Skip to main content

Kedves barátaim,

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


meglepve értesültem a Beszélő március 24-i számából, hogy a Dunabogdány, Táncsics u. 37. sz. ház falára az SZDSZ helyi csoportja jóvoltából 1990. március 15-én emléktábla került. Ezúton szeretnék mindazoknak köszönetet mondani, akiknek anyagi, fizikai és erkölcsi támogatása lehetővé tette, hogy 1981 és ’85 között ebben a házban készíthessük a Beszélőt.

Kertész Évának és Kertész Györgynek, akiknek nagylelkű baráti kölcsönei nélkül képtelenek lettünk volna megvásárolni 1980-ban a dunabogdányi házat. Kőnig Tamásnak, aki elkészítette az átalakítási terveket, valamint Kovács Sándornak és Illés Zoltánnak, akiknek találékony és szakértő irányítása mellett elvégezhettük a felújítási munkát. Mindazoknak a barátainknak, akik az építkezés ideje alatt hajlandóak voltak föláldozni szabadnapjaikat és hétvégéiket, hogy emésztőgödör-ásással, betonozással, vakolással, tetőfedéssel és meszeléssel múlassák idejüket. Névsoruk, azt hiszem, egy egész oldalt betöltene.

Riba Anikónak, aki a legnehezebb első időkben maga is alaposan kivette a részét a Beszélő számainak előállításából. Annak a zsigulis fiatalembernek, akivel a szentendrei Görög Kancsóban találkozgattunk, hogy egy kávé mellett kicseréljük tapasztalatainkat, majd utána – autóink tartalmát. Oszkárnak és feleségének, akiknek szuperpincéje oly hosszú ideig biztos lerakóhelyül szolgált dögnehéz dobozaink számára. Fogarasi Veronának, Marosi Juditnak, Illés Zoltánnak és Modor Ádámnak, akik az idővel egyre terjedelmesebbé váló számok összerakásában segédkeztek. Magyar Bálintnak, akinek szolid közvetítőtevékenysége több nehéz helyzeten átsegített bennünket.

Lakatos Jánosnak és családjának, akik igen hatékony és diszkrét módon helyezték biztonságba és őrizték csaknem egy hónapon keresztül a 12. szám félig elkészült példányait, és annak a VW mikrobuszos fiatalembernek, akinek végül sikerült rendben elszállítania az egész anyagot. Iványi Gábornak és feleségének, akiknél elhelyezhettem a rendőrség orra elől elmenekített nyomdagépet, Takács Ilonának, aki erre a célra úgyszintén fölajánlotta dunakeszi házát, és Vörös Károlynak, aki segítette megakadályozni, hogy – miután 1985. február 13-án a rendőrség megjelent a házunk előtt – másokra is ráterelődjön a gyanú.

Végül, de elsősorban, élettársamnak. Békés Erzsébetnek, akivel ezeket az éveket olyan összekapcsolódásban töltöttük el, ami – most így visszatekintve – talán mégsem bizonyult teljességgel terméketlennek.

Szeretnék továbbá elnézést kérni mindazoktól a barátainktól és ismerőseinktől, akikkel előfordult, hogy – miután vették a fáradságot, és kiruccantak hozzánk – váratlanul zárt ajtókra találtak Dunabogdányban.

Bízzunk abban, hogy az ajtók ezentúl már mindig tárva lesznek, itt, a Temze partján, és ott, a Duna partján is.

London, 1990. március 26.
















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon