(Szent-Iványi István)

Nyomtatóbarát változat

Neményi László kitűnő elemzést közöl a magyar külpolitikának az AWACS-gépek és a délszláv kapcsolatok vonatkozásában megmutatkozó botlásairól. A cikk legfontosabb végkövetkeztetéseihez legfeljebb annyit tudok bánkódóan hozzáfűzni: de kár, hogy nem én írtam. A kifejtésnek azonban van egy vonulata, amely véleményem szerint sehogyan sem állja meg a helyét.

A szerző több alkalommal is leszögezi, hogy az ellenzék egyetlen szóval sem bírálta Boross. „karakán kiállását”, és az egész ellenzék a konszenzusos külpolitika szoknyája mögé bújt. Ehhez számomra megtisztelő engedményként hozzáfűzi, hogy az SZDSZ nevében, ha megkésve is, de a múlt hét végén Szent-Iványi István elhatárolódott a miniszterelnök meggondolatlanságától. Én egy kissé másként látom a történteket. Javaslom, hogy kövessük az események kronológiáját.

A miniszterelnök az AWACS-gépek kitiltására vonatkozó kijelentését február 11-én tette egy nemzetközi sajtótájékoztatón. Az általam ismert első ellenzéki reakció Kovács Lászlótól (MSZP) származik, aki valóban melegen üdvözölte a döntést a Népszabadság február 14-i számában. Nekem először másnap, február 15-én nyílt alkalmam nagy és jelentékeny nyilvánosság előtt (a Külügyi Társaság ülésén) világosan jeleznem, hogy elsietett és hibás lépésnek tartom a miniszterelnöki bejelentést. A február 16-i Magyar Hírlap és Magyar Nemzet ezt pontosan közölte is. Ugyanezen az ülésen Szájer József (Fidesz) is véleményt nyilvánított, és az általa kifejezésre juttatott támogatásba is vegyült némi kritika. A parlament honvédelmi és külügyi bizottsága február 18-án tartotta zárt ülését az AWACS-gépek repülésének további engedélyezéséről. Ezen az ülésen (majd egyszer remélhetőleg a zárt ülés jegyzőkönyvei is hozzáférhetőek lesznek) Mécs Imre és jómagam határozottan bíráltuk mind a miniszterelnök kijelentését, mind az ismertetett levéltervezetet. Alighanem ennek is része volt abban, hogy végül a levél – brüsszeli információim szerint – soha nem került átadásra. Az ügy rendkívüli kényességére tekintettel elfogadtunk egy minimálkonszenzust, amelyet nagy pontossággal ad vissza a Magyar Hírlap másnapi (február 19.) tudósítása. Ebben a nyilatkozatban már valóban a károk enyhítése játszott döntő szerepet, de érzékeltettem a kormány és a szabad demokraták közötti hangsúlyeltolódást is.

Fel sem tudnám sorolni, hogy azóta hányszor bíráltam a külpolitikának ezt a veszélyes kibicsaklását. Csak néhány a fontosabbak közül: a TV4 Drót című adásában március közepén, március 18-án Szegeden egy sajtótájékoztatón, amelyről beszámolt a Magyar Rádió Krónika című adása aznap és a Népszava másnapi száma, március 20-án a Rádió Visszaszámlálás című választási műsorában. A cikk által hivatkozott március 26-i sajtótájékoztató valójában az utolsó a bírálatok sorában, és nem a megkésett első.

És még valami. Az újságok sem egységesen sorakoztak fel a döntés mellett. A Magyar Hírlapban kezdettől több kritikus hangvételű írás jelent meg az üggyel kapcsolatban. Elsősorban Fodor János publicisztikájára gondolok, de szerkesztőségi cikk is foglalkozott hasonló szellemben a kérdéssel, mint Neményi László írása. Ez nem von le semmit Gömöri Endre kitűnő vezércikkének értékéből, de tényszerűen nem ő volt az első, aki megtörte a magyar sajtó egyszólamú támogatását.

Hozzászólásom talán szőrszálhasogatásnak tűnik, hiszen az írás érdemi mondandóját nem érinti. Mégis, ha egy elismert elemzőnek nem tűnt fel, hogy legalábbis a szabad demokraták bírálták ezt a lépést, akkor félő, hogy a nagyközönség még kevésbé érzékelte a nézetkülönbségeket. Talán ez a rövid hozzászólás segít eloszlatni a félreértéseket.

• Visszabeszélő