[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

E heti szövegünk szerzője 1885-ben született. Nagybecskereken érettségizett, de Budapesten lesz újságíró 1904-től. Igen élénk és harapós riportokat, bírálatokat ír, a határozott ítélet azonban igen finom minőségérzékkel párosul.

„Szakállas Krisztus”

Néhány nappal az Új versek megjelenése után elismerő bírálatot ír Ady Endréről (aki később, kinézetére utalva, „szakállas Krisztusként” emlegeti). De Cézanne-ról is ő írja az első jelentős méltatást, és neki köszönhetjük Csontváry életművének felfedezését és elismertetését is. 1907-től a világháború kitöréséig Firenzében él, miközben szoros kapcsolatot tart a magyar szellemi élettel. Lukács Györggyel együtt szerkeszt folyóiratot, de közben a református teológiát is elvégzi. Közben Nietzschéről értekezik, a magyar művészet történetével foglalkozik. Tudásáról, bölcsességéről már korán legendák keringenek. Élete 1920-ban nagy fordulatot vesz: belső emigrációba vonul, egy kis falu lelkésze lesz. A külső visszavonultság titokzatos és igen hatásos szellemi jelenléttel párosul. 1929-ben megjelent, A magyarság pusztulása című tanulmányával ő az egyke- és népesedési vita elindítója, s ezzel ott áll a magyar népi mozgalom bölcsőjénél. Ezért is érdekes szemelvényül közölt írásunk (amely egyébként a Németh László által szerkesztett Válaszban jelent meg 1934-ben): jól mutatja, hogy a nemzeti problémák megfogalmazásának van olyan nyelve, amely nélkülözhetővé teszi az anatómiai és húsipari metaforákat (orr, gerinc stb.).

A hisztéria még nem vallásos géniusz

Amint a teológus elkötelezettsége és érzékenysége hitelesíti az immár hatvanéves, de roppant aktuális helyzetjelentést: „a »vallás iránt való érdeklődés«” mint egyéb divatok, már átjött hozzánk Nyugatról, egyelőre főleg teozófia formájában, kevés ezotériával, sok hisztériával, ami magában még nem volna baj, a mai teozófiának nyilvánvaló hivatása azonban annak demonstrálása, hogy a hisztéria nem mindig vallásos géniusz, a konfúzió nem okvetlenül mélység, s nem elég a káosznak káosznak lennie, hogy táncoló csillag szülessék belőle. De mi egyebet, mint ezt a five o’clock [ötórai tea] gnózist szállíthatott Keletre a mai Európa…?” Aki további súlyos előítéletekre gyanakodna szerzőnknél, azt nem árt emlékeztetni arra, hogy a keresztény, különösen pedig a német misztika egyik legjelentősebb magyarországi népszerűsítője.

„…és homlokából nemere”

Weöres Sándor költészete sem jöhetett volna létre e misztika ismerete nélkül. A költő Arckép-vázlat című verse ilyen képet fest a mesterről, szövegünk szerzőjéről:

„Torkából fúj a déli szél,
porló márvány-rögök közül
szőlőlomb-illatot sodor.
Szeméből északi vihar
és homlokából nemere
sziklát feszítő magasságból
a senki pusztájára zúdul.”

Nemzeti öncélúság

„Ebben az irányzatban az a nevezetes, […] mennyire közömbös vagy éppen ellenséges a tünékeny pártpolitikai áramlatok mögött elhagyatottén vajúdó, nemzeti történelembe vágó nagy kérdések s a nemzeti kultúra feladatai irányában, nemzeti elhivatottságának érzete és öntudata ellenére milyen nehezen lehet megmozdítani s ráeszméltem olyan feladatokra, melyeken fordul az egész nemzet sorsa, olyan szellemi javakra, melyeken sarkallik a nemzeti kultúra. Lendítő nemzeti erő helyett gát, tápláló közösség helyett béklyó – ezért kell, elkerülhetetlenül ezért muszáj vele foglalkozni. […] S ha meglepő, hogy a magát magyarnak, mások kizárásával egyedül magyarnak, a magyarság dolgában szabadalmazottan ítélkező magyarnak tartó irány alapjában mennyire nem magyar, a nemzeti irány mily kevéssé nemzeti, oly kevéssé, hogy az időszerű nemzeti feladatok tükrében olykor éppenséggel nemzetietlen vagy nemzetellenes, a meglepetés csak addig tart, míg ezt az egész szellemi-lelki struktúrát át nem világítjuk.

A nemzeti mint mérték, a right or wrong, my country [jó vagy rossz – az én hazám] elve érvényesülhet a külpolitikában, irányt szabhat diplomáciai tárgyalásoknak, a kötelesség erkölcsi imperatívuszát öltheti magára (nyitva hagyva a kérdést, csakugyan üdvös-e) – nem lehet irányelv egy nemzet belső életében s kultúrájában; akinek wrong is right [a rossz jó], csak azért, mert az ő nemzetében találja, eleve lemond arról, hogy a jót megkülönböztesse a rossztól, s hogy minden dolgot önmagában, a saját mértéke szerint mérjen és ítéljen. Ez nem elég. Lemond továbbá arról is, hogy a nemzetit (s a nemzeti feladatokat) megértse; ez az elv nem igazít el annak megítélésében, mi a nemzeti jellegű, mi nem – ez annak szeretete, ami éppen van a nemzeten belül.

Ha az igazi problémák iránt nincs érzék, mert hiányzik a kritérium, akkor éppen azért nincs érzék minden igazi nemzeti probléma iránt se, mert az értékek alól kivont s ezzel merőben külsőlegessé tett »nemzeti« kritérium az igazán nemzeti és álnemzeti közt se tud különbséget tenni. Ezzel megnyílik az út a jelszónak. Hogy teljességében megértsük, mindig pozitív és negatív oldalát kell látnunk. Az első: a jelszó felruházza az alatta tömörülőket biztos tudással a nemzeti kérdésben, a »nemzeti érzésűek« csalhatatlanul tudják, mi kell a nemzetnek, mi használ vagy mi árt neki politikában, irodalomban, művészetben stb.; pótolja a tárgyi tudást, műveltséget, tehetséget, fensőbbséges címen menlevelet ad hiányuknak; nem baj, ha valaki nem ért például a művészethez, az a fő, hogy a nemzetihez értsen, ennek segítségével, ha hatalma is van, megvéd bennünket a dekadenstől, korcstól. […] A második: fölment a feladatok alól; a jelszó hangoztatása, vele, érte harcolás azt az érzést kelti a lélekben, hogy megtette kötelességét – s közben lefoglalja, a komoly munkát igénylő, súlyos, áldozatokkal járó feladatoktól eltéríti, a lelkiismeretet elaltatja. […] A jelszó, az eszme majma, szakasztott úgy viselkedik, mint az eszme, és igazából csak utólag derül ki róla, mily kitűnően operált, hogy becsapta híveit, milyen pusztaság maradt utána, mennyi mulasztás, mennyi elvégezetlen feladat, milyen szellemi és erkölcsi hullamező, mekkora pusztulás…”

???

• Ki beszél?