Skip to main content

Tisztelt Szerkesztőség!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Már a második olyan cikket olvasom a szeptemberi diáktüntetés témájában, amellyel nem értek egyet. Mivel Varga Júlia és Kása Csaba („Berci, nekem szükségem volna pénzre!”, Beszélő, 40. szám; „Aki szegény, ne tanuljon!”, Beszélő, 43. szám) egymással is polemizál, úgy vélem, nem érdektelen egy harmadik álláspontot kifejteni.

Szerintem Varga Júlia téved, amikor az egyetemek állami támogatását valamiféle adománynak tartja, amit követelni nem illik. A társadalom hozott egy döntést, miszerint neki szüksége van egyetemekre. Ennek a döntésnek anyagi következményei vannak, és erre igenis jogos emlékeztetni az embereket, ha netán elfelejtik. Ennek semmi köze ahhoz, hogy áldozat-e az egyetemi tanulás. A mai Magyarországon egy nem támogatott egyetemi rendszer összeomlana. Nem látom tehát semmi elvi okát annak, hogy ne tiltakozzam, ha megélhetésemet veszélyeztetik.

A gond éppen az a szeptemberi tüntetéssel, hogy a kormány nem veszélyeztette a megélhetésünket. Csak borzasztó amatőr módon adott el egy alapjában jó koncepciót. De elmondom sorban azokat a híreket, amiket mi a Közgázon szeptember elejétől kaptunk. Így talán érthető lesz, ami történt.

Amikor elkezdtük az egyetemet, egy röpke hét alatt derült ki, hogy nem fogunk kajajegyet kapni. Ez 800-1500 Ft veszteséget jelentett, attól függően, ki mennyi jegyet váltott ki átlagosan. Azután Antall József nyilatkozott arról, hogy az egyetemisták „zsebpénzét” 500 Ft-tal emelik. Mi ezt elképesztő szemtelenségnek tartottuk, hiszen a kajajegyről szó sem esett. Azután jöttek az OFÉSZ számításai arról, hogy még forintban sem kapunk annyit, mint tavaly. Ezt az eddigiek miatt elhittük, holott nem volt igaz. Ekkor jött Antall József a „törpe minoritással”. Nos, a feszültség lángot vetett, és elmentünk tüntetni. A kormány még ekkor sem mondta el, mit is akar, ehelyett nem létező sajtóján keresztül ránk uszította a közvéleményt.

Csak október elején derült ki, hogy valójában nem elvették tőlünk a kajajegy-támogatást, hanem forintosították. Az 500 Ft tehát valóban emelés volt, még ha az infláció meg is ette. Emiatt azonban nem hiszem, hogy utcára mentünk volna. A kormány voltaképpen annyit tett, hogy az addig különböző címeken (alaptámogatás, szociális támogatás, ösztöndíj, kajatámogatás) folyó pénzeket egy kalapba tette, forintértéküket valamelyest megnövelte, és odaadta nekünk, hogy osszuk el! Nem hiszem, hogy ez ellen bárki tiltakozott volna, ha már év elején aktatáskás emberek mondták volna el nekünk számoszlopokkal fölszerelve, hogy végül is melyik egyetem mennyi pénzt kap. És természetesen az sem lett volna baj, ha Andrásfalvy úr már a nyáron felveszi a kapcsolatot az OFÉSZ-szel. Ehelyett csak sértéseket kaptunk.

Fantasztikus, hogy olyan kormányunk van, amely jó ötleteiből is képes presztízsveszteséget kovácsolni.

Mindamellett úgy vélem, a tüntetés hiba volt. Az első fizetésnapot be kellett volna várni. Hogy nem ezt tettük, az nem növelte a tekintélyünket. Sajnálom, ami történt.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon