(Liska Endre)

Nyomtatóbarát változat

Herman Ottó Társaság
Dr. Szijj Rezső elnök úrnak

Dr. Sebestyén Béla alelnök úrnak

Tisztelt Elnök Úr!
Tisztelt Alelnök Úr!

A Beszélő f. év április 6-i számában megjelent olvasói levelükre (Féderer úr jóvátételt követel!?) eddig hiába vártam választ a lapban, és mivel úgy vélem, hogy a cikkben foglaltakat nem lehet szó nélkül hagyni, megpróbálok néhány gondolatot papírra vetni, amelyek remélhetőleg nem csak az én gondolataim.

Jómagam dr. Féderer Ferencnek csak a Beszélőben megjelent cikkét olvastam, de úgy vélem, hogy nem alaptalanul minősítik Önök a szerző hangvételét agresszívnek és gyűlölködőnek. Sajnálatosnak tartom azonban, hogy Önök hasonló hangnemben válaszoltak. Bizonyára nem értenék egyet Féderer doktorral, ha magyarországi német volnék, de magyarországi magyar létemre Önökkel sem értek egyet.

Önök levelükben felsorolják a hazai németség egy részének történelmi bűneit – talán nem is teljes a lista –, és bocsánatkérést meg jóvátételt emlegetnek, arról azonban hallani sem akarnak, hogy nekünk is vannak bűneink a hazai németséggel szemben. „Aki német létére az 1945-ben történt események (itt bizonyára az 1945 utáni eseményekre gondolnak) felelősségét nem a győzteseken, hanem a vereségben szerencsétlen sorstársain igyekszik számon kérni, az becstelen” – írják Önök. Elgondolkoztató mondat. Amikor a németek kitelepítéséről van szó, kétségtelenül lehet hivatkozni arra, hogy ezt nem mi akartuk, a potsdami konferencia határozata volt Magyarország nem tehetett mást legyőzött ország lévén, mint hogy végrehajtotta ezt a határozatot. Én is ezt szoktam mondani, amikor egyik vagy másik német ismerősömmel a téma szóba kerül. Hogy azonban a „legjobb védekezés a támadás” elvét alkalmazva egyszerűen becstelennek minősítünk mindenkit, aki a történtekben bármiféle felelősséget tulajdonít nekünk, ezt nem tartom fairnek. A „parancsra tettem” mentsége senkinek sem ad erkölcsi alapot arra, hogy visszautasítsa a felelősséget. A kitelepítést a magyar hatóságok hajtották végre, és ha az érintettek egy részéből ez még ma is keserűséget, netán gyűlölködő megnyilvánulásokat vált ki, úgy vélem, nem szabad hasonló indulatokra ragadtatnunk magunkat. Nyugodtan és higgadtan kell érvelnünk, úgy, ahogy ezt a Beszélő cikkírója teszi a március 3-i számban, közvetlenül dr. Féderer Ferenc cikke után, hiszen az elmúlt 40 évben ez a téma is tabunak számított, és nem volt rá lehetőség, hogy „kibeszéljük” magunkat. Ahhoz, hogy az egymásra mutogatásból párbeszéd legyen, türelemre és önfegyelemre van szükség mindkét oldalon, de úgy vélem, hogy ez fokozottabb mértékben vonatkozik az államszervező többségre, mint a kisebbségre. Az ellenpéldát mindössze 3 oldal választja el az Önök levelétől a Beszélő április 6-i számában, és ezt a címet viseli: Utak Vásárhelyhez. A cikk válogatás a romániai sajtó azon termékeiből, amelyek az összeállító véleménye szerint a marosvásárhelyi vérengzéseket készítették elő.

Budapest, 1990. május 1.

Tisztelettel:

Liska Endre
Budapest

• Visszabeszélő