(Szabó Zoltán)

Nyomtatóbarát változat

Némi meghökkenéssel olvastam a Beszélő április 20-i számában Bauer Tamás kommentárját az erzsébetvárosi időközi képviselő-választás eredményéről. A kiváló és általam egyébként nagyrabecsült szerző ezúttal nem hagyta, hogy tisztánlátását elhomályosítsák a tények. Ennek igazolására mellékelem Filló Pál kampányának teljes propagandaanyagát Örülnék, ha a szerző vagy a szerkesztőség ezekből vett szemelvényekkel támasztaná alá azt az állítást, miszerint „az nyert, aki mindezzel (tudniillik a rendszerváltással, a piacgazdasággal és a parlamenti demokráciával – Sz. Z.) szembefordulva fejtett ki választási propagandát”.

A kampány persze valóban „meglovagolta” az elégedetlenséget. Másként nem is igen tehetett. Elégedett polgár ugyanis a kormánypárt(ok)ra szavaz, nem az ellenzékre. Az ellenzék esélye, ha a kampány során a kormány munkájának azt a területét támadja, amellyel a választók amúgy is elégedetlenek.

Ilyen terület pedig akadt bőven. A választópolgár például örül a rendszerváltásnak, hiszen erre mondott „igen”-t a ’89-es népszavazáson. Nem örül viszont, ha azt látja, hogy nem a rendszer változott, csak haszonélvezői. A választópolgárnak némi joggal támad olyan érzése, hogy a változatlan struktúrákba betelepedett új elit ott folytatja, ahol elődje abbahagyta, csak kevesebb szakértelemmel és több mohósággal. Filló kampánya ezzel fordult szembe, nem a rendszerváltással.

A választópolgár azt is tudja, hogy a piacgazdaságra való áttérésnek ára van. Csakhogy, amíg ő ezt az árat folyamatosan fizeti, a piacosítás alig halad előre. Ráadásul azt is látja, hogy nem mindenkinek kell az árat megfizetnie. A kisgazdák sikerrel zsarolták meg a kormánykoalíciót, hogy a nemzeti vagyon most kezdődő felosztása során a volt tulajdonosok kedvezményezett helyzetbe kerüljenek (mellékeredményként szétverve ezzel az agrárszférát), a kereszténydemokraták most készülnek megzsarolni a koalíciót, hogy ugyanilyen kedvezményezett helyzetbe kerüljenek az egyházak (mellékeredményként felszámolva ezzel a közoktatás világi jellegét), csak azok nem kerülnek kedvezményezett helyzetbe, akik munkájukkal e vagyon döntő részét létrehozták, mert az ő részükből az államadósságot óhajtja fizetni a kormány. Filló kampánya ezzel fordult szembe, nem a piacgazdasággal.

A választópolgár örül a parlamenti demokráciának. Nem örül viszont, ha azt látja, hogy az ország működéséhez nélkülözhetetlen törvények helyett a honatyák elvont ideológiai kérdésekről vitáznak naphosszat. Nem örül, ha azt látja, hogy egy 12 százaléknyi szavazatot kapott párt hónapokra megbéníthatja szélsőségesen demagóg követeléseivel a parlament és a kormány munkáját. Nem örül, ha azt látja, hogy a parlamentben egy álló nap csepülik a köztársaság köztiszteletben álló elnökét, amiért az egy olyan közkegyelemről szóló törvényjavaslatot nyújt be, amelyre hónapokkal korábban szorongatott helyzetében a kormány tett ígéretet. Filló kampánya ezekkel a jelenségekkel fordult szembe, nem a parlamenti demokráciával.

A választópolgárok egyre nagyobb számban vélekednek úgy, hogy a Németh-kormány és az 1990-ben feloszlott parlament hivatali idejének végére sokkal inkább felnőtt a történelem által reá rótt feladathoz, mint az új, demokratikus kormány és parlament. Ez nem demokráciaellenesség, nem is a régi rend visszasírása, pusztán annak felismerése, hogy a választók többsége egy évvel ezelőtt nem a megfelelő pártokba és személyekbe helyezte bizalmát. Filló kampánya nem általában a pártok, hanem a kormánypártok ellen irányult, amikor ezt a közhangulatot a jelölt javára igyekezett kihasználni.

Az SZDSZ kampánya viszont némileg bágyadt, enervált volt, szemlátomást arra a feltételezésre épült, hogy Demszky népszerűsége a jelölt személyétől függetlenül megőrzi a mandátumot az SZDSZ-nek. (A választás első fordulójáig e sorok írója is osztotta ezt a feltételezést.) Nem méltó az SZDSZ szellemiségéhez és a Bauer Tamástól megszokott színvonalhoz, hogy az e remények meghiúsulása felett érzett – érthető – csalódottságukban a győztes eredményét piacellenességgel, demokráciaellenes demagógiával próbálják magyarázni, valamint olyan korlátolt logika alapján, miszerint „a demokraták mi vagyunk, aki ellenünk szavaz, az a demokrácia ellen szavaz”. Ha a szabad demokraták vezetése komolyabban vette volna az időközi választást, ha több figyelmet fordított volna rá, más is lehetett volna az eredmény. Akkor talán az sem fordulhatott volna elő, hogy csaknem három hónapi kampány után a SZDSZ központi orgánuma és annak cikkírója nem tudja a szabad demokrata jelölt nevét. Őt ugyanis, a cikkben írottakkal ellentétben, Groó Rudolfnak hívják és nem Istvánnak.

Budapest, 1991. április 22.

Szabó Zoltán
MSZP Erzsébetvárosi Elnöksége

• Visszabeszélő