Skip to main content

Önpusztító megújulás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Dr. Fóris Gabriella ugyanitt megjelent március 24-i cikkében, az orvosbiológiai kutatás jelenlegi műhelyeit Patyomkin-falvakként jellemezve, úgy véli megoldani a hazai egészségügy és az orvosi kutatás gondjait, hogy „az országos intézetek és a betegellátó intézetek tudományos tevékenységét átmenetileg le kell állítani vagy minimálisra kell csökkenteni”. Véleménye szerint ugyanis a népegészségügyre szánt pénzek jelentős részét egy „megalomániás tudománypolitika” révén értelmetlen kutatásokra költötték, illetve költik. A cikk kétségtelenül igen sok fontos igazságot mond ki: igaz, hogy a betegellátás alacsony színvonalú; hogy a kutatás szervezete zűrzavaros; a szakmai-tudományos eredmények értékelése és megbecsülése a személyes összefonódások révén alig áttekinthető; a pénzek elosztásának és felhasználásának módja csaknem ellenőrizhetetlen. A gyakorló orvosokat „ál”-kutatásokra kényszerítő tömeges kandidatúrák rendszere, az orvosképzés szakmai hiányosságai, a kutatás ellátását biztosítandó vállalatok vagy szervizhálózatok szinte „szabotázsnak” megfelelő működése – mind megannyi létező rákfenéje a magyar orvoslásnak és a hozzá kapcsolódó kutatásnak. Mindebből azonban arra a következtetésre jutni, hogy a tudományos kutatás venné el a betegek szája elől a gyógyszert, vagy okozná siralmas ellátásukat, és ezért annak elsorvasztása szükséges, több, mint egyszerű tévedés.

Könnyen bizonyítható ugyanis, hogy a hazai egészségügyben mind a betegellátásra, mind a kutatásra fordított összegek – akár abszolút értéküket, akár a költségvetési részesedésüket tekintjük – bármiféle nemzetközi összevetésben is rendkívül alacsonyak. Ma már az országos intézetekben is a tudományos kutatások legnagyobb (és legszínvonalasabb) részét az egészségügyi költségvetés helyett elsősorban a Tudományos Akadémia pályázat alapján biztosított (OTKA) támogatása finanszírozza. Joggal említhető néhány pénzfaló és eleve kilátástalan hazai kutatási program, de ezek elsősorban nem az egészségügyi ellátás, hanem a hasznosabb, értelmesebb kutatások elől vonták el a pénzeket. Ugyanakkor néhány magas színvonalú kutatási és egészségügyi programmal sikerült a nemzetközi tudományhoz kapcsolódni, és így lehetséges például, hogy ma Magyarországon, néhány környező országgal ellentétben, nem ezrekben vagy tízezrekben mérhető az AIDS-betegek száma: a vérkészítmények biztonságos, általános vizsgálata eddig gyakorlatilag megóvta a magyar népességet ettől az egyre terjedő, szörnyű betegségtől. Mindebből az következik, hogy az egyszerre szegény, lerongyolódott, de közben pazarló, hiszen igen rosszul szervezett és inefektíven működő magyar betegellátást nem a tudományos kutatások tönkretétele révén lehet helyrebillenteni. Éppen ellenkezőleg, csak egy alaposan átszervezett, biztosítási rendszerben működő egészségügyi hálózattal, s ugyanakkor a kutatások jobb kihasználásával és fokozott támogatásával lehet reményünk hatékonyabb gyógyító és betegségmegelőző programok kialakítására. Ez az alapja a magas fokú szakmai munkának, a jobb oktatásnak és orvostovábbképzésnek is.

Az már végképp érthetetlen számomra, hogy Dr. Fóris Gabriella oly elítélő hangsúllyal ír a kutatás nemzetközi kapcsolatairól, a magyar kutatók külföldi tanulmányútjairól – ahogy fogalmaz: „kiközvetítéséről” – és a nemzetközi idézettség figyelembevételéről. Hiszen mint gyakorló kutató nagyon is jól tudja, hogy tudomány csak egyféle van: ez pedig nemzetközi. Művelése állandó információcserén, szoros munkakapcsolatokon, nemzetközileg is elfogadott értékelésen és összevetéseken, pl. az idézettség figyelésén alapul. A hazai legfőbb probléma éppen ennek a nemzetközi értékítéletnek a félresöprése, eltagadása, és a szakmai színvonal helyett politikai vagy vezetői érdemek hangsúlyozása. Csak remélhetjük, hogy a fiatal magyar kutatók mind többet járják a világot, és amíg van hova hazajönniük, amíg még léteznek itthon tudományos műhelyek, addig van egyáltalán esélye a magyar kutatásnak a felzárkózásra. Hogy egy-egy ilyen nemzetközileg elismert műhely valamely országos intézetben, klinikán vagy egyetemi intézetben működik-e, az ma sokkal inkább esetleges, mint jól átgondolt koncepció eredménye.

A magyar orvosbiológiai kutatás akárhogyan is kiépült, de legalább többé-kevésbé működő bázisát most – úgy tűnik – személyes sértettségek és politikai torzsalkodások a létében fenyegetik. Pedig ma csakis a tudomány és a művészetek jelentenek hidat gazdaságilag tönkrement hazánk és a fejlett országok között. Még a Rákosi-korszak gátlástalanul romboló vezetői sem robbantották fel a Ferenc József hidat, rosszul hangzó neve és építői esetleges bűnei vagy hibái miatt – legföljebb átkeresztelték Szabadság hídra Egy alapos szerkezeti és szervezeti átépítés, akár vele együttjáró átkeresztelésekkel, de a nemzetközi szinten működő munkacsoportok maximális védelmével, alighanem csak a javára válna a hazai tudománynak. A józan ész nevében arra kérem a hatalom közelétől megmámorosodó új pártvezetőket és tanácsadóikat, hogy mielőtt rombolnának, gondolják meg, hogy nem okoznának-e jóvátehetetlen károkat az ilyen önpusztító akciókkal.

Budapest, 1990. március 26.

Dr. Sarkadi Balázs
kutatóorvos













Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon