Skip to main content

Nemzettest és államérdek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Ha kormánypárt leszünk, szeretnénk keretszerződést kötni a Szlovák Köztársasággal, amely az első nagy lépés lenne a kölcsönös bizalom kialakítása felé. A szerződésben Magyarország mindenekelőtt garantálná a jelenlegi határok sérthetetlenségét. Egyidejűleg mindkét fél kötelezné magát a nemzeti kisebbségek jogainak betartására” – nyilatkozta közvetlenül a választások előtt Horn Gyula a Národná Obroda című pozsonyi lapnak.

Az ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatok részben lelkesedést, részben riadalmat váltottak ki Pozsonyban. Lelkesedést a szlovák kommentátorok, riadalmat némely kisebbségi vezetők körében. A szlovák kormány álláspontja ebben az időszakban már ismert volt: örömmel üdvözölte a magyar fél készségét a határok sérthetetlenségének garantálására, a kisebbségi jogokról pedig vagy hallgatott, vagy – a szokásos módon – a nemzetközi fórumokra hivatkozott, amelyek hivatottak az összeurópainak tartott kérdés megoldására. S hogy az MSZP és az SZDSZ, illetve a Horn-kormány ezeknek a jelzéseknek a kibocsátása után sem fukarkodott az alapszerződéssel kapcsolatos optimista nyilatkozatokkal, abból a szlovák megfigyelők talán némi joggal vonták le a következtetést, hogy a magyar kormány a kisebbségjogi garanciák hiánya esetén is kész az aláírásra, s ugyanezen oknál fogva a kisebbségi vezetők sem pusztán a szocialistákkal és a szabad demokratákkal szembeni ellenszenvükből kifolyólag mutatták a kétségbeesés jeleit.

Közben sok minden megváltozott. Eduard Kukan szlovák külügyminiszter e sorok írójának már azt megelőzően, hogy a Moravcík-kormány pártjai elveszítették a választásokat, úgy nyilatkozott: az augusztusi Horn–Moravcík-találkozón utolsó és holtbiztos időpontként megjelölt jövő májusi aláírásban is csak a javíthatatlan optimisták bízhatnak. Ami annyit jelent, hogy a magyar–szlovák alapszerződést egyik fél sem mutathatja majd fel a Stabilitási Egyezmény konferenciáján. Hogy ez melyik országnak jelenthet presztízsveszteséget? A szlovák fél meg van győződve róla, hogy Magyarországnak. Meggyőződése a következő logikán nyugszik: a Nyugat a jelenlegi határok sérthetetlenségét olyan evidenciának tartja, amelynek az alapszerződésben való leszögezését nem lehet semmiféle feltételhez kötni. Különösen nem a kisebbségi jogok részletes kifejtéséhez, mivel azok szintje Szlovákiában – legalábbis a jogszabályok fényében – nem kirívóan rossz. Sőt.

Ez a logika a magyar diplomácia számára sem lehetett ismeretlen. Azzal az eshetőséggel is számolnia kellett, hogy az előrehozott választások után Szlovákiában egy még hajthatatlanabb, nacionalista kormány alakul. Ha viszont tisztában volt ezekkel a körülményekkel, miért állította külpolitikája középpontjába az alapszerződéseket? Miért keltett felesleges illúziókat? Miért nem próbált meg kihátrálni ebből a zsákutcából legalább azt követően, hogy a pozsonyi Horn-látogatás során nemcsak a felfogásbeli különbségek derültek ki, de emellett sikerült aláírni a kettős adóztatás megelőzéséről, a vízummentességről szóló megállapodást, a toloncegyezményt, és sikerült megállapodni új határátkelők megnyitásáról is? Mindezek olyan konkrét, bizalomnövelő lépések, amelyek mellett a keretszerződés meglétének vagy hiányának a kérdése eltörpülhetett volna.

A költői kérdésekre egyetlen kézenfekvő válasz kínálkozik: Hornék egy ideig komolyan mérlegelték, hogy Magyarország külpolitikai hitele növelésének, az EU-tagság elérésének érdekében „feláldozzák” a határon túli kisebbségeket.

Végül azonban az MSZP elállt eredeti szándékától, s most mint lerázhatatlan koloncot húzza maga után az alapszerződés-propagandát. Október végén Rudolf Chmel, Csehszlovákia volt budapesti nagykövete – akit általában objektív politikai ítésznek tartanak – már azt írhatta egy pozsonyi lapban megjelent elemzésében: bár Horn Gyula nem vallja magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének, kormányának tényleges kisebbségpolitikája nem különbözik az elődjéétől. Azzal, hogy a kisebbségi pártok, egyesületek képviselőivel folyamatosan konzultál, s mintegy őket teszi meg a szerződéstervezetek legfőbb bíráivá, még túl is tesz Antall Józsefen vagy Boross Péteren.

A megriadt kisebbségiek számára az, amit Chmel negatívumnak gondol, nagyon is megnyugtató. Az Antall-kormány intenzív, ám jószerével a színfalak mögött zajló tárgyalásai a kisebbségekkel sem jelentettek azok számára hatékony beleszólási lehetőséget: ha hihetünk a kárpátaljaiaknak, a tizenötmillió magyar kormánya bizony nem kérdezte meg tőlük, mit szólnak az alapszerződéshez. Ehhez képest kétségkívül javulásnak tekinthető, ha a szlovákiai vagy erdélyi magyaroknak világosan megmondják, mely elvárásaik irreálisak, mely követeléseiket nem hajlandó az EU-ba igyekvő magyar kormány felvállalni. Mert a – hál’ istennek – hivatalos formát öltött találkozók erről is szólnak.

Mert a fentebb feltett költői kérdésre másfajta válasz is létezhet. Történetesen az, hogy a magyar diplomácia egyszerre több vasat is tart a tűzben. Annyiszor kinyilvánította, hogy életét és vérét is hajlandó feláldozni egy-két alapszerződésért, hogy szándékának őszinteségét már senki kétségbe nem vonhatja. A kisebbségi vezetők radikálisabbjainak sikolyai ezt az őszinteséget csak alátámasztják. Közben, míg az egyik politikai válságtól a másikig tántorgó Szlovákia vezetése otthoni bajai miatt mozdulni is képtelen, hitele kétséges, Magyarország intenzíven próbálja meggyőzni a Nyugatot arról, hogy szomszédainál felkészültebb az integrációra – ami mellesleg igaz is. S bár alapszerződést nem sikerült kötnie Szlovákiával, emiatt nincs ok nyugtalanságra: a már aláírt részszerződések annál úgyis fontosabbak, mert a nehezen megfogható „történelmi megbékélés” helyett a gyakorlati együttműködést biztosítják. Ha a Nyugat mégis azt mondaná, hogy nyugodtabb lenne, ha ott látná az aláírást az alapszerződésen, ám legyen. Egyszóval: a Horn-kormány számára az integráció fontosabb annál, semhogy kockára tenné azt a határon túli magyarok követeléseinek kedvéért. A magyar állam és a magyar kisebbségek érdekei bizony nem feltétlenül esnek mindig egybe. Nem volt ez másként az MDF-kormány idejében sem. Az MSZP–SZDSZ-kormány ezt a tényt legalább kevésbé próbálja tagadni. Legalább őszintébb.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon