevetve: ha többen olvasták volna az 1869-ben megjelent Érzelmek iskoláját, talán másképpen alakulnak az 1870–1871-es események, melyek a regényben ábrázolt 1848–51-es forradalom és ellenforradalom farce-ának bizonyultak, holott már e farce-t is egy másik szerző, Karl Marx 1789 farce-ának nevezte; és így tovább. A baljóslatúság és a röhögés nem is marad ki Nádas szövegéből. E „római” fejezet ugyanis egy 1987 végi jelenettel ér véget, a zalaegerszegi autóbusz-pályaudvaron, ahol ez olvasható: „Mert ritkán találkozunk olyan dolgokkal, melyeknek se kezdete, se vége, s ezért se hossza, se tartalma. Ilyen volt a hahotázás. Beláthatatlanabb, mint maga az ember, aki hahotázott, és annál is hallhatóbb, mint amit mindenki látott. Ő látott minket… testi valójánál volt erősebb a hahotája. És talán senki nem érezhetett mást e hahota hallatán: borzadályt… Úgy érezhették, mintha a tömeg azt fojtotta volna magába a némasággal, amit ez az egyetlen ember kihahotázna magából. Olyan erővel és főleg olyan indulattal ragadták meg a szerencsétlen embert, mintha az egész sötét embertömeg erkölcsi kihívásával kéne szembeszállniok. Tépték, ráncigálták, hiába. Hiába ordítottak, és a hahotázó száját hiába frecsegték teli durva szavakkal. Ennek a hahotának, miként tudjuk, nem volt kezdete, nem lehetett vége. Ütötték, hahotázott. Hogy van-e még kedve röhögni? A földre került és hahotázott.”

Mindezzel előre akartam bocsátani, hogy remélhetőleg e tekintetben pontos emlékezetem szerint a rendszerváltás folyamatában soha nem voltam túl jókedvű vagy netán eufóriás, egy-egy pillanatában viszont boldog voltam, ami körülbelül éppúgy eltörölhetetlen, mint 1956 októbere, amikor a tízéves gyerek zsigeri pontosságával és memorizálásával negyven évre szóló muníciót kaptam a megélés intenzitásából. Tudtam, mi történt valójában, és ettől fogva mondhattak, amit akartak. Ez nem szakadt fel 1989. június 16-án, az „újra itt van” kommuniójának közös siralmában és méltóságában. De mindkettő igazi Pillanat volt, ami meg is marad, nem is. Valamennyire ide sorolható még a berlini fal lerombolása, mert az mélyen európai pillanat volt. De mondjuk Ceausescuék pere és kivégzése, felkelés ide, felkelés oda, inkább Übü papa és Übü mama leölésének archaikus-barbár aktusára emlékeztetett. Néztük – és keserűen röhögtünk.

1999-ben 1987-ről írni mindenekelőtt komoly és kényes „hermeneutikai” feladat, nem úgy általában, hanem azért, mert egyszerre esik már messzire, és túl közel is van még. Nem lehet és nem szabad kizárólag mai tudásunk szerint megítélni, bizonyítványokat osztogatni a szabadság és a demokratikus parlamentáris jogállam magasából, ugyanakkor nem kapcsolhatja ki az értelmező az eltelt tizenkét év saját tapasztalatait, (elő)ítéleteit, melyeket valamennyire beleolvas abba az évbe. Mintha még sok minden itt volna belőle, ami a mára is hatással van, és mintha semmi sem vagy alig valami emlékeztetne mindarra, ami akkor így és úgy történt. Politológiai publicisztika és történészi munka közötti időkülönbség határesete ez, se közel, se távol. Ráadásul sem politológus, sem igazán publicista, sem történész nem vagyok. Maradok inkább szövegolvasó, ami azt is jelenti, hogy számos személyes, illetve közérdekű háttéreseményre nem térek ki, legfeljebb utalások formájában.

E tétovaságok és megszorítások után: mire is szeretnék reflektálni abból az évből? Három kiemelkedő szöveges dokumentumra. A Társadalmi szerződésre, a Fordulat és reformra és az első lakiteleki tanácskozás (szeptember 27.) jegyzőkönyvben rögzített szövegére. Az 1987-es év „szöveguniverzuma” és vitaanyaga mai szemmel azonban még 1986-ban kezdődött, az Írószövetség rémes és minden előre is szkeptikus érzést igazoló november végi közgyűlése előtt pár héttel megjelent In memoriam Kardos György című förtelmes kötettel. A könyv írásainak szerzői (nem sorolom őket) és, hogy úgy mondjam, jelleme az akkor számomra fontos írótársadalom reprezentatív mintájáról olyan látleletet adott (majd a nevezetes közgyűlés-katyvasz), hogy le kellett vonnom azt a következtetést, amit ország-világ levont jóval később, a 90-es évek elején; a pokolba a magyar írótársadalom hagyományos normaképző és -adó szerepmániájával. Csak két példa: kevesen emlegetik a Kardos-emlékkönyv kapcsán, hogy a nyitóvers Kálnoky Lászlótól, a záróköltemény Csorba Győzőtől való (mindketten akkori atyai barátaim, igazi mesterek), vagyis a Nyugat elhallgattatott, késői kibontakozásra ítéltetett három és feledik, negyedik nemzedékének kiemelkedő poétáitól és személyiségeitől. Mi ez? – kérdezte/kérdezi az ember. Különösen akkor, ha – nem a megnevezettek, de a többi szerző némelyike – két-három év leforgása alatt intranzigens és betegesen gyűlölködő leszámoláspártiakká, antiszemitákká, szélsőjobboldaliakká vagy éppen az előző rendszer súlyosan vegzált személyiségeivé „avanzsáltak”. Az emlékkönyv, a közgyűlés és a Mozgó-ügy utóhullámai (beleértve az ott 1987 tavaszán publikált, igen szerencsétlen Jönnek című Spiró-verset, meg ami rá következett) nemcsak arról szóltak, hogy Aczél – állítólagos bukása után is – milyen ügyes játékos volt, aki véleményem szerint játszmáit és az egymásellenességet feldúsító politikáját halála napjáig nem hagyta abba, hanem arról is, hogy egy rossz színésznek milyen jó hülye partnerei, palijai voltak, lehettek a magyar írók nagy többségükben. A rossz pojáca, aki „csak úgy” élvezte a hatalmát, mintegy démoni Sarastróvá változott az írói elmék álmaiban és neurózisaiban, s ez: félelmetes és röhejes volt egyszerre. Mindenesetre úgy tűnt: ezekkel biztosan nem lehet semmit sem együtt csinálni. A hódolat Kardos György, az ezredesi rangú verőlegényből lett kultúrmecénás előtt, „Aczél zárkatársa” előtt, aki az „értékeket védi” (amit épp helyzete és a szereposztás miatt tehetett meg) – az értelmiségi perverzió, a kultúrpolitikai pornográfia és a lehető legnagyobb erkölcsi katyvasz jele volt. 1987-ben már látszott a szinte máig tartó és öngyilkos nagy maszat, ami hozzájárult ahhoz, hogy a régi értelemben vett „könyves” értelmiség lehetséges kritikai jelentőségét és jelentését is elvitassák tőle új undokok (az újak érveit a régiek tolták orruk alá, tálcán).

Volt az egészben persze az írótársadalmon túlmutató, országos, strukturális probléma is, amiből ritkábban született jó, mint rossz. Mégpedig az, hogy itt mindenki ismer mindenkit, akár közvetlenül, akár „hallomásból” stb. Kis krecli ez, vagyis szűkös. Annyira ismerte itt egymás viselt és vélt dolgait mindenki, hivatalosok, mérsékeltek, radikálisok, rabok és smasszerek, hogy ennek a túl személyes belterjességnek két következménye volt, aminek igen halvány körvonalai már 1987-ben kirajzolódtak. Az egyik: senki sem mer vagy nem akar vérontást (leszámítva néhány szélsőségest az apparátusból vagy az erőszakszervezetekből). A másik: soha az életben nem lehetséges tisztázni igen fontos ügyeket, titkos történeteket, az országot minimális erkölcsi konszenzus alapján újjáépítő módon, mert többé-kevésbé mindnyájan, mindenki benne volt – az ún. Kádár-konszolidáció egyharmad évszázadnyi idejének ez volt a legnagyobb „sikere”, amiből nem történhetett és nem is történt meg a megújulás, leszámítva a nagy múlékony pillanatokat. A közös lelkiismeret-vizsgálat innovációjára és nem az exhibicionisztikus bűnvallomás vagy kondélis bűnvallatás ízléstelen komédiájára gondolok. Nem is a szenzációs tényfeltárásra (ilyenek voltak, mégis inkább a maszatot és homályos látást növelték), hanem a szabadság és lelkiismeret önismereti, normatív-mintaadó összekapcsolásának politikájára. Ebben a konszenzus nem válhatott volna a cinkosság szinonimájává, márpedig a radikális politikákban a két fogalmat sokszor összemosták, hogy ily módon ne jöhessen létre szabadság és lelkiismeret összekapcsolása. Nem az érdek- és értékartikulálódás természetes differenciálódása volt a baj, hanem a frusztrált csoportok és egyének kölcsönösen agresszív kommunikációja, amelynek felerősödésével valami egzisztenciális fenyegetettség és hisztérikus önvédelem lépett fel. Így eshetett meg, hogy a 90-es években már senki nem tudta, sem a sajtóban, sem a törvényhozásban, hogy a nyilvánosságra hozatal, a tényfeltárás nem azonos az akasztással és a leszámolással. Itt kevés kivétellel eleve mindenki fogva volt mindenki által. A Kardos-emlékkönyv – kicsiben – „méltó” zárószimbóluma a Kádár-rezsimnek (mely a maga hosszú évtizedeivel jóval pusztítóbb, mert a társadalmat mélyebben átjáró volt, mint a heveny erőszak, a Rákosi-éra ideje): beszámoló az „elit” egy részének állapotáról, várható viselkedéséről.

Ami a Társadalmi szerződést illeti, olyan történelmi jelentőségű dokumentumról van szó, amelynek átfogó elemzését, értékelését számosan elvégezték. Jelentősége véleményem szerint éppen nem valamilyen, akkoriban sokak által neki tulajdonított „katasztrófapolitikában” és radikalizmusban állt, hanem ellenkezőleg: a társadalmi megegyezésre való csakugyan radikális felszólításban. Ennek feltétele, tartalma persze egy gyökeres fordulat kényszerítő szükségességének felismertetése volt, igen komoly és a korszak színvonalát messze meghaladó érvelésmóddal. Ez a program mint szöveg egyszerre szólt a hatalomnak, de talán még inkább a félénk, bizonytalan társadalomnak; a szerződés szó főcímbe foglalása telitalálat és bölcsesség egyszerre, hiszen előre jelzi: nem forradalom, nem rebellió, nem erőszak stb. Felvilágosító erudíció áradt belőle, de még nem elitista arrogancia. A szöveg egészének struktúrája nem elsősorban polemikus-szemrehányó volt, hanem ravasz, de egyáltalán nem álnok. Nyílt és taktikus beszéd. Fehéren-feketén, ugyanakkor igen sok megszorítás, (ön)mérséklő feltételesség kiemelésével bebizonyította, hogy az új szerződés megkötése elkerülhetetlen, és ez mindenekelőtt az állampártnak/pártállamnak az érdeke, éppen azért, hogy elkerülje saját katasztrófáját, vagy a társadalom egy újabb, 1956 utánihoz hasonló megtorlást és depressziót. Csurka 1987. júliusi szakítólevelének kitételével („A maga nemében kitűnő Társadalmi szerződés egyik-másik megfogalmazása és alap-jelszava olyan ellenzéki, olyan szakítás-jellegű…” stb.) ellentétben tehát éppen hogy antikatasztrófa-program volt, noha ezt a kifejezést éppen Csurka használta őszi, lakiteleki beszédében. A Társadalmi szerződést a kölcsönös, de nem egyenlő mértékű engedmények többszörös taglalása járta át. A hatalom részéről sokkal nagyobb engedményeket, önmérsékletet és lemondást várt el, egyrészt az igazság jegyében, hiszen diktatúrában éltünk (a puhaságára most már nem érdemes visszautalni), másrészt viszont éppen azért szerkesztődhetett így, hogy a pártvezetésben erősítse saját legitimációs válsága további elmélyülésének tudatát. Csurkáék vádjával szemben ez már nem volt va banque: hic et nunc volt: ezt kellett és lehetett lépni. Ugyanakkor csel is volt, de nem tisztességtelen. Miközben a hatalom legitimációs válságtudatát ébresztgette, a valóságos társadalom önrendelkezési tudatát, önlegitimációs erejét szította. Véleményem szerint a szerzők sem tudhatták, meddig terjed az egész keleti blokk válsága, és meddig lehet elmenni a változások megvalósításában, erőszakos konfrontáció nélkül. Éppen ezeknek a bizonytalanságoknak a nagyon is felelős bekalkulálása tette tempóba a programadást, annak nyilvánvaló tematikus kerülőit, így például azt, hogy a katonapolitikáról és a belügyről szinte semmit nem lehet olvasni benne, hogy a szovjethez való viszonyt egy óvatos finnlandizációs modell keretében látja elgondolhatónak. Viszont egyértelműen kellett beszélnie ’56-ról, mivel ez az új szerződés és magának az ellenzéknek is a jogos és méltóságot adó legitimációs bázisa volt, a hatalomnak pedig a legérzékenyebb, ezért elhallgatásra (nem pedig folytonos felemlegetésre) ítélt pontja. Eltekintve olyan késői kilengésektől, mint Berecz János eredetileg ’69-ben megjelent, de átdolgozott formában nem véletlenül újra kiadott Tollal és fegyverrel című, tudtommal már pártkörökben is botrányosnak tartott „írásától”. (A mellékelten közölt kronológiából egyébként kimaradt, hogy – emlékezetem szerint – a Jurta Színház megnyitóján, melyet Romhányi László, a későbbi ismert bűnöző kapott meg, jelen volt Berecz is, sajátos módon előzve Pozsgayt bizonyos homályos „népi” körökkel való, manipulatív kapcsolattartás révén. Talán még ma is érdekes lehetne utánamenni ennek a kis utójátéknak. Még mintha istentiszteleteken is mutogattatta volna magát Szabolcsban a végjátékban, vagy valami ilyesmi…) ’56 általános és teljes újraértékelését azonban még nem említi a Társadalmi szerződés, csak az áldozatok, a mártírok méltó kiadatását a családoknak, és az eltemetésükhöz való jogot. Az üzenet, ami e mögött húzódott, persze nem volt félreérthető. Okos mértéktartás és erős egyértelműség, ahol szükséges. A program kibocsátása ily módon erkölcsi előnnyé lett a demokratikus ellenzék társadalmi elfogadtatása szempontjából: az elutasítók és a rettegők meg az álmosak széles tábora ellenére sokak szemében kiderült, hogy itt nem „földalatti démonokról”, hanem felelősen gondolkodó, országismerő, mérsékelten radikális, szabad felnőttekről van szó. Feltételezem, hogy a párton belüli eleve cinikus ifjútörökök is (egyikük-másikuk sajnos később az SZDSZ-szel koalícióban lévő MSZP minisztere, főtisztviselője) rájöttek, hogy Kis Jánoséknak lényegében igazuk van, és az ő érdekük is legalább érintkezik mindannak egy részével, amiről ebben az anyagban (nyilván lázas kéjjel) olvastak. A nyolcvanas évek elején kezdődött és ’87 körül idegesebbé vált az a gusztustalan játszma, amire később büszkén hivatkoztak akkor ifjú káderek, fehérházias kultúrpolitikus-palánták és palántahölgyek, hogy ők „már akkor” a szélsőjobbos népiektől védték az akkor még földalatti ellenzékieket, Bereczéktől meg a párt öreg fundamentalistáitól, ezért vállaltak el betiltásokat, cenzúrát, folyóirat-szétverést és egyebeket. Ez a szövegrétege a rendszerváltásnak, mely igen erőteljes és önérzetes volt a sajtóban, máig érezteti hatását, továbbá visszautal az említett erkölcsi maszatra, amiből már nem lehet kilábalni, és amelynek során a demokratikus ellenzékből liberális profi politikussá változók e tekintetben meglepő permisszivitása súlyos hiba volt (lásd ismét 1994–98).

Más kérdés, hogy a későbbi, valóságos társadalmi-politikai változások megmutatták: éppen az 1987-es ellenzéki szövegek, programok, valamint a belső jól informáltság a blokk helyzetéről, adták a tippet az ifjútörököknek, helyzetük pedig a behozhatatlan esélyt, hogy a cselekvésben ők járjanak elöl. Nem is annyira a politikai-ideológiai le- és átsminkelésben, hanem az állami vagyon lehető legnagyobb sebességre kapcsolt „előprivatizálásában”. Felismerésük egyszerű, de hatékony volt: köptek a továbbiakban az ideológiai, sőt a centralizált hierarchikus politikai hatalomszerzésre, és meglátták a jövőt, amelyben a hatalom-gazdaság tőkeakkumuláció képlet a döntő. A rendszerváltásnak ez a százszor felemlített, összes valódi történésében soha fel nem tárható, igazán titkos története, és csak másodsorban a valódi titkosszolgálatok ilyen-olyan manőverei, utóvédharcai, ügynökvédelme és máig ható kontinuitása. Ez a 80-as évek közepén, második felében kipattant kollektív káder-tipp messzemenően rányomta a bélyegét az 1990–98-as időszakra, részben függetlenül attól, kik voltak kormányon. A történelem iróniája, hogy a Társadalmi szerződés élesen politizáló, de mélyen tisztességes elemzései paradox felvilágosító erejükkel hozzájárultak ahhoz, hogy ez a folyamat akkortájt felgyorsuljon – a társadalom és a (még alig létező) nyilvánosság háta mögött. E program igazát a maguk ábrázatára és lehetőségeik szerint festették át, mert rájöttek: nincs többé haladék. A kiváló, nagyformátumú szöveg két-háromszáz éves szabadelvű politikafilozófiai és etikai muníciójára, kultúrájára köptek ugyan, viszont a maguk módján kihallották belőle az idők szavát (a kapreált, káderkorrupt módon). Ráadásul kapóra jött azért is, mert ők unták és utálták csak igazán belülről Kádárt és szenilis csapatát, beleértve ómódi puritanizmusukat, úgyhogy ők értették talán a legpragmatikusabban az elhíresült, Harasztitól származó, indító jelszót: „Kádárnak mennie kell.” Egyébként emlékezetem szerint e mondat az átlagemberben (ha van ilyen) nem feltétlenül csak ijedelmet és apavesztési szorongást váltott ki, hanem tantuszeffektust is, mintha helyettük mondták volna ki hangosan, amire már kósza álmaikban gondoltak: „jé, tényleg, mennie kéne már!” Ennek közvetlen kiváltója maga Kádár is lehetett, aki utolsó, egyórás tévéinterjújában, 1986 őszén (ne feledjük: riportere Sugár András) egy már tanácstalan, feszült ország szeme láttára múlta alul önmagát. Alacsony átlagnívójánál még lejjebb ereszkedve elismételte a fokozódó elszegényedés közepette, hogy továbbra is minden rendben van, csak többet kell termelni, s akkor többet lehet elosztani. Ezt többé nem vette be az ország, a valóságérzék kezdett feltámadni, ami azt jelentette – s ezt nevezném a rendszerváltás előtti pillanatok egyik legpozitívabb hozadékának –, hogy meg kéne tudni végre, milyen is egy valóságos társadalom és gazdaság élete, milyen is egy valóságos ember (én, mi) élete, mennyire lehetne valóságra, azaz önismeretre és szabad cselekvő- és döntőképességre ébredni. Önrendelkezni. Ez az autonómiavággyal telt atmoszféra lett (később pedig lehetett volna) az új demokrácia közös metapolitikája. Nagy pillanatokig felnyílt, megnyilatkozott, de folyamatossága máig nincs, hacsak nem tekintjük annak a semmire sem kötelező anything goes nihilisztikus önrendelkezését… Az önrendelkezés széles körű ébredése nem egyszerűen a szabadságképességek visszatérését jelentette, hiszen e tekintetben a magyar társadalom csaknem mindig deficites volt, hanem inkább a szabadulásigényt ettől a krónikus deficittől: az álmosító, altató és manipulálható kiskorúságban tartástól, ami végül is a cinkos hazugságot állandósította, a híres kádári kacsintgatást (amit jómagam kamaszkoromtól fogva egy közepes értelmi képességekkel megáldott házmester gesztusának éreztem kapupénzszedés közben). A ’89 utáni évtized azonban megmutatta, hogy ez a ’87 körül feltámadt reveláció nem vált tömegessé, és az autonómiaeszmét nemcsak a félelem a szabadságtól „természeti” ereje nyomta el igen sokszor, hanem valós vagy vélt politikai érdek éppúgy, mint az országhatárokon túli globális gazdaságstratégiai változássorozat és bizonytalanság is. A Társadalmi szerződés kiegyensúlyozottságához tartozik még, hogy egy egész fejezet foglalkozik a szociális biztonsággal, a méltányos szociálpolitika esélyeivel (szerzője a felejthetetlen Solt Ottilia), illetve az emberi jogokkal a III. fejezet (szerzője Kőszeg Ferenc), illetve más módon az V. (szerzője Kis János). Ez utóbbi témakör hosszú távon is a szabaddemokraták legerősebb és legkonstruktívabb szellemi vonulatának bizonyult. Nagy kár, hogy Solt Ottilia és Iványi Gábor képviselte, méltóságeszmén alapuló szociális demokratizmus mindinkább háttérbe szorult. ’87-ben még egyáltalán nem így volt. Akkor a szótár kiemelt szóbokra a „demokratikus” körüli volt, és nem a neoliberális. A szöveg kiegyensúlyozottságára vall az is, hogy nem áltatta az állampolgárokat: a Beszélő-összkiadás (2. kötet) 755. és 757. oldalán nyíltan és józanul beszél arról, hogy a radikális változások munkanélküliséggel, életszínvonal-csökkenéssel és egyéb hétköznapi anyagi nehézségekkel, lecsúszásveszélyekkel járnak.

Ami a gazdasági stratégiát illeti (hozzáteszem, a közgazdaságtanhoz igazán nem értek), a szerződésajánlat mérsékelt, kisvállalkozásokon alapuló kapitalizmust kínált, de nem a Kádár-konszolidáció irreálisan szűk határok közé szorított módján, hanem reálgazdasági piaci folyamatok megteremtését, amelyeknek feltétele a radikális politikai reform. Ebben a tekintetben is csillagtávolban volt még a későbbi liberális párt thatcherizmusától és vakbuzgó friedmanizmusától. Így tehát nem pusztán retorikájában különbözött a Fordulat és reform jóval nagyobb információs és előrejelző bázison nyugvó ökonómiaközpontúságától, függetlenül attól, hogy történelmi tény: a két, igencsak más politikai kultúrából érkező szerzőgárda között élénk eszmecsere volt már akkoriban. Különben mulatságos a „reform” szó élettörténete, úgy 1957-től (Kornai), 1963-on és 1966-on át (Nyers szakértőgárdája) 1978-ig és onnan aztán folyamatosan. 1987-re már Kádáréktól a lakitelekieken és a reformközgazdászokon át a kemény ellenzékig mindenki csak ezt a szót használta, ugyanakkor a maga jelentéskülönbözőségében végül is puszta fedőnév volt. Részben sanda céloké, részben valamiféle minimálkonszenzusé. A valóságos kiegyezés egy erősen differenciált, gazdaságilag is folyamatosan átalakuló, a kereteket feszegető, a modernizáció küszöbén álló magyar társadalomra vonatkozott, ami szinte ab ovo kizárta a katasztrófára vagy az újra erősödő elnyomásra irányuló forgatókönyveket. A közös antikatasztrofizmus ugyanakkor abból is adódott, hogy a magyar gazdaság igen rossz állapota még akkor sem jutott el – mondjuk – a bolgár vagy román szintre, a szovjetről nem beszélve, de egy ilyen változat esélye hirtelen megnőtt. Az 1987-es év tehát a tempóba lépés éve volt: most még el lehet kerülni a legrosszabbat talán, ha és amennyiben… Ellenben ami a három dokumentumban magát artikuláló három értelmiségi csoport (elit?) egymás közötti viszonyát illeti, 1987 viszont a tempóvesztés és a pragmatikus konszenzus bomlásának éve is volt. Máig vitatható és vitatandó, hogy sub specie historiae et rei publicae ez a természetes differenciálódás és a pártalakulások előjele volt-e, vagy a már említett, belterjes, személyes, összezárt egymásellenesség, illetve a rossz lelkiismeret erkölcsileg, pszichésen kusza értelmiségi szindrómája. Nekem sem akkor, sem ma nem a differenciálódás, elkülönülés ellen volt kifogásom, hanem módozatai, hangvételei, átlátszóan kisstílű fogásai ellen. Nem valamiféle „felsőbbrendű” ártatlanság gőgös és irreális váradalma jegyében, hanem azért, mert 1987-ben még látszott: lehetne másképpen. Ha ez illúzió, akkor minden méltányos kritikai érvet szívesen meghallgatnék, ami azt jelenti: még nem hallottam ilyesmit. Az egésznek a stílusa, leszámítva a Beszélő kontra Lakitelek vitát (sőt még ez is belül maradt az elviselhetőségen), moderálható lett volna, csakhogy a későbbiekben kevés moderátor akadt, illetve aki alkalmas volt ilyesmire (például Göncz Árpád vagy más módon Szabad György és még néhányan, azt folyamatos lejáratással és megalázási kísérlettel próbálták „lefárasztani”, függetlenül népszerűségük töretlenségétől (gondoljunk például az elnökére). A mértékadó, rendszerváltó elitek az 1987–88-as szövegeket követően végül is rossz magatartásmintákat adtak, és a magyar társadalom gyűlöletkészletének növekedéséhez járultak hozzá, nem pedig méltóság- és civiltudatának növeléséhez. Ebből a szempontból is a Társadalmi szerződés higgadt és nem retorikus méltóságteljes hangvétele, mely nem szóvirágokon, hanem érveken alapult – kivételnek, illetve akkor jó előjelnek bizonyult. Nyelvileg ismerős, tradicionális-modern-progresszív hang volt ez, valahonnan a XVIII. századvég politikafilozófiai forrásvidékéről, ugyanakkor teljes mértékben korszerű és közérthető, a mai – akkori – fülnek és értelemnek nem elitisztikusan ómódi hang. Ehhez képest a továbbiakban nyilvános és informális stílus tekintetében vizsgáztunk a legrosszabbul.

Mindez, ismétlem, kevéssé érdekelte mindazokat, akik nem ideológiai és össztársadalmi, pláne közösségi szempontból fogták fel e folyamatokat – és nekik lett igazuk, moráldarwinista alapon (Pierre Bourdieu kifejezése). 1987-ben, a rendszerváltás előtti pillanatokban még volt szupramateriális, de nem irreális-illuzionisztikus értékmuníció, ami a 90-es évek elejére elolvadt. Az elolvadás azonban valójában 1986–87 körül indult el (a már említett ifjútörök-káderek sajátos észhez térése révén is), és talán nem állok egyedül azzal a véleménnyel, hogy ez, még ha szintén globális szindróma is, igen nagy mértékben hozzájárult ahhoz, amiről sokan, sokat, meggyőzően, de tanácstalanul írtak (így például többször is kitűnően TGM): az ország lakosságának nagy része nem szereti ezt a demokráciát, nincs becsülete a demokratikus intézményrendszernek, a nyilvánosságnak stb., és nem csak a „félelem a szabadságtól” mechanizmusa miatt. A „szabad rablás” rövid, heveny, de végigvitt „előprivatizációs” kora, amelynek jelei 1987-ben már evidensek voltak, az a trend, hogy itt a „legális” korrupció diktál a jövőben, felülírta a hol nemes, hol heves, de kétségkívül az ország legitimációs újraalapozásáról szóló küzdelmeket. A fiatal demokráciából és intézményeiből való gyors kiábrándulás itt nagyobb és hosszabb távú baj, mint lehetne egy évszázadok óta szabad országban.

Összefoglalva: ma újraolvasva, szinte teljesen hiányzik a Társadalmi szerződésből a későbbi SZDSZ-re jellemző neoliberális doktriner gazdaságfilozófia, a szociális gondolkodás önvesztő háttérbe szorulása. Véleményem szerint ez a dokumentum a generáció szellemi-politikai csúcsteljesítménye, amely kiindulási alapja lehetett az új magyar köztársaságnak. Csak azzal nem számolhattak, hogy klasszikusan modern elméleti alapjait, érvelésmódját a 90-es évek közepére elsöprik részben saját kényszerlépéseik, részben főképpen az új yuppie-értelmiség továbbradikalizált kapitalizmusverziója, akiket nem érdekelt (és a világot sem) a Szerződés szellemi-elméleti igényessége és még a közös beszéd és cselekvés létrehozására irányuló figyelme sem. A Társadalmi szerződés így változott a legújabb kori magyar politikai szövegkultúra egyik legszebb múzeumi darabjává.

A jövő szempontjából a Fordulat és reform jobban járt: a reformközgazdászok programja gazdaságközpontú és nem elsősorban institucionális-jogi. Ugyanakkor nem hagy kétséget afelől, hogy ez utóbbiak megváltoztatása nélkül nem lábalhat ki az ország a válságból. E szintén igen nívós dokumentum egyik érdekessége, hogy a három irányzat közül ez ad hírt igazán az akkori és esetleg a leendő világgazdaság reális folyamatairól, arról, hogy a társadalomról való gondolkodást a jövőben teljes mértékben ökonómiaközpontúvá kell tenni, a racionális cselekvéselmélet jegyében. Egyedül ők tudták, milyen is a külvilág, ami persze információs értelemben privilegizált helyzetükből adódott, és a gazdaságkutató intézetek és kutatók viszonylagos belső önállóságából, minimális védettségéből, a belső anyagkészítés relatív cenzúrázatlanságából, ami még a 60-as évek reformgarnitúrájának és hagyományának maradékából és relatív folytonosságából következett. Lengyel László érdekes visszaemlékezéséből (Adalékok a Fordulat és reform történetéhez) tudható, milyen élénk, tartalmas, több évig tartó és a polárisan szemben álló álláspontokat is civilizáltan ütköztető előkészítő viták zajlottak szakmai körökben. A Fordulat és reform gazdaságfilozófiájának lényegét később mint alternatíva nélküli, egyetlen utat tulajdonképpen minden 1990 utáni kormány, több-kevesebb módosítással, magáévá tette. Antallék többnyire kétbalkezes módon, Hornék olykor ijesztő profizmussal (beleépítve az ifjútörök étoszt) és az Orbán-kormány is, úgy tűnik, egyelőre kisebb-nagyobb eltérésekkel, fedőretorikával és ellenjátékkal, de ugyanabból a garnitúrából vagy tanítványaikból választottak gazdasági csúcsvezetőket. A Fordulat és reform előkészítő vitáiból kiderül, ’86 nyarára készen állt a tisztán gazdasági forgatókönyv gondolatmenete, és csak az öregebb reformisták álltak ellent a steril monetáris restrikció kiemelésének. Ugyanakkor igazságtalan sem szeretnék lenni, hiszen igen nívós szövegről van szó: külön fejezet taglalja a gazdasági és társadalmi reform összefüggését, elodázhatatlanságát (egészen más nyelven, mint Kisék szövege), sőt külön fejezet a nyilvánosság és a tömegkommunikáció kapcsolatát, magyarán a sajtószabadság lehetőségeit. Mindenesetre ebben a tanulmányban lép fel igazán az új értelmiség, mely ezúttal a közgazdász-paradigma formájában jelenik meg, és visszatekintve világos, hogy a filozófusokkal, ideológusokkal vagy a történészekkel szemben végül is ők diktálják majd a valódi átalakulás ütemét a 90-es évek közepétől. Itt is felülkerekedik majd (hatékonyabban, mint a szabaddemokratáknál, mert az ő elfogadottságukra nézve a 90-es évek gazdaságpolitikája báziscsökkenést idézett elő) a reduktív értelemben vett racionális cselekvéselmélet, amely a piaci automatizmusok abszolutizálását egy tisztán individuumokból álló és azokra építő társadalommodellel kapcsolja össze, amely viszont joggal hangsúlyozza, hogy a szociális problémák nemzeti keretek közötti kezelhetőségének ideje lejárt. Így lép be a 90-es évek közepén a globalizáció szótára, amely nyomokban már a ’87-es írásban benne van. Így azonban sorsszerűnek nevezhető anomália lépett fel, már a rendszerváltás végiggondolhatóságának elején: ahhoz, hogy új, parlamentáris jogállam jöjjön létre, még egyszer nemzeti keretekben is kellett gondolkodni, amit viszont keresztbe húzott a világgazdaság fokozódó átalakulása és globalizálódása. 1999 felől látszik, hogy az 1987-es közgazdasági és politikai tanulmány, illetve program az, amely az új, bizonyos értelemben egyedül valóságosnak és perspektivikusnak tűnő világ üzenetét hordozta, és azt, hogy a hagyományos kritikai, nem közvetlenül pragmatikus értelmiség marginalizálódhat. 1989–90 körül és főleg 1993–94-től voltaképpen mindenki a modernitás utáni pillanattal mint sorssal szembesült: a világ másutt van, másmilyen, radikálisan ellép a mi modernizációs opcióinktól, és az ehhez való kényszerű és szélsebes adaptálódás is hozzájárult a „nemzeti” vita vagy a nemzeti keretek közötti újraalapítás rémes veszekedéssorozatához, a konszenzuskeresés puszta retorikai fogássá alacsonyodásához, amit már senki nem gondolt komolyan. A posztmodern világgazdaság távoli híranyagból főszereplővé lépett elő, és ennek józan prelúdiuma volt a Fordulat és reform.

Fontos kiemelni, hogy a reformközgazdászok és a demokratikus ellenzék között rendszeres viták, kapcsolatok teremtődtek (Medvetánc, 1987/2. sz. melléklet, 158–159. o.), kirajzolódóban volt – beleértve harmadikként a népieket – az a háromágú elit, amely végre tudja hajtani a változást. A két tanulmány és csoport között azonban nemcsak stiláris, retorikai, hanem koncepcionális különbség is volt. A jövővíziót a Társadalmi szerződésben egy átfogó, mérsékelten radikális, a politikai intézményrendszert megváltoztató „szocialisztikus” polgári demokrácia jelentette, amely a klasszikus szerződéselméleten alapult, a Fordulat és reformban pedig a posztmodernbe hajló, neoliberális gazdasági modellek felől közelített és értelmezett társadalom-átalakítás. A két szöveg megalapozása élesen különbözött egymástól. Miközben a Szerződés sok közjogi, szerződésfilozófiai, alkotmányjogi eleme hozzájárult az új köztársaság megalapításához, a Fordulat jelentette az igazi pragmatikáját, ami helyenként aztán el is rajzolta a köztársaság fundamentumait. Harmadikként kapcsolódik az egészhez a már említett titkos és sötétke történet, amelynek természetesen nincs dokumentuma, hacsak nem időnként bírósági és vizsgálati aktákban: az állampárt ifjútörökjeinek előprivatizációs, vadprivatizációs históriája, ami néhány éven át a rendszerváltás visszafordíthatatlanságának egyik kényszerű és hallgatólagos garanciája is lehetett. Összefoglalva: végül a Fordulat és reform gondolatrendszere szakította át igazából és mélyrehatóan a célszalagot, függetlenül attól, hogy szerzői egymás között azóta, mint szinte mindenki mindenkivel, régen meghasonlottak, szembekerülvén polarizálódtak stb.

Végül Lakitelekről, röviden. A három közül ez a szöveg- és beszédgyűjtemény vált a leginkább múlttá és avataggá. Nemcsak azért, bár ez lényeges fékező tényező, mert ott volt Pozsgay, aki akkoriban nagy formáját futotta (és nem is ő mondta a legüresebb beszédet, sőt), hanem mert ez a jelenlét messzemenően kifejezte a népiek ősi tragikomikus reflexeit; ők álltak legközelebb az „írótársadalom” rebelliójához és színvonalához. „Alkotmányos” és „törvénytisztelő” módját választották az érdekkifejezésnek és a tiltakozásnak, amely így kísértetiesen emlékeztetett a XVIII. századi köznemesi, sérelmi (gravaminális) országgyűlések hangneméhez és tartalmatlanságához. A népiek tragikomikus hagyománya volt – véleményem szerint – a plebejus radikalizmusnak mélységesen a feudális, úri világhoz való kötöttsége, a Bánk–Tiborc-paradoxon; vagy nevezhetném kuruc feudalizmusnak is. A kisúri reflexek és a szegényparaszti indulatok közös oldalra kerülése, amilyen például az Antall-időszak dzsentrizált népisége és „krisztianizált” nacionalizmusa, már teljes mértékben újraindul Lakiteleken, ahol mindenki „fölfelé”, Pozsgaynak beszél. Erről nagyon szigorúan gondoskodik a levezető elnök, Fekete Gyula, aki a Kádár-konszolidáció hosszú évtizedeinek egyik visszataszító ún. lojális rebellise volt, vérbeli antidemokrata. A jegyzőkönyv tanúsága szerint igazi komisszárként viselkedik, amint valaki át akarná lépni az „alkotmányos” kereteket, rárivall (miért nincs ott a Beszélő-kör stb.). Ugyanakkor tematikusan sok minden szóba kerül, és különösen a „meghívott külsősök” (a közgazdászok, a jogászok, Konrád György stb.) részéről: intézményi reform, tulajdonviszonyok, koalíciós lehetőségek. Nem eshet szó azonban ’56-ról, sem a Szovjetunióról. E tabuk helyett minduntalan Illyésre és Nagy Lászlóra hivatkoznak, amely nevek kimondása mintha valami rejtélyes, mára már ki nem hallható radikális üzenetet hordozna. Csurka beszéde, mely kimondottan programbeszéd, egy szempontból fontos, és ez az egyetlen igazi mondanivalója e tanácskozásnak, ami hozzátétel volt az akkori ellenzék tematikájához: a határon túli magyar kisebbség botrányos helyzete. Ezen kívül programot alig tudok kiolvasni az „antikatasztrófa” beszédből. Az az érdekes, hogy miközben a lakitelekiek álltak a leggyengébben modernizációs program és valóságérzékelés tekintetében, mégis közülük került ki az első szabadon választott kormány garnitúrája és holdudvara. Talán épp azért, mert ők voltak a legmérsékeltebbek és leginkább egyezkedésre hajlók. Ez az úri-paraszti, archaikus nemzeti politizálás azonban csak négy évig bírta, akkor is rosszul. Függetlenül attól, hogy az akkor fellobbanó eszmei-politikai szélsőségek, beleértve a magyar fasizmust, jóval túlélték Antall puha késő-horthyzmusát. A semmitmondó Nyilatkozat azután összefoglalta, hogy az egész Lakitelek tartalmilag szegényes, és szövegei fedőszövegek gyűjteménye. Ez nem volt nyílt beszéd, csak számítgató. Kár. Inkább hatalmi igénybejelentésről volt szó, a régi módon, abban a tévtudatban, hogy társadalmi bázisuk még mindig kb. az 1945–48-as időszakkal azonos.

Ami a Beszélő-kör és a demokratikus ellenzék távolmaradását illeti, jelezte, hogy a Csurka emlegette „közös zászlóbontás” már lehetetlen, a szakítás és a szakadék azonban még taktikai okokból nem szükséges. A lelkekben, a magánbeszélgetésekben stb. azonban már bekövetkezett, amiről emlékezésem elején írtam. Nem minden dőlt el ’87-ben, de az igen, hogy az addig mérvadó értelmiség nagy része nem képes megbirkózni belső terheivel, múltjával és egymásellenességével.

A három dokumentum: három stratégia, három érdekkifejezési mód és három történeti korszakhoz tartozó értelmiségi nyelv. Ezek alapozták meg az új magyar köztársaságot, ám mai szemmel látható, hogy a változás pillanatában „atyákká” öregedtek és fáradtak, kivéreztek, elárultattak (önmaguk által is) és elárvultak. A rendszerváltás átmeneti, heveny időszaka a 90-es évek közepére lezárult, és befutott a legújabb „leváltó” értelmiség (ha egyáltalán az, illetve ha igényt tart erre a kompromittálódott megjelölésre) és ezen egyáltalán nem csupán a Fidesz nem éppen esztétikus átalakulását értem (amely azért nem egészen egyoldalú történet, nem csupán ők fordultak, nem csupán ők módosítottak pályát), hanem a világ, a glóbusz valóságának abszolút parancsoló erővel való bevonulását, mintegy Fortinbrasként, egy kis ország modernizációjába. Az új világ – de régi nyelven és hangsúlyokkal – csakugyan a 80-as évek közepén, végén nyílt meg Magyarország előtt, és létrehozói, résztvevői közül igen kevesen tudhatták, hogy ez az utolsó cselekvési esélyük, mert tíz év múlva megérkezik egy még újabb, feltartóztathatatlan „szép új világ”, mely kényszerítőleg állítja magáról, mintegy moráldarwinista alapon: nekem van igazam, mert én vagyok az erősebb, és nálam a bankkártya. Ha ez azt is jelenti (lásd a legutóbbi balkáni háborút), hogy viszont mindennek érdekében globálisan betartatják az emberi jogokat a nemzeti kereteket relativizáló, elmosó méretekben és mélységben, akkor még hozama is van, azok számára is, akik továbbra is „csak” kritikai értelmiségiek akarnak maradni. A múlt század végi szocdemek, amikor az Internacionálét énekelgették lelkesen, nem tudhatták, hogy egészen másképp és mások által teljesedik be egyik sora: „a múltat végképp eltörölni”.

• Beszélő évek – 1987