Skip to main content

[Olvasói levél]

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Neményi László: AWACS-ügyek, amerikai külpolitika Beszélő, 1994. március 31.


Neményi László kitűnő elemzést közöl a magyar külpolitikának az AWACS-gépek és a délszláv kapcsolatok vonatkozásában megmutatkozó botlásairól. A cikk legfontosabb végkövetkeztetéseihez legfeljebb annyit tudok bánkódóan hozzáfűzni: de kár, hogy nem én írtam. A kifejtésnek azonban van egy vonulata, amely véleményem szerint sehogyan sem állja meg a helyét.

A szerző több alkalommal is leszögezi, hogy az ellenzék egyetlen szóval sem bírálta Boross. „karakán kiállását”, és az egész ellenzék a konszenzusos külpolitika szoknyája mögé bújt. Ehhez számomra megtisztelő engedményként hozzáfűzi, hogy az SZDSZ nevében, ha megkésve is, de a múlt hét végén Szent-Iványi István elhatárolódott a miniszterelnök meggondolatlanságától. Én egy kissé másként látom a történteket. Javaslom, hogy kövessük az események kronológiáját.

A miniszterelnök az AWACS-gépek kitiltására vonatkozó kijelentését február 11-én tette egy nemzetközi sajtótájékoztatón. Az általam ismert első ellenzéki reakció Kovács Lászlótól (MSZP) származik, aki valóban melegen üdvözölte a döntést a Népszabadság február 14-i számában. Nekem először másnap, február 15-én nyílt alkalmam nagy és jelentékeny nyilvánosság előtt (a Külügyi Társaság ülésén) világosan jeleznem, hogy elsietett és hibás lépésnek tartom a miniszterelnöki bejelentést. A február 16-i Magyar Hírlap és Magyar Nemzet ezt pontosan közölte is. Ugyanezen az ülésen Szájer József (Fidesz) is véleményt nyilvánított, és az általa kifejezésre juttatott támogatásba is vegyült némi kritika. A parlament honvédelmi és külügyi bizottsága február 18-án tartotta zárt ülését az AWACS-gépek repülésének további engedélyezéséről. Ezen az ülésen (majd egyszer remélhetőleg a zárt ülés jegyzőkönyvei is hozzáférhetőek lesznek) Mécs Imre és jómagam határozottan bíráltuk mind a miniszterelnök kijelentését, mind az ismertetett levéltervezetet. Alighanem ennek is része volt abban, hogy végül a levél – brüsszeli információim szerint – soha nem került átadásra. Az ügy rendkívüli kényességére tekintettel elfogadtunk egy minimálkonszenzust, amelyet nagy pontossággal ad vissza a Magyar Hírlap másnapi (február 19.) tudósítása. Ebben a nyilatkozatban már valóban a károk enyhítése játszott döntő szerepet, de érzékeltettem a kormány és a szabad demokraták közötti hangsúlyeltolódást is.

Fel sem tudnám sorolni, hogy azóta hányszor bíráltam a külpolitikának ezt a veszélyes kibicsaklását. Csak néhány a fontosabbak közül: a TV4 Drót című adásában március közepén, március 18-án Szegeden egy sajtótájékoztatón, amelyről beszámolt a Magyar Rádió Krónika című adása aznap és a Népszava másnapi száma, március 20-án a Rádió Visszaszámlálás című választási műsorában. A cikk által hivatkozott március 26-i sajtótájékoztató valójában az utolsó a bírálatok sorában, és nem a megkésett első.

És még valami. Az újságok sem egységesen sorakoztak fel a döntés mellett. A Magyar Hírlapban kezdettől több kritikus hangvételű írás jelent meg az üggyel kapcsolatban. Elsősorban Fodor János publicisztikájára gondolok, de szerkesztőségi cikk is foglalkozott hasonló szellemben a kérdéssel, mint Neményi László írása. Ez nem von le semmit Gömöri Endre kitűnő vezércikkének értékéből, de tényszerűen nem ő volt az első, aki megtörte a magyar sajtó egyszólamú támogatását.

Hozzászólásom talán szőrszálhasogatásnak tűnik, hiszen az írás érdemi mondandóját nem érinti. Mégis, ha egy elismert elemzőnek nem tűnt fel, hogy legalábbis a szabad demokraták bírálták ezt a lépést, akkor félő, hogy a nagyközönség még kevésbé érzékelte a nézetkülönbségeket. Talán ez a rövid hozzászólás segít eloszlatni a félreértéseket.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon