Skip to main content

Miért nem nyertünk

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A választásokat a szabad demokraták értékelhetik optimistán is: a kezdeti időszak 4-5 százaléknyi szintjéről indulva az SZDSZ 1990 márciusára maga mögött tudhatja a választók több mint 20 százalékát. Ám tágabb összefüggéseiben nézhetjük másképp is a fejleményeket: a szocializmus alternatíváját már a nyolcvanas évektől kutató és a rendszerváltás programját először megfogalmazó politikai erőnek szembe kell néznie azzal a lehetőséggel, hogy mikorra megteremtődnek a rendszerváltás valódi feltételei, kisebbségből kisebbségbe, ellenzékből ellenzékbe szorul.

Miért?… Egy biztos, nem azért, mert a magyar nép rosszul választott! Ezzel az evidenciával egyszer s mindenkorra el kell vágni annak a lehetőségét, hogy a nagyobb siker elmaradásának okát ne saját magunkban keressük. Mert ilyen szellemű nyilatkozatok már elhangzottak…

Inkább hasznos azt keresni, mi az, ami hiányzott. Legelőször, mert ez a legfontosabb: a választó szemszögéből. Innen nézve bizonyos azonosíthatósági bizonytalanság volt érezhető. Ez több dologban megmutatkozott, s a karakteresség, az imázs szempontjából nagyobb volt, mint az MDF esetében. Kezdjük a külpolitikával. Míg az MDF a választások előtt nagyszabású, látványos külpolitikai lépéseket tett: eredményes látogatás az Egyesült Államokban, Franciaországban, az NSZK-ban, Angliában, addig a szabad demokraták ilyen irányú lépései kimerültek egy nem elég publikus párizsi és londoni útban. A választó előtt teljesen nyilvánvaló volt a Fórum német (CDU) orientációja, az SZDSZ-nek nem sikerült ilyen határozottan demonstrálnia az ő többirányú külpolitikai koncepcióját. Ha már a német CDU-t említettük: a szavazók bizonyosságot szerezhettek afelől, hogy az MDF egy, a nyugatnémet Kereszténydemokrata Unióhoz hasonlítható párt. Az SZDSZ-t nem tudta egy nyugat-európai pártkoncepcióhoz sem kötni, még körvonalaiban sem. Ez összefüggésben lehet azzal, hogy az MDF-en belül jól érzékelhetően előretört a nemzeti liberalizmus eszmeisége az ún. harmadik út teljes elvetésével. Az SZDSZ-en belül nem játszódott le hasonló jelenség, s így a választók előtt nem lehetett világos: kormányra kerülésük esetén a szabad demokraták mely vonulata dominálna. Mert – ezzel szembe kell nézni – nem érvényesülhetnek egyszerre konzervatív-liberális és szociáldemokrata politikai nézetek.

Ez utóbbival függ össze, hogy az SZDSZ nem határozta meg magát egyértelműen polgári pártként. Ehelyett belement egy olyan ügyetlen jobbközép-balközép vitába az MDF-fel, ami végül egyértelműen az MDF-nek kedvezett. Főleg az NDK-beli választások után, amelynek tanulságait nem elemezte megfelelően az SZDSZ. Óriási hiba volt kijelenteni, hogy az ottani kereszténydemokrata győzelem nem hat majd a magyar választásokra. A tények nem ezt igazolják… Kelet- és Közép-Európában az emberek inkább szavaznak most a jobboldalra egy erőszakkal balra kibillentett politikai kurzus után, mint a középbalra! Ráadásul az SZDSZ-en belül nem kapott elég hangsúlyt, hogy a párt egy vonulata erőteljesen vallási értékekre alapozva politizál.

A felvállalt nyugat-európai mintájú szociáldemokrata funkció nem volt szerencsés, inkább lett volna az egy konzervatívabb kép kialakítása, ami meg is van az SZDSZ programjában és tagságában. Ez pedig a libaralizmusnak egy konzervatívabb, a magyar hagyományokban jobban gyökerező válfaja lett volna. Ehhez kapcsolódik, hogy az SZDSZ túlhajtotta az önmagáról kialakított modernségképet, s érezhető történeti legitimációs válsággal küzd. Károlyi, Jászi, Nagy Imre hangsúlyozott vállalása mögött ott van az is, hogy e nevek konnotációja a felfordulás, a bizonytalanság, a vereség jelentésekkel is érintkezik. Elmaradt annak bemutatása, hogy a magyar gazdaság legnagyobb sikerét, a magyar polgárosodás a legnagyobb kiteljesedését akkor érte el, amikor szabadelvű kormányzás alatt állt az ország 1867 után. Andrássy, Eötvös vagy a későbbi korból a függetlenségi jelkép – Bajcsy-Zsilinszky – vállalása vagy csak érintőlegesen történt meg, vagy éppen szűkkeblű volt hozzájuk az SZDSZ.

Nincs az SZDSZ-nek karizmatikus vezetője, ahogy – tagadhatatlan – van az MDF-nek. S itt nem a tekintélyelvűség vállalásával lett volna a legnagyobb probléma, hisz ki mondhatja, hogy az amerikai demokraták egykor Kennedy-vel vagy a francia szocialisták most Mitterrand-nal a tekintélyelvűséget vállalták. Az SZDSZ erre későn érzett rá, későn alkotta meg saját vezetője imázsát, azt is csak szégyenlős menyasszony módjára.

A modernizmus sugallatának túl nagy jelentőséget tulajdonított az SZDSZ kampánya, s érzéketlen maradt azzal a világjelenséggel szemben, amely posztmodern, posztmateriális értékek utáni vágyakozást takar. A „Tudjuk, Merjük, Tesszük” aktivizmusa, avantgardizmusa pedig már olyan jelleget öltött, hogy azt is eltakarta, ami a lényeg: hogy mit?… A nyugodt polgári lét megteremtését… Amire minden szavazó vágyik.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon