(kőszeg)

Nyomtatóbarát változat

Szabadkozni kínos. Különösen kínos akkor, ha azért is szabadkoznod kell, mert zavarba hoztad elvbarátaidat. És még kínosabb, hogy ezzel örömet szereztél a kárörvendőknek, akik amott is, itt is megtalálhatók.

Rettentő jól jött a „keresztény médiákért” tüntetők óvatos támogatóinak, hogy a Szabadság téren látni véltem Csurka Istvánt. Mert azért mégiscsak kellemetlen, hogy a népnemzeti nép azt kiabálja: „Itt a Göncz bandája” (ez ugyebár bűncselekmény lenne, ha a parlament már elfogadta volna a büntető törvénykönyv novemberben beterjesztett módosítását), hogy egy nyugállományú katonatiszt, aki két órával korábban miniszterek társaságában koszorúzott a Múzeumkertben az állami ünnepségen, a televízió előtt fegyverszerzésről szónokol, meg hogy Konrád Györgyöt, aki néhány hónapja nyerte el Közép-Európa legrangosabb irodalmi díját, a tömeg vaskosan szidalmazza és gúnyolja. Mindennél sokkal érdekesebb arról cikkezni, hogy Kőszeg hazudik és rágalmaz. Hazudik és rágalmaz. Mindkettő tudatos cselekvés, azt jelenti, hogy valaki tudva, más kárára valótlant állít. Ilyet a megrögzött hazug is csak akkor tesz, ha csöppnyi esélye van rá, hogy hazugsága nem derül ki. Aki azt állítja, hogy valaki ott volt valahol, noha sok ezren tudják, hogy nem volt ott, és legalább tucatnyian, hogy nem is lehetett ott, nyilvánvalóan téved. Téved, félreértés, érzékcsalódás áldozata.

Vasárnap reggel tízezrek hallották Csurka hangját a rádióban: „A zűrzavar márciusa ez most. De a legnagyobb képtelenség, amit elmondani is szégyen, a szabad választások után két évvel egy hiányérzet viszi ki az utcára a sok ezer embert. A nemzeti tájékoztatásért, a közszolgálati rádióért és televízióért vonul ki a térre sok ezer ember. Mert ez még nincs… A valódi történés nem kap nyilvánosságot. Nem írják le sem a mérhetetlen sok szenvedést, sem a példátlan rablást, a korrupciót, a fényűzést… Sértett magyarsága viszi ki a televízió elé azt a tömeget, amelyik a médiavezetések ellen és a hazugság terjesztése ellen tüntet majd ezen a délutánon.” Vajon sok kellett ahhoz, hogy százak éljék bele magukat, Csurka maga is ott van, ahová eljönni (elmenni) biztatta híveit? Számosan beszéltek evidenciaként jelenlétéről, és nekem semmi okom nem volt, hogy kételkedjem szavukban.

Amikor hétfőn hajnalban, három óra alvás után felriasztott az Esti Hírlap munkatársa, és kételkedő hangon faggatni kezdett: „Igaz-e, hogy magát megtámadták?”, ingerülten válszoltam: „Szidalmaztak, fenyegettek, azt kiabálták, hogy menjek innen, menjek ki az országból. És ott volt a téren Fónay Jenő, Csurka István…” Kétségkívül beleéltem magam, hogy ott volt. Délután ugyanezt mondtam a Népszava munkatársának. Ebből másnapra a Pesti Hírlapban már „rágalmazás” lett, az MDF ügyvezető elnöksége „célirányos felelőtlenségről” szólt, Seszták Ágnes pedig, a Magyar Ifjúság egykori munkatársa, aki arról szeretett riportokat írni, hogyan teszi tönkre a hívő keresztény közösségek fanatizmusa becsületes családok életét, leírta: „Kőszeg Ferenc azt hazudta a nyilvánosság előtt, hogy Csurka István ott zsidózott mellette március 15-én.” (Pesti Hírlap, március 21.) Magam március 17-én az MDF-elnökség állásfoglalására válaszul nyilatkozatot küldtem el az MTI-nek, valamint a Népszabadságnak, a Magyar Hírlapnak, a Magyar Nemzetnek és az Esti Hírlapnak: ebben állításomért elnézést kértem Csurka Istvántól. Soraimat csak az Esti Hírlap közölte március 20-án. A Szabadság téren, ne vétessék dicsekvésnek, valahogy nem féltem. Az az igazság, hogy vissza is feleseltem a szidalmazóknak. Egy asszonytól, aki vastagon kommunistázott, megkérdeztem:

– Mit kiabál most? ’88 márciusában hol volt?

– Akkor is itt voltam – felelte.

– Akkor meg mit akar? – kérdeztem. – Én is itt voltam.

– Azt én tudom jól – mondta sokkal csendesebben, és egymásra néztünk, mint két ember.

Köröskörül egyre több ismerős arcot fedeztem fel, arcokat a régi tüntetésekről. Nemcsak az SZDSZ-esek között, akik védeni akartak, bár egyáltalán nem gondoltam, hogy veszélyben volnék, hanem a szembenállók, a szidalmazók között is. Kinek a műve, hogy így gyűlöljük egymást?

• Belföld